Aki lát­ta a fil­met, an­nak nem tu­dom, mi­lyen. A szép­lány, aki a kar­fa túl­ol­da­lán ül, is­me­ri már, lát­ta va­la­ha va­la­mi ron­gyos­ra te­kert videokazin, még­is, so­kat, sze­mér­met­le­nül so­kat ne­vet. Tet­szik, ahogy ne­vet (sze­mér­met­le­nül), és ne­héz vá­lasz­ta­nom, mit néz­zek in­kább, őt-e, vagy a szín­pa­dot. Ha bok­szos pon­to­zók fi­gyel­né­nek, je­lent­het­nék: az elő­adás győz. Nagy szó!
Tör­té­nel­mi tab­ló­kon kö­szön ránk a hu­sza­dik szá­zad, ben­ne az ösz­tö­nös zse­ni, aki vi­ha­rok kö­ze­pet­te is élet és él­ve­zet sze­rel­me­se. Na, en­­nyit a szó­ró­lap pla­gi­zá­lá­sá­ról, most lábjegyzetelném a pro­duk­ci­ót. Elő­ször is: Igó Éva az elő­adás időn­ként szét­fu­tó, akár sa­ját lá­bon is meg­ál­ló je­le­ne­te­it mint gyön­gyö­ket és kí­vá­na­tos bi­zsu­kat fű­zi fel ak­ku­rá­tu­san, griberlis mo­so­lyok­kal a rezonőr Ing­rid Guggenheim mű­vé­szi da­mil­já­ra. Ma­gya­rán úgy kon­fe­rál, hogy pro­duk­ció lesz be­lő­le. A cím­sze­rep­lő, Gyuriska Já­nos nem a mű, il­let­ve – er­ről tu­dok én mint szín­ház­lá­to­ga­tó be­szá­mol­ni – nem az elő­adás dé­del­ge­tett­je. Egy­szer­smind cím- és mel­lék­sze­rep­lő, amely ski­zof­ré­ni­át nem könnyű meg­él­ni a desz­ká­kon, pe­dig, ha va­ló­ban ő ke­rül a fó­kusz­ba, egé­szen jól ad­ja az in­di­vi­du­a­lis­ta spa­nyol fes­tőt. A fer­ge­te­ges­re írt pár­be­szé­dek el­len­ben an­­nyi em­lé­ke­ze­tes ka­bi­net­ala­kí­tás­ra ad­nak mó­dot a szí­nész­tár­sak­nak, hogy a foly­ton je­len lé­vő, gyak­ran csak szem­lé­lő­dő Pablóhoz ké­pest a vil­la­mos­szék-ja­ví­tó Fesztbaum kol­lé­ga, a ki­zá­ró­lag Schulze ne­vű köz­le­gé­nyek­kel fel­sze­relt, per­ma­nens ház­ku­ta­tó SS-tiszt, te­hát Hajdu kol­lé­ga min­dig erő­sebb­nek bizonyul. (De ezt ta­pasz­tal­juk a csi­tít­ha­tat­lan skan­di­náv lo­kál­éne­kes­nő ese­té­ben is.)
Fogy a ha­sáb, hát azon­nal ír­ni kell a szép szom­széd­ról hu­za­mos időn át fi­gye­lem­el­te­re­lő videóbravúrról. Egé­szen el­ké­pesz­tő! Ki­fe­szít­ve egy projektoros ve­tí­tő­vá­szon, amin film fut. Er­dő, nagy fa, sze­rep­lők. Bo­nyo­lult moz­gá­sok, gesz­tu­sok, tán­cok, esé­sek, né­zé­sek. Mind­eköz­ben az anyag hold­sar­ló ala­kú ré­se­ken meg­ha­sad, ki­esik pár szí­nész a mo­zi­ból a va­ló desz­kák­ra, a vász­non ma­rad­tak in­ter­ak­ci­ó­kat ha­jí­ta­nak az el­tá­vo­zot­tak után, azok alig kö­vet­he­tő va­ri­a­bi­li­tás­sal ug­ra­nak vissza a film­re. Eköz­ben repetitív, agy­ölő ze­ne szól – vi­lá­gos, hogy ez a szi­por­ka fe­szes rit­mu­sa mi­att más­ként nem ki­vi­te­lez­he­tő, csak tud­nám, így is ho­gyan?
Amit mi itt ta­lán tíz per­cig lá­tunk, az fre­ne­ti­kus, és a szak­ma csú­csa. A cso­dá­ból és a po­én­ten­ger­ből még­is azt a ké­pet vi­szem a vil­la­mo­sig a Pes­ti Szín­ház­ból, ami­kor Pi­cas­so, a mű­vész két­ség­beesett hely­ben fu­tás­sal nem éri el köd­be tű­nő sze­rel­mét. Iga­zi ko­mé­dia – drá­ma te­hát. Tisz­tít és ta­nít. Pikánsul ér­zem ma­gam. És jól­esik vé­gül a meg­ál­ló­ban ös­­sze­csó­kol­ni azt a lányt.