Megvezetettek
Hétvezér-áldozat (2004. március) Mire mi ufiilag megjelenünk, már biztos százezer fölé srófolták vérprofi marketing-eszközökkel és a Valami Amerika sikerére építő szájhagyományok útján az új Herendi-film nézőszámát. Kiindulásnak azért azt szögezzük le, hogy kutya dolog második filmet készíteni. Főleg, ha váratlanul nagyot tarolt az első. (Ennél már csak az lehet ebebb, ha az opusz kettes el se készül, mondjuk, mert váratlanul nagyot bukott az első.) Mindazonáltal aki a most harmatgyenge history-geg-movie-t összedobott Herendi Gábor tehetségét kétségbe vonja, azzal orrbanyomóst játszanék szívesen. Ő ugyanis kitalálta, írta és vitte a vállán (miközben mellesleg rendezte is) a tavalyelőtti sikerfilmet, tehát nemcsak tudja a szakmát, de még invenció is szorult bele. És ennél nincs is tipikusabb, hogy a tálentumos dájrektör most bukik egyet. Tegyük a szívünkre a kezünket: ugyan kivel nem esik ez meg? Némi tapasz-toposz után a műről, úgymond. Nincs karaktere ennek a sok vezérnek. Csak vonások vannak, személyenként tán kettő, de megnézném én azt a képzőművészt, mondjuk, aki kettő plajbászolásból karakteres arcot hoz ki. Na, sántít a példa, de filmen se működik ilyen szerényen, ez biztos. Ha Ond és Kond közül ma nem tudom pontosan, melyik volt melyik, akkor nagy esély van rá, hogy tökéletesen mindegy is. Valamelyikük füstölgő, másikuk bélpoklos. És mindketten veszekszenek a neveiken. Huba raccsol és verseket fejez be öntudatlan. Álmos álmos (tuti poén, nemde?) és fővezér. De Tas már csak végigöklendezi a szalagot, nem értékelném külön jellemelemként, hogy okádásának okát, a kumiszt felemlítő útitársait rendre lebuzogányozza. (Ja, bocs, mindig ő mondja, hogy „Utánam!”, és ezért – viccből – aztán mindig a végén lovagol, talán mert aközben kénytelen ellólengeni Magyar Zoltán vándor-gyakorlatát, de csak így kapunk visszacsatolást a film címére, na.) Előd már csak a magyar agy feltalálmányait kardozhatja ki szürreális bozótosokból, míg Töhötömnek végül a raccs-arisztokrata által kirímesített sorok előre gyártása marad. Engem különben egy szóhasználat zavart nagyon. Furán rosszul is esett. A hét bőrökbe öltözött végig „a magyarokat” keresi, kérdezi. Mintha az IFOR új ír parancsnokai kajtatnák az ukrán századot. Hiába figyeltem, ha külföldi lennék, kétségeim volnának a vezérek származását illetően. (Ja, hogy ők is magyarok? De ez biztos?) A zene, mint két éve, most is átlagon felüli, inkább azt írom: szuper. Csak közben mindig adják ezt a történelmi korokon átívelő szerencsétlenkedést. A legjobb poén a tatárjáráskor esik be: Batu kán leüvölti emberét, „te mongol idióta!”. Ezen életemben nem röhögtem volna, mentségül csak az ingerszegény szóvicc-folyamot hozhatom fel. Itt hagyom abba, jön a rezümé: Herendi Gábor, aki már most toprendező a magyar fogorvosok között, beáldozta a hét vezért, letudta azt a kínos op. 2-t, és telerámolta a kamrát zsózsóval. Jövőre nekem abból olyan filmet készítsen, mint a Valami Amerika. Vagy kicsit jobbat.
(Magyar vándor, magyar vígjáték, 100 perc, 2003. Rendezte: Herendi Gábor. Szereplők: Gesztesi Károly, Szabó Győző, Szervét Tibor, Hajdú István, Seress Zoltán, Greifenstein János, Gyuriska János)
|