A történelmi Magyarország borvidékei (III.)
Alföldi tájakon (2004. március) Sokan teszik fel nekem a kérdést, vajon érdemes-e misztifikálni a talaj, a mikroklíma jelentőségét a borászatban? Nemcsak a borkultúra újkeletű hazai terjedésével és fejlődésével együtt megjelent borsznobizmus egyik újabb szomorú jelenségeként kell értékelni a „terroir” szó egyre gyakoribb felbukkanását borgőzös társaságokban? Nos, a kérdésekben megbúvó szigorú kritikának van alapja: egyre-másra bukkannak fel a főleg francia eredetű borszakmai kifejezések az értő és a műkedvelő körökben egyaránt, és terjednek valós tartalmukat elveszítve a laikus közönség körében. Az alábbiakban a mai Magyarorország egyik borvidékének, az alföldi régiónak a sajátosságait vesszük szemügyre. Érdemes tehát összehasonlítani azonos fajtájú borokat gyengébb és gazdagabb talajadottságú területekről. Vagy jellegzetes, másutt elő nem forduló mikrokörnyezetnek a bor ízére gyakorolt hatását – gondoljunk csak Tokajra! Vannak olyan nagy borkultúrával rendelkező országok, ahol másként hívják azt a bort, ami negyven évnél öregebb ültetésű szőlőből való. A spanyolok például azt mondják, hogy igazából csak ekkorra éri el a gyökérzet azt a méretet, ami ahhoz kell, hogy a gyümölcs, majd a bor visszaadja mindazokat a jellegzetességeket, amit az adott talaj mélyebb rétegeivel együtt biztosít. Jó példák erre a táptalajban szerényebb adottságú Alföld borrégiói. Itt három borvidéket tartunk számon: a kiskunságit, a csongrádit és a hajós-bajait. Ez utóbbi – csak egy utalás a történelmi Magyarországra – a korábbi Bácskai borvidékek folytatása volt. E három vidék együtt adja a hazai bortermelés közel egynegyedét. Ennek a nagy aránynak a titka részben abban rejlik, hogy a 19. században az egész történelmi Magyarország területén hatalmas károkat, tömeges szőlőpusztulást okozó filoxéra a kvarcban gazdag homokos talajban nem terjed. A kiskunsági borvidékről a borokat kicsit is ismerő és kedvelő nagyközönségnek általában nem a nagy, kiváló minőségű borok jutnak eszébe. Sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy leginkább ehhez a vidékhez asszociáljuk leggyakrabban a „borgyártás” terminus technicusát. Ha nem is igaz, sajnos még az igényesebb termelők (nem gyártók!) lehetőségét is erősen korlátozzák e régiók adottságai. Ugyanaz a homoki talaj, amely a filoxéravész idején biztosította a hazai borkultúra túlélését, nem bővelkedik táperőben. Az Alföld jellegzetesen azon fajták hazája, amelyek könnyebb, vékonyabb borokat adnak: rizlingek, kadarka, kövidinka, zöld veltelini. Jellemzően nem is olyan alkalmakkor jut eszünkbe alföldi borokat inni, amikor ritka, rég nem látott barátunkkal pincék rejtett kincseit kóstoltatjuk végig, inkább amikor nyári nagy melegben a fröccsnek valót keressük (és ezzel gyakran még így, hígítva is a másnapi fejfájás kockázatát vállaljuk). Vannak azonban üdítő kivételek is, elsősorban a hajós-bajai és a csongrádi borvidékeken egyre igényesebb pincészetek olyan borokkal rukkolnak elő, amelyek jó értelemben vett egyszerűségükkel és tisztaságukkal hódítanak. E borok kiválóan alkalmasak arra, hogy a fajtajelleget tanulmányozzuk: a talaj nem sokat ad hozzá, de a gondos gazda a szőlőből mindent kihozhat, ami arra jellemző. Ma már hazai versenyeken sem ritka az innen származó cabernet vagy a férfias kékfrankos sem. Végül pedig a könnyű alföldi borokat kedvelőknek és minden jó bort szeretőnek álljon itt az alapvetés, a
„Borivóknak való tízparancsolat: 1. Bort soha ne igyál éhgyomorra. 2. Borivás előtt ne egyél édes ételeket. 3. Mindig légy figyelemmel a bor hőmérsékletére. 4. Ügyelj a palackos bor kupakjának helyes felbontására, tiszta kendővel töröld meg a palack nyílását. 5. A bort mindig lassan igyad. 6. Apró kortyokban élvezd a bort. 7. Nemes fajbort soha ne keverj vízzel. 8. Tarts mértéket a borivásban. 9. Jobban ízlik a bor, ha eszel valami „hozzá illőt”. 10. Bármikor, mielőtt bort iszol, egy pillanatra gondolj mindig arra, hogy mennyi fáradságos, verejtékes munka van ebben a pohárnyi nedűben. ”
|