– Mit hívsz fo­tó­mű­vé­szet­nek? A köny­ve­det, pél­dá­ul?
– Ami a sa­ját al­bu­mo­mat il­le­ti, ha már ka­te­go­ri­zál­ni kell, sze­ré­nyebb len­nék, in­kább dokumentarista áb­rá­zo­lás­nak hív­nám.
– Mi­ért? Te sem csak cset­teg­tetsz. Ak­kor pe­dig ez mű­vé­szi te­vé­keny­ség, nem?
– Per­sze, fény­kép­nek hív­juk azt is, ha nya­ra­lás köz­ben egy di­gi­tá­lis gé­pet sü­tö­getsz el. Vé­gül az is az adott pil­la­na­tot örö­kí­ti meg, te­hát egy­faj­ta „fény­ér­zé­keny cse­le­ke­det”. En­nél a kon­cep­ci­ó­zus fo­tó­zás se tud töb­bet, hisz az is csak ugyan­ezt te­szi. Még­is, ha ki­vo­nulsz egy ko­mo­lyabb fel­sze­re­lés­sel, elő­re jól kö­rül­jár­tad a té­mát, ak­kor ma­gad­ban már elő­re el is kép­ze­led a ké­pet, a lá­tó­szö­get. Itt te­hát a kép iga­zá­ból már ko­ráb­ban meg­szü­le­tik.
– Rend­ben, ak­kor vi­szont ne le­gye­nek át­me­ne­tek, ne­vez­zük el a fo­tó­zás két vég­pont­ját tu­ris­tá­nak és mű­vé­szi­nek.
– Egyéb­ként el­kép­zel­he­tő, hogy olyan vád ér: csak le­nyom­tam a gom­bot. Sze­ren­cse biz­tos kell hoz­zá, anél­kül sem­mi se megy, de a te­het­ség­gel, vagy ahogy mon­da­ni szok­ták, a „jó szem­mel” együtt se ér so­kat, ha szak­ma­i­lag nem vagy elég fel­ké­szült, el­mu­laszt­ha­tod a nagy pil­la­na­to­kat. A sze­ren­csé­det.
– Szak­mai fel­ké­szült­ség? Vas­úti vagy fo­tó­tech­ni­kai?
– Mind­ket­tő. Egy­szer volt egy ben­dzsóm, na az­zal nem vol­tam fel­ké­szült, hi­á­ba lett vol­na sze­ren­csém.
– Ne­ked most ab­ban állt a sze­ren­cséd, hogy rá­ta­lál­tál er­re az istvántelki csar­nok­ra? Ott fo­tóz­hat­tál, ahol más nem?
– De­hogy. Ren­ge­te­gen fo­tóz­tak már ott, vi­szont nem ilyen szem­szög­ből. És én ma­gam is ezer éve is­me­rem a ja­ví­tót. Ná­lam, eb­ben az al­bum­ban ez­út­tal nem a moz­do­nyok, ha­nem az ott dol­go­zók vol­tak fon­to­sak, a mun­ka­fo­lya­mat­ok. És a me­ló­so­kat is ér­de­kel­te, van-e ter­vem ve­lük. És ne­kem volt, hi­szen a gé­pe­ken, moz­do­nyo­kon kí­vül ők hor­doz­zák en­nek az egész kü­lö­nös vi­lág­nak a lé­nye­gét ma­guk­ban.
– A be­ve­ze­tő, kü­lön­ben szin­túgy pa­rá­dés szö­veg sze­rint egész 2001-es nya­ra­dat ál­doz­tad a sze­re­lő­csar­nok­ra...
– Jó, igaz, de nem így volt tel­je­sen, a könyv­ben min­den­eset­re jól jön ki. (A szö­veg és a dizájn ba­rá­tom, Nagy Ta­más ta­nár mun­ká­ja.) Tény­leg hos­­szú időt töl­töt­tem a csar­nok kör­nyé­kén, vol­tak en­nek in­ten­zív és ke­vés­bé in­ten­zív sza­ka­szai. Már a fo­tós­vizs­gám­kor ez a té­ma járt a fe­jem­ben. Pe­dig azok a szak­mun­kás­ok zárt vi­lág­ban él­nek, ele­in­te bi­zal­mat­la­nok vol­tak, akadt, aki ké­sőbb sem en­ged­te, hogy kép­re ke­rül­jön. Ne­kem pe­dig kü­lön iz­gal­mat adott, hogy az ös­­szes az­na­pi, di­na­mi­ku­san moz­gó sze­rep­lők­kel ké­szí­tett kép­ről csak es­te de­rül­he­tett ki, va­jon hogy mu­tat az elő­hí­vott fil­men, pa­pí­ron.
– Na igen, és itt jön a kí­sér­tés, ugye. Más­nap el­mész megint, és le­het, hogy meg kell kér­ned ar­ra a sza­kit, hogy még­is­csak áll­jon be úgy, ahogy teg­nap nem si­ke­rült.
– Á, nem kér­he­ted meg őket! Egyet­len eset­re em­lék­szem, ami­kor Vas Ban­dit ha­tal­mas bőr­kö­té­nyé­vel, vas­ka­lap­ácsá­val ál­lí­tot­tam a moz­dony­ke­rék mel­lé, de őt sem azért, mert en­­nyi­re meg akar­tam vol­na kom­po­nál­ni a ké­pet, csak mert a vas­szer­ke­zet mé­re­tei így lát­szot­tak iga­zán. És Vas Ban­di hi­he­tet­len arc. Ő volt a csar­nok­ban az én mun­ka­ve­ze­tőm. Ne­ki te­hát so­kat kö­szön­he­tek, de Vas Ban­di nem mo­dell. És a ké­pen csuk­va volt a sze­me, ezért kény­te­len vol­tam más­nap megint oda­bal­lag­ni hoz­zá.
– Fel­eme­lő ér­zés le­het, ha es­te ki­de­rül, hogy po­tyá­ra dol­goz­tál egy na­pot. Di­gi­tá­lis gé­pen rög­tön lát­nád, mi a baj…
– Olyan­kor ká­rom­ko­dik egy na­gyot az em­ber. Még­sem vin­nék ma­gam­mal di­gi­tá­lis ma­si­nát.
– És ré­gi, már-már „an­tik” gőz­gé­pe­ket fény­ké­pez­ni elég­gé fur­csa is len­ne fáj­lo­kat kép­ző cso­da­gé­pek­kel. Ös­­sze­ka­csin­ta­nak a tár­gyak, és…
– Egyéb­ként is, ha már a nyom­da mi­att úgy­is di­gi­ta­li­zál­ni kell, ak­kor is szebb, rész­let­gaz­da­gabb, ha a pa­pír­ra elő­hí­vott fo­tót szkenneljük.
– Azért is sze­re­ted a fe­ke­te-fe­hér fény­ké­pe­zést, mert el­eme­li a tár­gya­kat a va­ló­ság­tól, vagy mert meg­öre­gí­ti a lá­tást?
– Sze­re­tem a fe­ke­te-fe­hé­ret, bár nem osz­tom, hogy csak az vol­na a fény­kép. Vi­szont a szí­nek tény­leg el­vi­szik a té­má­ról a fi­gyel­met. Itt, a moz­dony­ja­ví­tó­ban meg amúgy is szín­te­len a kör­nye­zet, fél­ho­mály ural­ko­dik.
– És tény­leg sze­ret­nél egy el­ha­gyott vas­úti épü­let­ben lak­ni? Rég el­za­ka­tolt za­ka­to­lá­so­kat hall­gat­ni a kö­vek­ből?
– Per­sze, re­no­vál­nám előt­te! Ezek kü­lön­ben nem akár­mi­lyen épü­le­tek. Ko­ra­be­li MÁV-szab­vány tí­pus­ter­vek sze­rint ké­szül­tek, hogy ezer épü­let­ből is fel­is­mer­hes­se bár­ki a vas­út­ál­lo­mást. Hát igen, egy ilyen ott­hont el tud­nék kép­zel­ni ma­gam­nak.
– Ma hány em­bert ér­de­kel­nek a gőz­moz­dony­ok Ma­gyar­or­szá­gon?
– So­kat! És egy­re több má­ni­á­kus is akad. Gon­dolj be­le, hogy min­den­ki át­esik a „vasútbuziságon”, min­den­ki akar egy idő­ben ma­si­nisz­ta len­ni. És amint ez a té­ma, ez a vi­lág több nyil­vá­nos­sá­got kap, egy­re töb­ben is­me­rik fel lap­pan­gó von­zal­mu­kat irán­ta.