Ezen az­tán mind­ket­ten gon­dol­ko­zunk. Egé­szen ad­dig, amíg né­hány ér­tet­len biz­ton­sá­gi őr­rel foly­ta­tott rö­vid, de ered­mé­nyes ké­zi­tu­sa után be­lé­pünk a te­kin­té­lyes csar­nok­ba. Bár jócs­kán a kez­dés előtt va­gyunk, már ha­tal­mas a for­ga­lom a kör­fo­lyo­só­kon; a ki­tű­ző- és könyvbiznisz ki­vé­te­le­sen az épü­le­ten kí­vül­re szo­rult, sem­mi sem aka­dá­lyoz az ülő­hely fe­lé ve­ze­tő úton. Rákay Philip és Kudlik Jú­lia kö­szönt min­ket. Meg­hök­ken­tő, de jó­nak bi­zo­nyul a pá­ro­sí­tás, még úgy is, hogy kon­fe­rá­lá­sai köz­ben ne­he­zen tud­juk a fe­jünk­ben el­nyom­ni a Del­ta szig­nál­ját.
A há­zi­gaz­da jo­gán Kö­vér Lász­ló nyit; be­szé­de kap­csán el­me­ren­günk: tény­leg ti­zen­öt éve tör­tént, hogy édes­apánk nem en­ge­dett el min­ket úszás­ra Ti­bi bá­csi­hoz, mond­ván, hogy most pe­dig édes gyer­me­ke­im, meg­né­zi­tek a tör­té­nel­met a té­vé­ben? Ho­má­lyos em­lé­ke­im sze­rint kis­sé dü­hös vol­tam, az új­ra­te­me­tés szó je­len­té­sé­vel pe­dig egy­ál­ta­lán nem vol­tam tisztában…
A szö­vet­sé­ges kö­szön­tők pe­reg­nek, a pro­fi, ös­­sze­sze­dett szpí­csek után az óri­ás ki­ve­tő­kön a ta­go­za­tok mu­tat­koz­nak be, majd re­pe­tá­zunk a szö­vet­sé­ge­sek­ből. Szű­rös Má­tyás be­szél, majd Semjén Zsolt, a KDNP el­nö­ke. Kop­pán­­nyal szem­ben Szent Ist­vánt mél­tat­ja, kör­be­né­zünk. Egyet­len hi­va­tá­sos koppányi ma­gyar megmondóember, sőt, fő­szer­kesz­tő sincs, aki a tege­zé­hez kap­na. Tisz­ta sze­ren­cse.
Ezt kö­ve­tő­en a zse­ni­á­lis he­ge­dűs, büsz­ke ma­gyar­ként is büsz­ke ci­gány­ze­nész, Yehudi Menuhin-tanítvány, Kathy Hor­váth La­jos káp­ráz­ta­tó ügyes­ség­gel mu­zsi­kál; a szü­ne­tet fel­hasz­nál­juk ar­ra, hogy oda­rom­bol­junk a volt bel­ga mi­nisz­ter­el­nök Wilfried Martenshez. Út­köz­ben majd­nem Eörsi Má­tyás­nak né­zünk va­la­kit, fel­hor­ka­nunk, kis­sé szé­les­nek tar­ta­nánk az ös­­sze­fo­gást, de az­tán ki­de­rül, hogy csak szem­üve­get kel­le­ne tisz­tí­ta­ni. Az Eu­ró­pai Nép­párt fla­mand el­nö­ke elő­ször kis­sé fur­csán néz la­punk ne­vé­nek hal­la­tán, de az­tán kész­sé­ge­sen vá­la­szol kér­dé­se­ink­re. Azt mond­ja, hogy a han­gu­la­tot csak a fran­cia UMP kong­res­­szu­sán ta­pasz­tal­tak­hoz tud­ná mér­ni, ott lá­tott tíz-ti­zen­egy­ezer, jó­ked­vű, ér­ték­el­vű em­bert, s ő ma­ga is úgy vé­li, hogy a Fi­desz im­már az egész tér­ség leg­erő­sebb nép­párt­ja. Esély­la­tol­ga­tás­ra kér­jük a po­li­ti­kust a kö­zel­gő uni­ós par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok kap­csán. Wilfried Martens úgy vé­li, hogy bár csök­ken­ni fog az Eu­ró­pai Par­la­ment nép­pár­ti és szo­ci­a­lis­ta frak­ci­ói kö­zött a kü­lönb­ség, a vá­lasz­tást az EPP tag­párt­jai nye­rik. Sze­rin­te biz­tos győ­zel­met arat­nak töb­bek kö­zött Nagy-Bri­tan­ni­á­ban, Né­met­or­szág­ban, Gö­rög­or­szág­ban, Ma­gyar­or­szá­gon (hall­juk a hu­rik éne­két). Kö­vet­ke­ző kér­dé­sünk­re – van-e az Eu­ró­pai Nép­párt­nak je­lölt­je az Eu­ró­pai Par­la­ment el­nö­ki poszt­já­ra – dip­lo­ma­ti­ku­san ki­tér. Ar­ra a kér­dés­re, hogy szó­ba jö­het-e ma­gyar nép­pár­ti po­li­ti­kus, na­gyot ne­vet, hogy na­hát, mi­lyen vic­ces fi­úk va­gyunk. Időnk le­járt, kez­dő­dik a má­so­dik rész, már sa­ját he­lyün­kön jegy­ze­tel­jük a va­la­hon­nan megint ki­ma­ra­dó ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok ne­vé­ben ke­mé­nyen és pon­to­san be­szé­lő Szász Je­nő sza­va­it, majd Martens úr pa­kol oda. El­fe­lej­tet­tük tő­le meg­kér­dez­ni, hogy mit szól ah­hoz: egy má­sik je­les eu­ró­pai po­li­ti­kus, Nyakó Ist­ván a kö­zös lis­tát ba­dar­ság­nak mi­nő­sí­tő sza­va­i­ra azt üzen­te, hogy az EPP el­nö­ke nem is­me­ri az unió alap­el­ve­it.
Schmitt Pál hir­det csa­pa­tot, be­visz né­hány tust, mi je­lez­zük a ma­xi­má­lis pont­szá­mot, és per­sze ar­ra is jut idő, hogy po­tya ebéd­jeg­­gyel a szer­ve­zők­nek fenn­tar­tott he­lyen la­pá­tol­juk mű­anyag tá­nyér­ból a gu­lyás­le­vest. Ar­ra érünk vis­­sza, hogy az Egy nap süt ránk cí­mű dalt ének­lik a szín­pa­don. Elő­ször nem hi­szünk a sze­münk­nek, de az­tán ki­de­rül, hogy bi­zony Komár Lász­ló is ott az éne­ke­sek kö­zött. A „ve­lünk van” to­rok­szo­rí­tó ér­zé­sét nem gyen­gí­ti a kö­ze­lünk­ben han­go­san Dollyt kö­ve­te­lő kol­lé­ga. A má­gus lá­bá­ban a bugi, a ze­ne üt, Ba­lázs Fecó ugyan né­ha a szö­veg­re pis­lant, de se­baj, a kö­zön­ség üte­me­sen in­te­get a fris­sen ka­pott zász­lók­kal, Var­ga Mik­lós pe­dig fel­szánt­ja a pá­lyát, a he­gyet-völ­gyet.
A Ma­gyar Ál­la­mi Együt­tes rob­bant, a meg­un­ha­tat­lan Nap­le­gen­da rész­le­te­it cso­dál­juk, per­sze a fej­gép ke­ze­lői már me­le­gí­te­nek. Mert az el­ső szö­vet­sé­gi gyű­lés zá­rá­sa­ként jön Or­bán Vik­tor, stand­ing ovation, né­há­nyan a ger­mán kul­túr­kör­ből át­vett láb­do­bo­gás­sal fe­je­zik ki tet­szé­sü­ket. Ki­de­rül a be­széd­ből, hogy vég­re ötös­be kap­csol­juk a Nagy Kon­zer­va­tív Bul­dó­zert a mi­nisz­ter­el­nök do­dzsem­jé­vel szem­ben, jó po­é­nok vál­ta­koz­nak a fe­jem­ben leg­alább­is ös­­sze­ke­ve­re­dő szö­vet­ség és biz­ton­ság-ér­tel­me­zé­sek­kel, de a ki­csen­gés vi­lá­gos: mun­ka van, em­be­rek. Így hát nem is le­pő­döm meg, ami­kor a ki­já­rat­nál for­más cso­ma­got nyom a ke­zem­be egy még for­má­sabb hölgy, s csak az­tán jut eszem­be, hogy nem is olyan kön­­nyű do­log tás­kát, Mun­ka, ott­hon, biz­ton­ság!-szlo­ge­nű anya­go­kat tar­tal­ma­zó szaty­rot és egy kor­só sört a ke­zem­ben tar­ta­ni. Pe­dig még nincs is meg az egy­mil­lió alá­írás.