Már ta­valy már­ci­us előtt is tud­ni le­he­tett, mind­ez nem igaz. Nem volt Al Kaida kap­cso­lat, nem ad­tak át tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ve­re­ket az ira­ki­ak ter­ro­ris­ták­nak, nem volt nuk­le­á­ris fegy­ver­prog­ram. Nem kel­lett so­kat vár­ni a há­bo­rú után ar­ra, hogy nap­vi­lág­ra ke­rül­jön: a „45 per­cen be­lül be­vet­he­tő” vegyifegyverek sem lé­tez­tek. Blair sza­va­hi­he­tő­sé­gét pe­dig to­vább rontotta az a le­lep­le­zés, mely szerint a brit hír­szer­zés egyéb­ként sem Eu­ró­pát fe­nye­get­ni ké­pes fegy­ve­rek­re gon­dolt, ha­nem ve­gyi rob­ba­nó­fe­jű tü­zér­sé­gi töl­te­tek­re, ame­lyek 20-25 ki­lo­mé­te­res ha­tó­tá­vol­sá­guk­nál fog­va Irak la­kos­sá­gán kí­vül nem ve­szé­lyez­tet­het­tek vol­na mást, mint a szom­szé­dos or­szá­gok si­va­ta­gos ha­tár­sáv­já­ban élő néhány nomádot.
Az­tán ki­de­rült, hogy egy­ál­ta­lán nin­cse­nek ve­gyi, bi­o­ló­gi­ai és atom­fegy­ve­rek Irak­ban. Ezt nem az ENSZ, ha­nem a Bush-kor­mány­zat ál­tal Irak­ba kül­dött ku­ta­tóegy­ség ve­ze­tő­je, David Kay mond­ta ki sze­ná­tu­si meg­hall­ga­tá­sán. Az is ki­de­rült, hogy bár az USA tizenöt egy­más­tól füg­get­len tit­kos­szol­gá­lat­ára 30 mil­li­árd dol­lárt költ, alig szá­mít, hogy mint mon­da­nak a szak­ér­tők, ha az nem vág egy­be a po­li­ti­ka el­kép­ze­lé­se­i­vel. A CIA, a DIA (ka­to­nai hír­szer­zés) elem­zői tud­ták, mennyi­re bi­zony­ta­la­nok az in­for­má­ci­ók és pró­bál­ták fi­gyel­mez­tet­ni a po­li­ti­ku­so­kat, de aki túl­zot­tan ma­kacs­ko­dott, an­nak kar­ri­er­jét de­rék­ba tör­ték. Greg Thielmann, a kül­ügyi hír­szer­zés volt ve­ze­tő­je sze­rint a Fe­hér Ház­ban és a Pen­ta­gon­ban az al­ter­na­tív vé­le­mé­nye­ket hát­tér­be szo­rí­tot­ták, szisz­te­ma­ti­ku­san el­tú­loz­ták a tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ve­rek­re uta­ló in­for­má­ci­ó­kat, egyes ese­tek­ben pe­dig ki­fe­je­zet­ten fél­re­ve­zet­ték a köz­vé­le­ményt.
Irak nem­hogy nem je­len­tett köz­vet­len fe­nye­ge­tést a nyu­ga­ti vi­lág­ra, de a New York Ti­mes ál­tal ki­szi­vá­rog­ta­tott je­len­tés sze­rint Husszein kor­mány­za­ta in­kább szá­nal­mas volt, mint ve­szé­lyes. Az öre­ge­dő Szad­dam, aki egy­kor ma­gát „Új Nabukodonozornak”, a leg­na­gyobb arab ve­ze­tő­nek kép­zel­te, át­ment iro­dal­már­ba, és a sors kü­lö­nös ke­gye foly­tán nagy si­ke­re­ket ara­tott mű­ve­i­vel az ira­ki könyv­pi­a­con. Fél­be­hagy­ta pa­lo­tá­it és szin­te összes fegy­ver­kí­sér­le­tét, a „mű­vé­szet­nek” élt. Az ural­ko­dó Baath párt ve­ze­tő­it le­kö­töt­ték a bel­harc­ok, a hír­szer­zést, a had­se­re­get és az ál­lam­ap­pa­rá­tust sa­ját cél­ja­ik­ra hasz­nál­ták, ame­lyek kö­zött nem sze­re­pelt atom­fegy­ver lét­re­ho­zá­sa. Az or­szág 2002-ben ka­to­na­i­lag ár­nyé­ka volt 1991-es ön­ma­gá­nak, ve­ze­té­se pe­dig tel­je­sen el­sza­kadt a va­ló­ság­tól. Szad­dam az utol­só pil­la­na­tig nem hit­te el, hogy az ame­ri­ka­i­ak szá­raz­föld­ön is tá­mad­ni fog­nak, ko­moly vé­del­mi elő­ké­szü­le­te­ket csak a lé­gi­tá­ma­dás­ok el­len tet­tek. Az USA-nak és az ira­ki nép­nek egyéb­ként ez volt a sze­ren­csé­je, mert mint az el­múlt egy év­ben ki­de­rült (el­len­tét­ben az­zal, amit a Fe­hér Ház gon­dolt), a re­zsim mö­gött je­len­tős la­kos­sá­gi tá­mo­ga­tás állt. Ha a dik­tá­tor ko­mo­lyan ve­szi a fe­nye­ge­tést, és le­rom­bol­ja a sí­i­ta dél inf­rast­ruk­tú­rá­ját (hi­dak, gá­tak, olaj­ku­tak), meg­erő­sí­ti Bagdadot, il­let­ve a köz­pon­ti kormányhű or­szág­részt, az ame­ri­ka­i­ak csak sok­kal na­gyobb áldozatokkal és hosszabb idő alatt győz­het­tek vol­na.
A hi­va­ta­los Ame­ri­ka most az­zal vé­de­ke­zik, hogy Huszein sa­ját hi­ú­sá­gá­nak ál­do­za­ta lett: olyan jól hi­tet­te el min­den­ki­vel, hogy Irak to­vább­ra is tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ve­re­ket bir­to­kol. De ez nem igaz: Bush volt pénz­ügy­mi­nisz­te­re, Paul O'Neill sze­rint a kor­mány­zat csak ürü­gyet ke­re­sett, amit a tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ve­rek fel­tu­pí­ro­zott ügye a szep­tem­ber 11-e utá­ni han­gu­lat­ban a ha­zai köz­vé­le­mény fe­lé meg is adott. A tör­té­net ta­nul­sá­ga az, hogy a vi­lág leg­na­gyobb ha­tal­ma élén egy dokt­ri­ner, ide­o­ló­gi­a­i­lag mo­ti­vált csa­pat áll, me­lyet hi­de­gen hagy­nak a re­a­li­tá­sok. Iró­ni­á­ja pe­dig az, hogy míg Irak tö­meg­pusz­tí­tó és ter­ror­ügy­ben ár­tat­lan, ép­pen az USA szö­vet­sé­ge­se, Pa­kisz­tán tá­mo­gat­ta éve­ken át az Al Kaidát, és- amint nem­ré­gi­ben ki­de­rült, ex­por­tál­ta nuk­le­á­ris tech­no­ló­gi­á­ját szin­te min­den ér­dek­lő­dő dik­ta­tú­rá­nak. (Irak­ba csak azért nem, mert Szad­dam ak­kor már a toll, és nem a kard em­be­re volt.) Az USA per­sze az új fej­le­mé­nyek után sem tá­mad­ja majd meg Iszlamabadot. Ci­ni­ku­sok azt mond­ják, azért, mert nem ott van a vi­lág má­so­dik leg­na­gyobb olaj­kész­le­te, van vi­szont egy nagy had­se­reg és atom­fegy­ver. Et­től két­szer is el­ha­tá­rol­va ma­gun­kat te­gyük hoz­zá: az Irak­ban a ge­ril­la­há­bo­rú ál­tal az ere­je ha­tá­rá­ig le­kö­tött ame­ri­kai ha­di­gé­pe­zet most már nem tud­na lép­ni ak­kor sem, ha vé­let­le­nül va­la­mi va­ló­di ve­szély tá­mad­na.
Az át­ve­rés árá­ról még nem be­szél­tünk. Bush há­bo­rú­já­ban ed­dig több mint 550 ame­ri­kai és kö­zel száz szö­vet­sé­ges ka­to­na, il­let­ve húsz­ezer ira­ki halt meg ér­tel­met­le­nül. A költ­sé­ge­ket pe­dig több száz­mil­lió, sa­ját po­li­ti­kai ve­ze­tő­ik ál­tal meg­té­vesz­tett ame­ri­kai és eu­ró­pai adó­fi­ze­tő áll­ja. A ma­gyar szám­la ed­dig 10 mil­li­árd fo­rint.