OFFLINE | polgfilter | Oli bácsi megmongya a frankót
Oli bácsi megmongya a frankót
A forradalomról
(2004. február)
És mondá az Úr: légy azon, hogy a ma­gyar­ság fel­is­mer­je: a Ha­lál­fi­ai rossz re­gény.
Okés.
És folytatá: a Medal of Honorban, ami­kor partraszállsz Omaha Beachen, az el­ső bun­ker­nél ne menj el az ak­nák fe­lé, ha­nem ma­radj szo­ro­san a töl­tés al­já­ban, on­nan tudsz be­ug­ra­ni a lö­vész­árok­ba.
Kösz.
És még nyomá a vakert: Az INXS leg­jobb szá­ma a Heaven Sent.
Ezt tu­dom.
Rá­adá­sul ők már nem tar­ta­nak bú­csú­kon­cer­tet.
Ez is fix.
És fe­gyel­mezz in­té­sem­re: so­ha, de so­ha ne csi­nálj kámbekket, nem vagy te Il­lés együt­tes.
Csak ha már vég­képp nem bír­nak ma­guk­kal a komancsok, Uram.

A la­kás­fel­újí­tás az em­be­ri élet olyan pil­la­na­ta, ame­lyet kár vol­na el­mu­lasz­ta­ni. Aki túl­ju­tott egy la­kás­fel­újí­tá­son, az már ne­vet­ni tud Steve Mar­tin és Mel Brooks tré­fá­in, iz­ga­lom­tól re­meg­ve né­zi vé­gig há­rom­szor egy­más után Tarr Bé­la Sá­tán­tan­gó­ját, bonszaibörzékre jár, és úgy fal­ja Farkasházy Ti­va­dar pub­li­cisz­ti­ká­it, mint ka­csa a no­ked­lit. At­tól fog­va az élet­ben nincs una­lom, hisz az una­lom, a csend és a reny­he­ség (szak­szó­val: csoffadás) tű­nik az egye­dül kí­vá­na­tos ál­la­pot­nak.
Az odá­ig – a la­kás­vá­sár­lá­sig, fel­újí­tá­sig – ve­ze­tő utat most hagy­juk. A mo­soly­ta­lan OTP-ügy­in­té­ző­ket, a föld­hi­va­ta­li sor­ban ál­lást, az autoriter ér­ték­becs­lők­kel va­ló vi­as­ko­dást, a szom­szé­dok – sze­rin­tük elő­re­lá­tó – ul­ti­má­tu­ma­it. És a kez­de­ti fá­zist is átugorgyuk: nem fe­csér­lünk időt kü­lön­bö­ző gáz­sze­re­lő Jó­zsik, kő­mű­ves Imik nagy­han­gú ígé­re­te­i­re, hogy csü­tör­tö­kön nyolc­kor jö­vünk, az­tán meg nem.

Mi­ért van az: min­dig a bal­ol­da­li kor­má­nyok alatt tűn­nek fel a Sza­bó Albert–Pajzs Szövetség–Vér és Be­csü­let-sze­rű el­me­be­teg­sé­gek


A szo­ba­fes­tő azonban fo­gós ügy, ket­ten már le­mond­ták, kö­ze­li is­me­rő­sök ajánl­ják Pi­tyut, aki ugyan „fu­ra fa­zon”, de na­gyon szé­pen dol­go­zik. Az idő sür­get, Pi­tyu jön, ár­aján­la­tot tesz, meg­egye­zünk: ki­csit hos­­szan tart majd a mun­ka, de ha a ke­ze alá dol­go­zunk, ak­kor ha­la­dunk. Ba­rá­ta­ink ar­ra is fi­gyel­mez­tet­tek, hogy Pi­tyut ne hagy­juk ma­gá­ra, mert ak­kor el­csász­kál, hos­­szú cigiszüneteket tart, be­vá­sá­rol ma­gá­nak, hör­pint­get. Az­zal az ürüg­­gyel, hogy inas­ko­dunk mel­let­te, il­let­ve el­len­őriz­zük az ok­ker ke­ve­ré­si ará­nya­it, hos­­szú órá­kat töl­tünk együtt a mes­ter­rel min­den nap. Az el­ső nap jól in­dul, vi­ze­zés, ka­pa­rás, amott egy kis glett: mint­ha egész éle­tünk­ben ezt csi­nál­tuk vol­na. Az­tán hir­te­len min­den el­rom­lik az el­ső ebéd­szü­net­nél. Ta­lán a reg­gel lezserül a ka­bá­tunk­ban fe­lej­tett Nép­sza­bó (nem ves­­szük, ar­ra nem adunk ki pénzt: kap­tuk), nagy­han­gú ci­niz­mu­sunk vagy né­hány, do­boz­ból ki­kan­di­ká­ló könyv mi­att a má­gus úgy ér­zi, ro­kon lé­lek­re buk­kant. Elő­ször mé­lán a messzi­be der­med­ve Ba­jor Im­rét idéz (mint ké­sőbb utá­na­néz­tünk: rosszul), és gya­nak­vá­sun­kat to­vább fo­koz­va „Azt kér­de­zem, hogy az én vé­le­mé­nyem szerint”-típusú kér­dé­sek­kel bom­báz ben­nün­ket. „Tu­dod én már sokmindent lát­tam, de ilyen csa­ló, tol­vaj sze­mét ban­dát, ilyen ar­ro­gáns, nagy­ké­pű tár­sa­sá­got, mint ez a Fi­desz, én még nem lát­tam. Mer’ nem elég, hogy tönk­re­tet­ték a gaz­da­sá­got, le­zár­ták a hi­dat, el­le­nez­nek min­den jó in­téz­ke­dést, árul­kod­nak kül­föld­ön, zász­lót éget­nek, most már nem fér­nek a bő­rük­be: ta­vas­­szal for­ra­da­lom lesz, le akar­nak szá­mol­ni a kis­em­ber­rel.” Az utób­bi ki­fe­je­zés olyan, mint a „kis­nyug­dí­jas”: so­kan elő­sze­re­tet­tel al­kal­maz­zák ma­guk­ra (vö. még „Zojika nem fél a kutyusztól”). Azt meg sem kér­dez­zük, hogy hon­nan ve­szi ezt a mar­ha­sá­got, azt lá­tat­lan­ban tud­juk. A leg­ré­geb­bi ma­gyar na­pi­lap­ból, ame­lyet kü­lön­bö­ző szoci ér­dek­cso­por­tok for­ró tég­la­ként ha­ji­gál­nak egy­más­nak, fi­zes­sen most már rá egy ki­csit a má­sik is. Meg sem pró­bál­juk le­lep­le­zős irány­ba te­rel­ni a be­szél­ge­tést, hogy mi­ért van az: min­dig a bal­ol­da­li kor­má­nyok alatt tűn­nek fel a Sza­bó Albert–Pajzs Szövetség–Vér és Be­csü­let-sze­rű el­me­be­teg­sé­gek. Nem ér­dek­lő­dünk ér­vek­ről, mert ak­kor pusz­tán hí­vó­sza­va­kat ka­punk: „bá­nya”, „tönk­re­tet­ték a me­ző­gaz­da­sá­got” (pe­dig van tej a bolt­ban, és Torgyán Jó­zse­fet a drágajó ma­gyar vá­lasz­tók tet­ték mi­nisz­ter­ré, nem a Sá­tá­ni Mo­so­lyú), „lop­tak”, „kö­tél”, a „Zorbán mil­li­ár­dos lett”, ezt bölcs pszichoterapeutai tü­re­lem­mel hall­gas­suk. Ben­nünk leg­be­lül ugyan fel­köd­lik a kér­dés: egy konzervatív–liberális–jobbos–protofasiszta mi­ként vé­le­ke­dik a for­ra­da­lom­ról? Alap­ve­tő­en nem sze­re­ti (kis­gye­re­kek­nek: Burke, ra­di­ká­lis ka­ma­szok­nak: de Maistre). Mit te­gyünk még­is 1848-cal vagy ‘56-tal? Van­nak ka­ra­ká­nok, akik dön­töt­tek: sze­rin­tük Kos­suth him­pel­lér volt, meg­it­ta az ár­vák bo­rát, Haynau ren­det ra­kott, ok­tó­ber 23-át a KGB szer­vez­te: tisz­ta sor. Ők még nem hal­lot­ták meg a ha­gyo­mány va­rázs­sza­vát, de az az ő ba­juk.
A ma­gunk­faj­ta bá­gyadt áru­ló ehe­lyett Ke­mény Zsig­mon­dot idé­zi, vér­me­sebb pil­la­na­ta­i­ban Asbóth Já­nost. S mi­vel jel­sza­va­ink valának: sza­bad­ság, hit, ha­gyo­mány és tér­erő, azért ki tu­dunk ke­ve­red­ni eb­ből a pa­ra­do­xon­ból. Aki for­ra­dal­mat, üt­le­get, zé­ró to­le­ran­ci­át hir­det a jobb­ol­da­lon, az ko­moly ce­reb­rá­lis ki­hí­vá­sok­nak van ki­té­ve. Az új­ság, ame­lyik a for­ra­da­lom hí­rét ter­jesz­ti, az a Maszop kész­sé­ges kam­pány­esz­kö­ze, és aki el­hi­szi, hogy a hí­resz­te­lés va­lós, és nem a szocik pol­gár­há­bo­rús kam­pá­nyá­ról van szó, nos, az az il­le­tő szimp­la hü­lye.
Mi le­gyen vi­szont Pi­tyu­val? Mé­lyen­szán­tó hü­lye­ség­re bu­gyu­ta vá­lasz: „azt az EU meg Ame­ri­ka úgy­sem hagy­ná”. Azért jön a szte­re­o­tip ri­poszt („hagy­tak azok sok min­dent”), de lát­ni a ké­telyt a mes­ter sze­mén. A pil­la­nat­nyi meg­in­gást ki­hasz­nál­va az ép­pen kéz­nél le­vő lá­dá­ból ci­bál­juk ki a „Jö­vő el­kez­dő­dött”-fel­ira­tú, félt­ve őr­zött gigantposzterünket, és lök­jük oda Pi­tyu­nak: „Tud­ja mit, Pi­tyu? Itt nem kell fes­te­ni: fel­rak­juk ezt.” Döb­be­net.
Két lá­bunk van, két ke­zünk, a szánk­kal be­szé­lünk, és most ki­de­rül, hogy ná­cik is va­gyunk.
A fes­tés szép lett, bár az ok­ker kis­sé te­lí­tet­len ma­radt.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”