Oli bácsi megmongya a frankót
A forradalomról (2004. február) És mondá az Úr: légy azon, hogy a magyarság felismerje: a Halálfiai rossz regény. Okés. És folytatá: a Medal of Honorban, amikor partraszállsz Omaha Beachen, az első bunkernél ne menj el az aknák felé, hanem maradj szorosan a töltés aljában, onnan tudsz beugrani a lövészárokba. Kösz. És még nyomá a vakert: Az INXS legjobb száma a Heaven Sent. Ezt tudom. Ráadásul ők már nem tartanak búcsúkoncertet. Ez is fix. És fegyelmezz intésemre: soha, de soha ne csinálj kámbekket, nem vagy te Illés együttes. Csak ha már végképp nem bírnak magukkal a komancsok, Uram. A lakásfelújítás az emberi élet olyan pillanata, amelyet kár volna elmulasztani. Aki túljutott egy lakásfelújításon, az már nevetni tud Steve Martin és Mel Brooks tréfáin, izgalomtól remegve nézi végig háromszor egymás után Tarr Béla Sátántangóját, bonszaibörzékre jár, és úgy falja Farkasházy Tivadar publicisztikáit, mint kacsa a nokedlit. Attól fogva az életben nincs unalom, hisz az unalom, a csend és a renyheség (szakszóval: csoffadás) tűnik az egyedül kívánatos állapotnak. Az odáig – a lakásvásárlásig, felújításig – vezető utat most hagyjuk. A mosolytalan OTP-ügyintézőket, a földhivatali sorban állást, az autoriter értékbecslőkkel való viaskodást, a szomszédok – szerintük előrelátó – ultimátumait. És a kezdeti fázist is átugorgyuk: nem fecsérlünk időt különböző gázszerelő Józsik, kőműves Imik nagyhangú ígéreteire, hogy csütörtökön nyolckor jövünk, aztán meg nem. Miért van az: mindig a baloldali kormányok alatt tűnnek fel a Szabó Albert–Pajzs Szövetség–Vér és Becsület-szerű elmebetegségek | A szobafestő azonban fogós ügy, ketten már lemondták, közeli ismerősök ajánlják Pityut, aki ugyan „fura fazon”, de nagyon szépen dolgozik. Az idő sürget, Pityu jön, árajánlatot tesz, megegyezünk: kicsit hosszan tart majd a munka, de ha a keze alá dolgozunk, akkor haladunk. Barátaink arra is figyelmeztettek, hogy Pityut ne hagyjuk magára, mert akkor elcsászkál, hosszú cigiszüneteket tart, bevásárol magának, hörpintget. Azzal az ürüggyel, hogy inaskodunk mellette, illetve ellenőrizzük az okker keverési arányait, hosszú órákat töltünk együtt a mesterrel minden nap. Az első nap jól indul, vizezés, kaparás, amott egy kis glett: mintha egész életünkben ezt csináltuk volna. Aztán hirtelen minden elromlik az első ebédszünetnél. Talán a reggel lezserül a kabátunkban felejtett Népszabó (nem vesszük, arra nem adunk ki pénzt: kaptuk), nagyhangú cinizmusunk vagy néhány, dobozból kikandikáló könyv miatt a mágus úgy érzi, rokon lélekre bukkant. Először mélán a messzibe dermedve Bajor Imrét idéz (mint később utánanéztünk: rosszul), és gyanakvásunkat tovább fokozva „Azt kérdezem, hogy az én véleményem szerint”-típusú kérdésekkel bombáz bennünket. „Tudod én már sokmindent láttam, de ilyen csaló, tolvaj szemét bandát, ilyen arrogáns, nagyképű társaságot, mint ez a Fidesz, én még nem láttam. Mer’ nem elég, hogy tönkretették a gazdaságot, lezárták a hidat, elleneznek minden jó intézkedést, árulkodnak külföldön, zászlót égetnek, most már nem férnek a bőrükbe: tavasszal forradalom lesz, le akarnak számolni a kisemberrel.” Az utóbbi kifejezés olyan, mint a „kisnyugdíjas”: sokan előszeretettel alkalmazzák magukra (vö. még „Zojika nem fél a kutyusztól”). Azt meg sem kérdezzük, hogy honnan veszi ezt a marhaságot, azt látatlanban tudjuk. A legrégebbi magyar napilapból, amelyet különböző szoci érdekcsoportok forró téglaként hajigálnak egymásnak, fizessen most már rá egy kicsit a másik is. Meg sem próbáljuk leleplezős irányba terelni a beszélgetést, hogy miért van az: mindig a baloldali kormányok alatt tűnnek fel a Szabó Albert–Pajzs Szövetség–Vér és Becsület-szerű elmebetegségek. Nem érdeklődünk érvekről, mert akkor pusztán hívószavakat kapunk: „bánya”, „tönkretették a mezőgazdaságot” (pedig van tej a boltban, és Torgyán Józsefet a drágajó magyar választók tették miniszterré, nem a Sátáni Mosolyú), „loptak”, „kötél”, a „Zorbán milliárdos lett”, ezt bölcs pszichoterapeutai türelemmel hallgassuk. Bennünk legbelül ugyan felködlik a kérdés: egy konzervatív–liberális–jobbos–protofasiszta miként vélekedik a forradalomról? Alapvetően nem szereti (kisgyerekeknek: Burke, radikális kamaszoknak: de Maistre). Mit tegyünk mégis 1848-cal vagy ‘56-tal? Vannak karakánok, akik döntöttek: szerintük Kossuth himpellér volt, megitta az árvák borát, Haynau rendet rakott, október 23-át a KGB szervezte: tiszta sor. Ők még nem hallották meg a hagyomány varázsszavát, de az az ő bajuk. A magunkfajta bágyadt áruló ehelyett Kemény Zsigmondot idézi, vérmesebb pillanataiban Asbóth Jánost. S mivel jelszavaink valának: szabadság, hit, hagyomány és térerő, azért ki tudunk keveredni ebből a paradoxonból. Aki forradalmat, ütleget, zéró toleranciát hirdet a jobboldalon, az komoly cerebrális kihívásoknak van kitéve. Az újság, amelyik a forradalom hírét terjeszti, az a Maszop készséges kampányeszköze, és aki elhiszi, hogy a híresztelés valós, és nem a szocik polgárháborús kampányáról van szó, nos, az az illető szimpla hülye. Mi legyen viszont Pityuval? Mélyenszántó hülyeségre bugyuta válasz: „azt az EU meg Amerika úgysem hagyná”. Azért jön a sztereotip riposzt („hagytak azok sok mindent”), de látni a kételyt a mester szemén. A pillanatnyi megingást kihasználva az éppen kéznél levő ládából cibáljuk ki a „Jövő elkezdődött”-feliratú, féltve őrzött gigantposzterünket, és lökjük oda Pityunak: „Tudja mit, Pityu? Itt nem kell festeni: felrakjuk ezt.” Döbbenet. Két lábunk van, két kezünk, a szánkkal beszélünk, és most kiderül, hogy nácik is vagyunk. A festés szép lett, bár az okker kissé telítetlen maradt.
|