A határontúli magyarokról (2004. március) Az ügyfélszolgálat sajátosan perverz szó. A névre hallgató intézmény olyan, mint valami sokixes pornófilm. Szerb Antal marslakója, akinek megmutatta Budapestet, nyilván azt gondolná a maga naivságában, hogy az ügyfélszolgálat valami olyan hely, ahova bemennek az emberek, jobb helyeken sorszámot húznak, engedelmesen leülnek a Baszkika kínálatából legolcsóbban kapható borzadályzöld székekre, és amikor Mészárosné Margitka hipp-hopp szólítja őket, felkelnek és Margitka elé járulnak, aki elintézi problémáikat, mosolyog rájuk, kvázi szolgálja őket. Ilyesmiről szó sincs. Az ügyfélszolgálat olyan pípsó (visszakanyarodunk a pornóvonalra), ahol testi és/vagy lelki hibás macaként illegeti magát a magyar élet egyes számú megnyomorítója, a Hivatal. Beleshetünk működésébe, kitakarja előttünk rút hibáit, sőt riszálja magát és kiabál: „Nézd, nézd: amikor letelik a 8.30-tól 11.15-ig tartó félfogadási idő, lehúzzuk a rolót, és Sanyi, a biztonsági őr kirúgta az utolsó sápítozó nyugdíjast is, na, akkor is így működünk, csak nem láthatsz minket! Nyilván mindig is izgatott, hogy mi történik akkor, amikor nem vagyunk szem előtt? Hát ez. Tessék, gyere.” És két árva asszonyka ül vala a nyolc ablaknál, és táplálkozának, kiabálának egymásnak, hogyaszongya „Juditkám, hol a körbélyegző?” meg „De várom már a delet!”, és lenőtt, melírozott frizurát valamint tortaalátét-csipkegallért viselének, és magántelefonokat intézének, és láták, hogy a seggvakarás jó. Öreg rókák vagyunk: nagyon jól tudjuk, hogy az új forgalmiért eszünkbe ne jusson nyolcra menni, mert akkor már nincs sorszám. Vágjuk, hogy fénymásolat kell mindenről („Nem vagyunk mi fénymásolószalon, kérem.”), hogy illetékbélyeg nincs, és ötszázas címletekben kell hozni, hogy ne tudjanak kicselezni. „Tegnap beszéltem a kolléganőjével”: ez egy varázsige. Amikor már minden veszve van, mert az 5/a adatlapot nem töltöttük ki, akkor száraz hangon csak annyit kell mondani: „A nevét legyen szíves, és küldje ki a csoportvezetőt.” Mindent tudunk. Most is itt ülünk, morzsolgatjuk a kis sorszámot, amelyen az a biztató bejegyzés szerepel, hogy „Ön előtt várakozik: 68 fő.” Nem különböznek tőlünk, legfönnebb szívósabbak és ügyesebbek, mert őket gyakran ütik azért, amik, és ezt meg kell tanulni elviselni | Hoztunk újságot, könyvet, uzsonnát, Seduxent, horgolnivalót. Az ilyen várakozásokban két rémes dolog lehetséges. Egyik a mobiltelcsó. Vannak emberek, akik egyszerűen képtelenek halkan beszélni: ez annyira evidens, hogy nem is ragozzuk tovább. Ennek társas változata az, amikor két ilyen kretén kerül egymás mellé: ezzel kínosságban csak egy Kovács Kálmán-sajtótájékoztató vetekszik. Szégyelljük, hogy ott vagyunk, és hogy az asztalvégen ülő mókus nem érzi a gázszagot. Most is ráfaragtunk. Van egyfelől Bundás Asszonyka, mázsányi fuksszal, meg az ő szomszédja, a Hangosan Kontrázó Rémnő. Ismerik egymást már régről, és ettől beindul a maghasadás. Egy idő után ki kell bújnunk a Bazijó Nők, Bazijó Autók magazinból, mert az ordibálás a mentális egyensúlyunkat fenyegeti. Bundás Asszonyka (BA) házat épít, és tanácsokat ad szomszédjának. „Mondja is nekem az építésvezető: én ám nem ilyen jöttment, meg moszkvatérrőlösszeszedett románokkal dolgoztatok kérem, hanem rendes, magyar mesteremberekkel”. A Hangosan Kontrázó (HK) hozzáteszi: „Így van Ildikém. Mer' ezek átjönnek, nem is tudnak rendesen magyarul, és mindjárt mindent akarnak. Segélyt, meg lakást. Nálunk a cégnél is van egy ilyen erdélyi nőcske, nincs is magyar diplomája, úgy könyököl, hogy az eszelős, és tessék, már ő vezeti a brencset”. „Ja, hát az a jugoszláv is, hogy megölte azokat a boltosokat. Az is tudott magyarul” – helyesel BA. Ez nem az a helyzet, amikor a cizellált értelmiségi érvelést lehet használni, vagy finom iróniával lehetne üzenni. Egyszerűen dörrenni kell, mint Gábor Áron rézálgyúja. „Csönlegyen!” -– valahogy így. Aztán már el is megy a kedvünk heti intellektuális betevőnktől. Sem az autók, sem a csajok nem izzítanak be minket. Elrévedünk: ezek a polgártársaink vették-e maguknak valaha a fáradságot, hogy a Magyar Közlönyben összeadogassák a határontúli magyaroknak szánt pénzt és összevessék – mondjuk – a hazai reklámtorta nagyságával (a minőségről most nem is ugatunk). Kergette-e már meg az utcájukban őket a rendőr, mint szegény marosvásárhelyi kőművesünket, akinek éppen nem volt tartózkodásija? Dolgoznának-e ők napi ezerötszáz forintért, esőben és fagyban? Egyáltalán: jártak-e valaha Kőrösmezőn vagy Atyhán, látták-e azt az irdatlan nyomorúságot, aminek ők a felétől megbolondulnának? Fenyegette-e őket valaha az a veszély, hogy a kezükbe nyomnak egy gépkarabélyt, és azt mondják nekik: „Fiam, átmész az erdőn, bemész a faluba, és akit látsz, kibelezed, de úgy, hogy fájjon neki?” Mielőtt etnobolsinak bélyegeznének, leszögezzük, a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki magyarok is elsősorban emberek. Van köztük ilyen is, olyan is. Még csalók, rablók, hímringyók, meg jó nők és fájó lelkű poéták és belevaló mesteremberek is. Nem különböznek tőlünk, legfönnebb szívósabbak és ügyesebbek, mert őket gyakran ütik azért, amik, és ezt meg kell tanulni elviselni. Nem kell Dobos Lászlót, Sütőt, Tamásit meg Reményiket citálni, meg, hogy mit adtak ők nekünk, meg a magyarságnak. Merthogy adtak, de ezt a típust ez nem érdekli. Arra kéne rákérdezni, hogy amikor a tiszai vizitúrán az édesegy kisfiuk részegen belegyalogolt egy horgonyba, ki a fene varrta össze a lábát, ha nem a Kárpátaljáról áttelepült körzeti orvos? Aki nélkül, és akinek társai nélkül már rég összeomlott volna a keleti országrész egészségügyi ellátása, mert a frissen végzettek mind elmentek orvoslátogatónak. A határontúliak nem tehetnek arról, hova születtek, és eszébe ne jusson senkinek hibáztatni őket, mert eljöttek a nyomorból és a kilátástalanságból. Egyébként mi már próbáltuk: Nagyszőlősön és Gyimesbükkön is van élet, olyankor is, amikor nincs magoskifli a bótban.
|