Diszkópatkányok és narancsízű madelaine
Az öltözködõ ember (2004. február) Az emlékezés állítólag kollektív, társadalmi folyamat. Csoporttagság és szocializáció határozza meg, mire és hogyan emlékezünk. Hogy ezt a tételt egy gyors empirikus teszt révén igazoljuk vagy cáfoljuk: ki mire emlékszik a magyar demokrácia első évtizedének divattörténetéből? A kísérletvezető (szerzőnk) hipotézise: a citromsárga, rózsaszín, lila és egyéb förtelemszín öltönyökre és nyakkendőkre. Vagy volt ennél pregnánsabb társadalmi-kulturális leképeződése a szabadsággal még nem igazán jól bánó új magyar „elitnek”? Tényleg lenne olyan huszonötnél idősebb fiatal középosztálybeli kis hazánkban, aki nem rejteget legalább egy kimondhatatlan szörnyűséget a gardróbban? Amelyet tudatából talán, ruhái közül azonban még nem sikerült száműznie – még ha ma már csak bottal lenne is hajlandó hozzáérni? A Keresztűz címet viselő vitaműsor, amely először bizonyította be a hazai nézőknek, hogy a Nyugaton jól bevált sémák átvétele korántsem garancia a színvonalra, ma már leginkább kordokumentum: Havas Henrik divatdiktátor-korszakának tragikomikus eredménye, a Honecker-zakók és Lázár György-nyakkendők – a régi Híradó-feeling – eltűnése által keletkezett űr kitöltésének első kísérlete a még nem igazán megszilárdult ízlésű, mert éppen kialakulóban lévő médiaelit részéről. You have come a long way, baby – simogathatnánk meg a kedvenc tévéarcainak gondosan zselézett buksiját. De rögtön utána megkérdeznénk: hogyan sikerül öklömnyi csomót kötnöd a nyakkendőre? Nekem miért nem megy? És hol vásárolod az ingeidet? Az ing és nyakkendő, a cipő mellett a férfiruházat kis mitológiájának központi eleme, egyfajta origó; a szerencsétlen férfiember számára ugyanakkor örök dilemma. Például helyénvaló-e a divatos harántcsíkolt inghez szintén csíkos nyakkendőt kötni, ha egyszer minden, amit a szüleinktől és tánctanárunktól tudunk, ellene szól. Mi az, hogy fashion blunder? Vajon elképzelhető-e még a mai világban igazi faux pas az öltözködésben? Ha nem a magyar vizuális média gagyivilágához való hasonulás a célunk (és ez csak premissza, nem értékítélet), akkor nyugodjunk meg, illetve keseredjünk el – ki-ki ízlése szerint: nagyon is van. Ennek belátásához az első lépés, hogy felismerjük: a reflektorfényben minden elmegy. Mert aki a képernyőről hozzánk szól, mindenképpen „tud” valamit, a televízió vizuális kommunikációjának egyik jelentős eleme éppen a tévedhetetlenség. A kisugárzott adás hivatalból magabiztos, és biztosak lehetünk, hogy a nézőtérre besorsolt egyedek közül senki sem fog felkiáltani: a király meztelen! De ettől még nem csak Anettka röhejes, sőt, nem kell világforradalmárnak vagy nihilistának lenni ahhoz, hogy Anettka mellett dadaista alapon kiálljunk. Ha azonban sem az avantgarde életrepofozása, sem pedig az ítélőerő és ízlés abszolút kiirtása nem célunk, legjobban tesszük, ha a hagyományhoz nyúlunk vissza. Fél Németország nem találta röhejesnek, ahogy Göring öltözött, és biztosak lehetünk, hogy valahogyan szépnek találták a náci egyenruhákat. Ezzel szemben a munkásság saját proletáröntudatát, a középosztály a kultúrát, a hagyományt és az ízlést szegezhette, ha elkerülni kívánta saját gleichschaltolását. Maradjunk a középosztálynál és a józan észnél. A józan ész helyből azt diktálja: ne vásárold meg azt az inget szemérmetlen áron, amelyet két év múlva szégyellni fogsz a főnök, a barátok és a barátnő előtt. Divat és individuum viaskodik itt egymással: előbbi létezésének pillanatát örökkévalóságnak maszkírozva parádéztatja a kirakatban, utóbbi kétségbeesetten keres kapaszkodót a kívülről érkező impulzusokkal szemben. Segítsünk magunkon: ha egyszer édesanyánk megtanította, hogy pamutingben kap levegőt a bőr, és nem lesz fél nap után csípős oroszlánszagunk, akkor ragaszkodjunk tanácsához. Mert a televízió a szagot nem közvetíti, de mi csillogó ingünkkel egy valóbb világban ettől még válthatunk ki tömegoszlató hatást, és akkor legfeljebb a legendásan rosszul öltöző magyar rendőrség fog minket a – környezetvédelem jegyében újrafelhasználható – könnygázpatronként alkalmazni. Azt a stratégiai döntést is meg kell hoznunk, hogy társadalmi fellépéseink célja a figyelem felkeltése-e. Mert a tévé arra van, hogy nézzék – nekünk lehetnek más vágyaink az életben. És a röhejfaktor, persze, hogy megint Göringet cibáljuk elő. Viszont Thomas Mann fényképeit nézegetve ma sem „simogatja meg rángó szánkat a mosoly”. Nincs az az egyszerű világoskék ing és bordó, kék vagy harántcsíkolt nyakkendő, amiben egy férfi nagyon rossz benyomást tudna kelteni. És persze számtalan más hasonló kombinációt lehetne mondani, válogasson ki-ki ízlése szerint. Gond talán akkor van, ha ingünk s nyakkendőnk összhatása elkezd egy Vasarelly-festményére emlékeztetni, vagy ha a tükörbe nézve a Diszkópatkányok című film egyik jelenete idéződik meg, elűzve a délutáni teázás során ránk tört vágyat a kis, narancsízű madelaine után. Komolyra fordítva a szót: az ízlés hiányának legbiztosabb jele a befolyásolhatóság. Igenis léteznek tiszteletreméltó hagyományok az öltözködésben, és semmi sem indokolja, hogy kiszolgáltassuk magunkat a gagyit standardizáló impulzusoknak, melyek a média felől érnek bennünket. Ahogy a nemzetközi bankárvilág haragoskék vagy kockás ingen és baszomnagy nyakkendőcsomón nyugvó reprezentációs sémáihoz sem kell alkalmazkodnunk. Már ha főnökünk nem várja el, hogy az international business elite sajátos, fantáziátlansággal keveredő rikításával bizonyítsuk professzionalizmusunkat tárgyalópartnereink előtt. De engedtessék meg, hogy ne fogalmazzunk meg előírásokat. Elég, ha érezzük, mi a gáz, és megtanulunk tartózkodni tőle.
|