OFFLINE | puncs | fényező
Diszkópatkányok és narancsízű madelaine
Az öltözködõ ember
(2004. február)
Az emlékezés állítólag kollektív, társadalmi folyamat. Csoporttagság és szocializáció határozza meg, mire és hogyan emlékezünk. Hogy ezt a tételt egy gyors empirikus teszt révén igazoljuk vagy cáfoljuk: ki mire emlékszik a magyar demokrácia első évtizedének divattörténetéből?

A kí­sér­let­ve­ze­tő (szer­zőnk) hi­po­té­zi­se: a cit­rom­sár­ga, ró­zsa­szín, li­la és egyéb för­te­lem­szín öl­tö­nyök­re és nyak­ken­dők­re. Vagy volt en­nél preg­nán­sabb tár­sa­dal­mi-kul­tu­rá­lis le­ké­pe­ző­dé­se a sza­bad­ság­gal még nem iga­zán jól bá­nó új ma­gyar „elit­nek”? Tény­leg len­ne olyan hu­szon­öt­nél idő­sebb fi­a­tal kö­zép­osz­tály­be­li kis ha­zánk­ban, aki nem rej­te­get leg­alább egy ki­mond­ha­tat­lan ször­nyű­sé­get a gard­rób­ban? Ame­lyet tu­da­tá­ból ta­lán, ru­hái kö­zül azon­ban még nem si­ke­rült szám­űz­nie – még ha ma már csak bot­tal len­ne is haj­lan­dó hoz­zá­ér­ni? A Keresz­tűz cí­met vi­se­lő vi­ta­mű­sor, amely elő­ször bi­zo­nyí­tot­ta be a ha­zai né­zők­nek, hogy a Nyu­ga­ton jól be­vált sé­mák át­vé­te­le ko­ránt­sem ga­ran­cia a szín­vo­nal­ra, ma már leg­in­kább kor­do­ku­men­tum: Ha­vas Hen­rik di­vat­dik­tá­tor-kor­sza­ká­nak tra­gi­ko­mi­kus ered­mé­nye, a Honecker-zakók és Láz­ár György-nyak­ken­dők – a ré­gi Híradó-feeling – el­tű­né­se ál­tal ke­let­ke­zett űr ki­töl­té­sé­nek el­ső kí­sér­le­te a még nem iga­zán meg­szi­lár­dult íz­lé­sű, mert ép­pen ki­ala­ku­ló­ban lé­vő médiaelit ré­szé­ről.
You have come a long way, baby – si­mo­gat­hat­nánk meg a ked­venc té­vé­ar­ca­i­nak gon­do­san zse­lé­zett buk­si­ját. De rög­tön utá­na meg­kér­dez­nénk: ho­gyan si­ke­rül ök­löm­nyi cso­mót köt­nöd a nyak­ken­dő­re? Ne­kem mi­ért nem megy? És hol vá­sá­ro­lod az in­ge­i­det?
Az ing és nyak­ken­dő, a ci­pő mel­lett a fér­fi­ru­há­zat kis mi­to­ló­gi­á­já­nak köz­pon­ti ele­me, egy­faj­ta ori­gó; a sze­ren­csét­len fér­fi­em­ber szá­má­ra ugyan­ak­kor örök di­lem­ma. Pél­dá­ul he­lyén­va­ló-e a di­va­tos ha­ránt­csí­kolt ing­hez szin­tén csí­kos nyak­ken­dőt köt­ni, ha egy­szer min­den, amit a szü­le­ink­től és tánc­ta­ná­runk­tól tu­dunk, el­le­ne szól. Mi az, hogy fashion blunder? Va­jon el­kép­zel­he­tő-e még a mai vi­lág­ban iga­zi faux pas az öl­töz­kö­dés­ben?
Ha nem a ma­gyar vi­zu­á­lis mé­dia gagyivilágához va­ló ha­so­nu­lás a cé­lunk (és ez csak pre­mis­­sza, nem ér­ték­íté­let), ak­kor nyu­god­junk meg, il­let­ve ke­se­red­jünk el – ki-ki íz­lé­se sze­rint: na­gyon is van. En­nek be­lá­tá­sá­hoz az el­ső lé­pés, hogy fel­is­mer­jük: a ref­lek­tor­fény­ben min­den el­megy. Mert aki a kép­er­nyő­ről hoz­zánk szól, min­den­kép­pen „tud” va­la­mit, a te­le­ví­zió vi­zu­á­lis kom­mu­ni­ká­ci­ó­já­nak egyik je­len­tős ele­me ép­pen a té­ved­he­tet­len­ség. A ki­su­gár­zott adás hi­va­tal­ból ma­ga­biz­tos, és biz­to­sak le­he­tünk, hogy a né­ző­tér­re be­sor­solt egye­dek kö­zül sen­ki sem fog fel­ki­ál­ta­ni: a ki­rály mez­te­len! De et­től még nem csak Anettka rö­he­jes, sőt, nem kell vi­lág­for­ra­dal­már­nak vagy ni­hi­lis­tá­nak len­ni ah­hoz, hogy Anettka mel­lett da­da­is­ta ala­pon ki­áll­junk.
Ha azon­ban sem az avantgarde életrepofozása, sem pe­dig az ítélőerő és íz­lés ab­szo­lút ki­ir­tá­sa nem cé­lunk, leg­job­ban tesszük, ha a ha­gyo­mány­hoz nyú­lunk vis­­sza. Fél Né­met­or­szág nem ta­lál­ta rö­he­jes­nek, ahogy Göring öl­tö­zött, és biz­to­sak le­he­tünk, hogy va­la­ho­gyan szép­nek ta­lál­ták a ná­ci egyen­ru­há­kat. Ez­zel szem­ben a mun­kás­ság sa­ját pro­le­tár­ön­tu­da­tát, a kö­zép­osz­tály a kul­tú­rát, a ha­gyo­mányt és az íz­lést sze­gez­het­te, ha el­ke­rül­ni kí­ván­ta sa­ját gleichschaltolását. Ma­rad­junk a kö­zép­osz­tály­nál és a jó­zan ész­nél. A jó­zan ész hely­ből azt dik­tál­ja: ne vá­sá­rold meg azt az in­get sze­mér­met­len áron, ame­lyet két év múl­va szé­gyell­ni fogsz a fő­nök, a ba­rá­tok és a ba­rát­nő előtt. Di­vat és in­di­vi­duum vi­as­ko­dik itt egy­más­sal: előb­bi lé­te­zé­sé­nek pil­la­na­tát örök­ké­va­ló­ság­nak masz­kí­roz­va pa­rá­déz­tat­ja a ki­ra­kat­ban, utób­bi két­ség­beeset­ten ke­res ka­pasz­ko­dót a kí­vül­ről ér­ke­ző im­pul­zu­sok­kal szem­ben. Se­gít­sünk ma­gun­kon: ha egy­szer édes­anyánk meg­ta­ní­tot­ta, hogy pa­mut­ing­ben kap le­ve­gőt a bőr, és nem lesz fél nap után csí­pős orosz­lán­sza­gunk, ak­kor ra­gasz­kod­junk ta­ná­csá­hoz. Mert a te­le­ví­zió a sza­got nem köz­ve­tí­ti, de mi csil­lo­gó in­günk­kel egy va­lóbb vi­lág­ban et­től még vált­ha­tunk ki tö­meg­osz­la­tó ha­tást, és ak­kor leg­fel­jebb a le­gen­dá­san ros­­szul öl­tö­ző ma­gyar rend­őr­ség fog min­ket a – kör­nye­zet­vé­de­lem je­gyé­ben új­ra­fel­hasz­nál­ha­tó – könny­gáz­pat­ron­ként al­kal­maz­ni. Azt a stra­té­gi­ai dön­tést is meg kell hoz­nunk, hogy tár­sa­dal­mi fel­lé­pé­se­ink cél­ja a fi­gye­lem fel­kel­té­se-e. Mert a té­vé ar­ra van, hogy néz­zék – ne­künk le­het­nek más vá­gya­ink az élet­ben. És a rö­hej­fak­tor, per­sze, hogy megint Göringet ci­bál­juk elő. Vi­szont Thomas Mann fény­ké­pe­it né­ze­get­ve ma sem „si­mo­gat­ja meg rán­gó szán­kat a mo­soly”. Nincs az az egy­sze­rű vi­lá­gos­kék ing és bor­dó, kék vagy ha­ránt­csí­kolt nyak­ken­dő, ami­ben egy fér­fi na­gyon rossz be­nyo­mást tud­na kel­te­ni. És per­sze szám­ta­lan más ha­son­ló kom­bi­ná­ci­ót le­het­ne mon­da­ni, vá­lo­gas­son ki-ki íz­lé­se sze­rint. Gond ta­lán ak­kor van, ha in­günk s nyak­ken­dőnk össz­ha­tá­sa el­kezd egy Vasarelly-festményére em­lé­kez­tet­ni, vagy ha a tü­kör­be néz­ve a Diszkópatkányok cí­mű film egyik je­le­ne­te idé­ző­dik meg, el­űz­ve a dél­utá­ni te­á­zás so­rán ránk tört vá­gyat a kis, na­rancs­ízű madelaine után.
Ko­moly­ra for­dít­va a szót: az íz­lés hi­á­nyá­nak leg­biz­to­sabb je­le a be­fo­lyá­sol­ha­tó­ság. Igen­is lé­tez­nek tisz­te­let­re­mél­tó ha­gyo­má­nyok az öl­töz­kö­dés­ben, és sem­mi sem in­do­kol­ja, hogy ki­szol­gál­tas­suk ma­gun­kat a gagyit stan­dar­di­zá­ló im­pul­zu­sok­nak, me­lyek a mé­dia fe­lől ér­nek ben­nün­ket. Ahogy a nem­zet­kö­zi ban­kár­vi­lág haragoskék vagy koc­kás in­gen és baszomnagy nyak­ken­dő­cso­món nyug­vó rep­re­zen­tá­ci­ós sé­má­i­hoz sem kell al­kal­maz­kod­nunk. Már ha fő­nö­künk nem vár­ja el, hogy az international bu­si­ness elite sa­já­tos, fan­tá­zi­át­lan­ság­gal ke­ve­re­dő ri­kí­tá­sá­val bi­zo­nyít­suk pro­fes­­szi­o­na­liz­mu­sun­kat tár­gya­ló­part­ne­re­ink előtt. De en­ged­tes­sék meg, hogy ne fo­gal­maz­zunk meg elő­írá­so­kat. Elég, ha érez­zük, mi a gáz, és meg­ta­nu­lunk tar­tóz­kod­ni tő­le.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”