OFFLINE | téma |
Liberális offenzíva a magyar felsõoktatás ellen • Magyar Bálint teljes erõbedobással dolgozik • Felélesztett tandíjkötelezettség? • CSEFTel a minisztérium
Az ország, amely túl sokat tudott
(2004. február)
Véget vetünk azoknak az időknek, amikor a mindenkori oktatási miniszter mondja meg az egyetemeknek, hogy milyen legyen a magyar felsőoktatás – mondta tavaly novemberben Magyar Bálint oktatási miniszter az ELTE vezetőinek és oktatóinak, miután másfél órás előadásban vázolta nekik, hogy milyen lesz a magyar felsőoktatás az általa végighajszolt reformok után. Különben is lusták, buták, rugalmatlanok és önzők vagytok, elisszátok a kutatási támogatásaitokat, örüljetek neki, hogy még ebben a hónapban is megkapjátok a fizetéseteket. Ez utóbbit természetesen kissé finomabban fogalmazta meg a magyar liberalizmus egyik fenegyereke, de a lényegen ez nem változtat.

A miniszter már többször bizonyított. Az alsó tagozatos oktatás reformjával kapcsolatban sikeresen szembeszállt a megátalkodott tanárnéni-lobbival, bátran kirúgta a Szalay utcai portást a felületes szemlélő számára kevésbé pa-tyolattisztának tűnő közbeszerzési ügyek miatt, s lakáshitel-felvételének zseniális időzítésével újfent tanúbizonyságát adta annak, hogy kevesen vannak az országban olyanok, akik nála jobban értenék az idők szavát. A tavaszi kormányátalakítás szele ugyan az ő tárcáját is meglegyintette, de azon kívül, hogy a szocialisták sikeresen kimenekítették a minisztériumból a jövő emberét, Hiller István politikai államtitkárt – akivel a hírek szerint jobban utálják egymást, mint bármely két MDF-es képviselő – más nem történt.

Cseftelés
Az elfogadandó felsőoktatási törvény kidolgozását, hogy ne érje szó a ház elejét (itt nem a miniszter új villájára vagy az OM-hivatalnokok pihenését szolgáló balatoni üdülőre gondolunk), „szakmai és társadalmi vitának” nevezett bohóckodás előzte meg. 2003. július 6-án hozták nyilvánosságra „A magyar felsőoktatás modernizációját, az Európai Felsőoktatási Térséghez történő csatlakozását célzó felsőoktatás-fejlesztés koncepciója” hangzatos címet viselő vitaanyagot (röviden: CSEFT) azzal, hogy azon augusztus végéig vitatkozhatnak az érintettek. Mindenki, aki bármikor is betette lábát egyetemre, tudja, hogy éppen ebben a két hónapban az oktatók vagy nyaralnak, vagy kutatnak valahol, az egyetemi épületekre pedig nagy lakatot tesznek, így bármiféle fórum összehívása fizikai képtelenség. Ezt az illetékesek is beláthatták, s megoldásként az anyag közzétételének kései dátumát idővel gondos kezek kitörölték az OM honlapjáról, hogy így utólag ne lehessen belekötni.
A vitaanyag első változatát azon kevesek, akikhez eljutott, nem tudták komolyan venni, mivel nem volt olyan mondata, amelyben ne hemzsegtek volna súlyos helyesírási és nyelvtani hibák, értelmetlenségek. Sejthették ezt a készítők is – akik vagy 80 milkát, oldalanként 6-800 ezer forintot kaptak remekművükért –, mivel az anyaghoz nem adták nevüket, szerzőként egy bizonyos „Operatív Csoport” van feltüntetve. A sajtóközlemények szerint ez nem operatív tisztekből, hanem tekintélyes felsőoktatási vezetőkből és szakértőkből áll, bár a jól értesültek Magyar Bálint baráti körének egy részét sejtik a háttérben. Mindenesetre hivatalosan ma sem tudni, hogy kik azok, akik az egész magyar felsőoktatás jövőjét meghatározó tervezetet kidolgozták. Az anyag első változatának átgondoltságára jellemző, hogy az egyetemek és főiskolák privatizációját tűzte ki fő célként, s hogy megőrzendő nemzeti értékként szerepelt benne a „trópusi növénytermesztés” szak (ez utóbbi azt a gyanút is felveti, hogy a vitaanyagot az operatívok nem is írták, hanem külföldi dokumentumokból vágták össze).

Átgyúrt anyagok
Az anyag, amely sikeresen vegyíti a 70-es évek pártdokumentumainak bikkfanyelvét, a modern angol társadalomtudományi zsargont és a manapság divatos euroblablát, több átdolgozás után is tele van ellentmondásokkal és meglehetősen homályos elképzelésekkel.
A tervezetről szóló vitában egyébként nem csak a rendkívül gyenge anyagot elkészítő OM, hanem a magyar felsőoktatás is leszerepelt. Az intézmények nem tudtak egységes álláspontot kialakítani (meg se próbáltak), s az egész ágazat érdekeinek érvényesítése helyett az egyes intézmények, sőt azokon belül a szakok és a tanszékek is egymás torkának estek. A hallgatókat mindeközben elfelejtették tájékoztatni, így ők nem is tudnak arról, hogy alma materüket kireformálják alóluk. Ami egyébként a diákokat leginkább érdeklő kérdést, a tandíjat érinti, erről a vitaanyagban kevés szó esik, s az a kevés sem egyértelmű. Abban bízhatunk, hogy az A diploma megszerzése, vagyis a felsőoktatási tanulmányok első három éve a továbbiakban is ingyenes lesz. A mesterképzésről azonban az anyag megállapítja, hogy az sok európai országban tandíjköteles, s hogy tanácsos lenne a tandíjmentességet csupán az adott évfolyamok hallgatóinak 25%-a részére biztosítani. Magyar Bálint többször is kijelentette, hogy ő a tandíj híve, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy egy választást már elbuktak a tandíj miatt, s hogy ezt még egyszer nem kockáztatják meg. Hogy a végső döntés mi lesz, azt nem tudjuk, de feltételezhetjük, hogy ha a tandíjért rajongó Magyar 2006 után is miniszter marad – erre szerencsére annyi az esély, mint Szalacsi Sándornak nyerni a Legyen Ön is milliomos!-ban – akkor előbb utóbb sor kerül majd a tandíj-kötelezettség kiterjesztésére.

Doktorok, mesterek, agglegények
A tervezet szerint a leglátványosabb átalakítás a képzés szerkezetét érinti majd. A jelenlegi rendszerben az egyetemek és a főiskolák egymás mellett léteznek, átjárás az egyikből a másikba nemigen lehetséges. Az új szisztéma szerint a kettősség megszűnik, s a különféle képzések egymásra épülnek majd. A tervek szerint egy átlagos leendő egyetemista tanulmányi előmenetele az alábbiak szerint fog kinézni: a felvételik megszűnnek, helyettük az érettségi eredmény fog számítani.

A változásoknak – az EU-s konkurencia mellett – egyetlen szűk csoport lesz egyértelmű nyertese: az OM-ben és körülötte sündörgő szakértőké

Az egy adott intézménybe jelentkezőket az érettségi eredményük alapján rangsorba állítják, megszámolják, hogy hány szék van a tantermekben, s ez alapján húznak egy vonalat a listán. Ezáltal a középiskolákat „felszabadítják a felsőoktatás terrorja alól”, vagyis a gimnazistáknak nem kell majd külön tanulniuk a felvételire, elég, ha a lightosított érettségi tananyagot elsajátítják. Mivel így buták maradnak, az egyetem első egy-két szemeszterében nem szakosított oktatás lesz, hanem „általános bevezető tantárgyak”, „alapvető tudományterületi ismeretek” oktatása, „szintrehozás” – magyarul a hallgatók az első évben (jobb esetben) írni-olvasni tanulnak majd. Ezután következik az alapszakos képzés, amikor is az immár írástudó diákok „a munkaerőpiac igényeihez igazodó”, az „EU-csatlakozásból eredő kihívásoknak megfelelő”, „a gyakorlati kompetenciákra és képességekre nagyobb hangsúlyt helyező” szakokon tanulhatnak. Az összesen háromévnyi bevezető és alapszakos képzés után szakdolgozatot írnak, államvizsgáznak, s kapnak egy úgynevezett bachelor (még szebben: felsőfokú alapképzés, vagy A) fokozatot. Ha nem unták meg a kopott iskolafalakat, s elég jól teljesítettek az A fokozaton, akkor jelentkezhetnek kétéves mesterképzésre (M), amelyen már mélyebb ismeretanyagot szerezhetnek egy-egy tudományterületen. Ha ezután sincs elegük az egészből, akkor az M szint elvégzése után (szakdolgozat, záróvizsga), még háromévnyi doktori képzésben is részt vehetnek. A dolog lényege tehát az, hogy a hallgató menet közben eldöntheti, hogy mikor akarja otthagyni a füstös büfék, rozoga székek és gyűrött arcú tanárok világát.
Gyakorlat teszi?
Mindez tulajdonképpen még jó is lehetne, de nem az, méghozzá a gyakorlati kivitelezhetőség miatt. Vegyünk egy szívünkhöz közel álló példát, a történelmet. A leendő történelem szakos diák úgy kerül be az egyetemre, hogy nem készült külön erre a szakra, s az egyetemnek nem volt lehetősége meggyőződni arról, hogy alkalmas-e a pályára. Diákunk az első egy évben, mint már említettük, írni-olvasni, esetleg „történeti alapismereteket” tanul, szakosodni még nincs módja. Ezután 4 félévet tanulja magát a történelmet, ahol mindenféleképpen lebutított anyagot kell elsajátítania: ha a jelenlegi, kronologikus szemlélet megmarad, akkor a középkor után kell diplomáznia, ha nem, akkor a kétéves képzéshez méltó mélységben szalad át a történelmen, egészen onnan, hogy „Egyiptomban nagy, Toblerone alakú épületeket építettek”, odáig, hogy „Hitler gonosz, bajszos ember volt”. S egy ilyen súlyú diplomával tárt karokkal várja őt a sokat emlegetett munkaerőpiac. Ha a továbbtanulás mellett dönt, akkor vagy megtanulja az új- és legújabb kort is, vagy két évig tanulja újra ugyanazt a történelmet, ezúttal elmélyültebben, s immár még lelkesebben várják őt a munkáltatók. Mindennek természetesen az égvilágon semmi értelme nincs, a hallgató tudása semmivel nem lesz piacképesebb, mint jelenleg – s ez nemcsak a történelem szakra vonatkozik, hanem gyakorlatilag az összes bölcsész szakra, a természettudományi szakok jelentős részére (kinek kell egy A fokozatú biológus?) és még ki tudja, mire. A reform ugyanakkor felmérhetetlen károkkal jár: a kétciklusú szisztéma mechanikus, a körülményeket figyelembe nem vevő erőltetésével az ország valamennyi egyetemi szakján szétverik az évtizedek-évszázadok alatt kialakult tanterveket, képzési struktúrákat, hagyományokat. Az egyetemi oktatók a következő éveket nem oktatással és kutatással, hanem tantervkidolgozással, tanulmányi és vizsgaszabályzatok fogalmazásával, bizottságosdival, egyeztetéssel, akkreditációs és minőségbiztosítási anyagok körmölésével és egymás szívatásával fogják tölteni. Ezután legalább egy évtized kell ahhoz, hogy az új rendszer bejáratódjék, s jó néhány évig párhuzamosan fog élni egymás mellett a régi és az új rendszer, ami előrevetíti, hogy a magyar felsőoktatásban a következő tíz évben hatalmas káosz lesz. Az így kitörő „kulturális forradalom” alatt – amelynek során nem fanatikus vörösgárdisták, hanem szigorú tekintetű, ám jól fizetett „szakértők” fogják pusztítani mindazt, amit érnek – normális oktatásra nem lesz lehetőség.
Ráadásul – s itt lóg ki igazán a lóláb – az egyetemek a képzés első három évére az államtól csak a főiskolai normatívát – vagyis az eddig kapott egyetemi normatíva töredékét – kapják meg a diákok után (hiszen ebben a periódusban csupán A diplomához juttatják őket), s az egyetemi fejpénz csak a második ciklus két évéért jár. Mindez már 2004-től így van, vagyis a normatíva-csökkentés jóval megelőzi az új rendszer bevezetését. Az egyetemek és a főiskolák között jogi és finanszírozási szempontból nem lesz különbség, csak „felsőoktatási intézmények” – a hárombetűs rövidítések iránt beteges vonzalmat érző operatívok zsargonjában: FOI-k – lesznek, így megszűnnek az „egyetemi docens”, „főiskolai adjunktus” stb. címek is.

Egyetemek tele hetyke menedzserekkel
A magyari forradalom másik fontos eleme a FOI-k szervezetének átalakítása. Jelenleg az állami FOI-k költségvetési intézményeknek számítanak, az ezekre jellemző előnyökkel és hátrányokkal. A korábbi tervekkel ellentétben az új rendszerben – az érintettek kitartó lobbizásának köszönhetően – megmarad a lehetőség ezen státusz megőrzésére, ám az OM a közhasznú társasággá (KHT) alakulást ösztönzi. Ha az egyetem egy KHT tulajdonába kerül, az azért jó, mert alkalmazottai elveszítik közalkalmazotti státuszukat, így esetleges leépítésük kevesebb gondot jelent. Emellett lehetőség nyílik a fizetéseknek a teljesítmény – vagy a vezetőséggel való jó kapcsolat – alapján történő differenciálására. Eltekintve attól, hogy az EU-ban amúgy ismeretlen KHT-k alapításáért egyes jogi szakértők szerint jobb helyeken 5-8 évig terjedő fegyházbüntetés járna (a forma ugyanis az állami pénzeknek az állami ellenőrzés alóli kivonására jó), a közalkalmazotti státusz megszűnése végzetes következményekkel járhat. Az oktatók jó része ugyanis nem a kiemelkedően magas fizetések miatt marad a pályán, hanem egyrészt hivatástudatból, másrészt a közalkalmazotti státuszból fakadó biztonság és kiszámíthatóság miatt, ami egyébként fontos feltétele a hosszabb távú kutatásoknak. Ha ez elvész, akkor semmi oka nem lesz mondjuk egy közgazdász professzornak, hogy ne menjen el többszörös fizetésért a magánszférába.
A jelenlegi – az autonómiát legalább névlegesen biztosító – szervezetrendszer mellett a FOI-k természetesen mindent megtennének a KHT-vá alakulás és az egyéb átgondolatlan reformok elszabotálása érdekében. Emiatt az OM meghirdette a cinikusan „új típusú autonómiának” nevezett rendszer bevezetését. Ennek az a lényege, hogy a FOI-k nyakára az eddigi, az egyetemi szférát képviselő vezetőség helyére piaci szemléletű menedzsmentet, igazgatótanácsot (IT) ültetnek. Az IT élet-halál ura lesz, ez dönt a főbb kérdésekben, míg az egyetem közösségét képviselő új testületnek, a szenátusnak csak alárendelt szerep jut.

Nesze kevés, oszd el jól
A fent vázolt akadémiai és strukturális reform mellett az egyetemek finanszírozása is gyökeresen megújul. Jelenleg a költségvetési támogatást az intézmények között egy, igen bonyolult rendszer szerint osztják el, amely nem tükrözi sem a valós igényeket, sem a teljesítménybeli különbségeket. Ehelyett egy olyan, még bonyolultabb szisztéma lép életbe, amely szintén nem tükrözi sem a valós igényeket, sem a teljesítménybeli különbségeket, viszont évekre teljes kiszámíthatatlanságot teremt a szférában. A felsőoktatásra fordított összeg közben reálértéken csökken, tehát az új elosztási szabályok folytán a FOI-k több pénzhez nem jutnak, kivéve a nagy, divatos karokat. A kevésbé közkedvelt, s kevesebb tudományos fokozattal rendelkező oktatót felvonultató intézmények – például egyes vidéki főiskolák – nagy bajban lesznek. Azt, hogy ez utóbbi intézmények fontos szerepet játszanak térségük szellemi életében, s gyakran az egyetlen kitörési lehetőséget biztosítják a környékbeli fiatalságnak, senkit nem fog érdekelni.
Ha nem feltételezzük, hogy valamilyen nemzetközi összeesküvés kívánja a magyar felsőoktatást taccsra vágni, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy miért is van szükség a rendszer minden elemének egy-két év alatt történő alapvető megváltoztatására. Az állam túl sok pénzt nem fog megtakarítani, az oktatás színvonala nem fog emelkedni, ráadásul az egyetemi hallgatók és oktatók egy életre megutálják a liberális elveket, vagy legalábbis az SZDSZ-t. A változásoknak – az EU-s konkurencia mellett – egyetlen szűk csoport lesz egyértelmű nyertese: az OM-ben és körülötte sündörgő szakértőké, akik a tervezeteket kidolgozzák, a pályázatokat kiírják és elbírálják, a jelentéseket ellenőrzik, s mindazt a munkát elvégzik – persze jó pénzért –, amelyre a saját maguk javasolta reformok miatt van szükség. Õk biztosan jól megélnek majd a következő években, s ha elfáradtak, várják őket majd az IT-k, amelyekbe egy kormányváltás esetén is be lesznek betonozva.
Ha már Draskovics miniszter úr a lakosság véleményére kíváncsi a szükséges spórolással kapcsolatban, egy ötletünk rögtön lenne: menesszék az OM-ből a felsőoktatási szakértőket, s ha már ők távoznak, vigyék magukkal a közép- és általános iskolákkal foglalkozó bölcseket is. Tevékenységük ugyanis nemcsak felesleges, hanem káros is. Az oktatói gárda belefáradt az utóbbi másfél évtizedet jellemző állandó reformálgatásba. Ha hagynák dolgozni, s munkájához biztosítanák az alapvető feltételeket, a magyar felsőoktatás földrengető reformok nélkül is megállná a helyét az EU-ban. Így viszont mind az oktatók, mind a hallgatók menekülni fognak, amerre látnak, s szegény Magyarnak nem lesz többé mit megreformálni.

- A.B.A. - T.P. -


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”