Kétezerkettő januárját írtuk; még csak miniszterelnök-jelölt volt. Ócsított, hibázott, felülírta a magyar nyelvtan és mondatformálás szabályait, de elnéztük neki. Kétségtelen ugyanis: ahol Sas Józsi – ősripacsként – kabarista lehet, ott Medgyessy Péter is nekifuthat – afféle egyszerű antirétorként – a főjelöltek küzdelmének. Szóval, két kerek esztendővel ezelőtt, amikor piacra dobta az Egyetértésben a nemzettel! című – személyes vállalásait rögzítő – kampányanyagát, még azt hittük, bocsánatos bűnt követ el. Mármint azzal, hogy egyetlen szóval nem említi a lakáskérdést. Mert, ugye, keveseknek tűnt fel, de a kék füzetből biza kimaradt a Fidesz otthonteremtési programjának továbbvitelére, kiterjesztésére, reformjára vagy akármijére való utalás. Hogy tovább pontosítsunk: „Kiemelt béremelést nyújtunk a rendőröknek, segítjük lakásügyeik megoldását” – ez volt az a töredék, amelyben egyáltalán szerepelt a „lakás” szó.

Google: Medgyessy and lakáshitel
A szoci pajtások akkortájt úgy nyugtatgatták a nem rendőröket: „Írjátok be a Google internetes keresőbe, hogy Medgyessy AND lakáshitel, és 0,23 másodperc alatt 2050 találatot kaptok, ami azt bizonyítja, hogy szeretett listavezetőnknek igenis fontos az ifjak boldogulása, jövőképe, satöbbi, satöbbi, satöbbi”. Amúgy pedig – folytatták a Medgyessy-szurkerek – a Jóléti rendszerváltást!-elnevezésű hivatalos MSZP-programból világosan kiderül: a szocialisták valójában 150–180 ezer új lakás felépítését tervezik a következő ciklusra (és a beköltözés előtt nem kérnek majd rendőrigazolványt). A túlképzett pártaktivisták olyan bökverseket is idéztek kampányviselt főnökeiktől, hogy „tulajdonképpen jó a hitel intézménye, mert a törlesztéskényszer állandó munkavégzésre, pénzfelhajtásra sarkallja az embereket”, illetve: „választási győzelmünk esetén – a hatékony, megfelelő szintű, egységes kormányzati képviselet érdekében – létrehozzuk az Építési, Lakásügyi és Területfejlesztési Minisztériumot”. Ez utóbbi ígéret a szakma egy részét is meg-, illetve elhülyítette; a mostani hitelszigorítás egyik fő ellenzője, a Társaság a Lakásépítésért Szervezet például 2001–2002-ben még együtt haknizott – ilyen-olyan lakásügyi fórumokon – néhány szocialista brigáddal.
A szakma két évvel ezelőtti naivitására nehéz mentséget találni. Az öreg építők emlékeztethették volna az új tárca ígéretétől elszállt ifjú titánokat, hogy az önálló Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium 1989-es megszüntetésében operatív szerepet vállalt a Németh-kormány miniszterelnök-helyettese, akit Medgyessy Péternek hívtak. Utólag látjuk: mindez csak nyeszlett előjáték volt. „A kormány lakáspolitikája kialakításakor abból indul ki, hogy a lakáskérdés egyre inkább a piac kompetenciája. (…) Az állam jelenleg is jelentős mértékben támogatja a lakásgazdálkodást. Az elkövetkező időszakban a támogatások növelésére nincs lehetőség, de a finanszírozási rendszer korszerűsítésével hatékonyabbá, célzottabbá kell tenni azokat” – áll abban az 1996. június 28-ai keltezésű államháztartási reformkoncepcióban, melynek zárlapján az akkori pénzügyminiszter, vagyis ugyancsak az „ő” kézjegye lifeg.
S mi történt a – lakáskérdést a piac kompetenciájába utalgató – Horn–Medgyessy-kormány idején? Megszűntették a felépített lakás építőanyagait terhelőáfa visszaigénylésének lehetőségét, így az érintett „számlagyűjtögető” családok akár 300 ezer forinttól is eleshettek. A gyermekesek ugyan alanyi jogon megkaphatták az új lakás építését, vásárlását bátorító „szocpolt” (s ezzel végre sikerült kimeríttetni velük a költségvetés lakáskeretét), a – további források híján – félbemaradt építkezések mégis a kormányzati gesztusok eredménytelenségéről, hatékonytalanságáról „meséltek”. Már 1996-ra beharangozták az EU-konformnak ígérkező lakás-takarékpénztárak létrehozását, ám csak másfél évnyi vajúdás után születhettek meg e szervezetek. (A csúszás következtében kivártak a beruházók, a lakáspiac pedig „eszeveszett pangásnak” indult.)
A ma miniszterelnöke tehát ilyen örökséggel vágott neki a 2002. április 5-i Orbán–Medgyessy-vitának, s varázsolt elő újabb és újabb csodamondatokat rongyos kis puttonyából: „A fiataloknak a lakáshitel, ez egy jó dolog. Mi tovább fogjuk csinálni. És amit még szeretnénk, az az, hogy egy szélesebb kör számára tudjuk biztosítani azt, hogy hozzá tudjanak jutni, mert ez egy viszonylag szűk kör”.

Zavar az avarosban
Bevallhatjuk: ezen a ponton érzünk némi kísértést arra, hogy – Medgyessy anyukáját is felemlegetve – brutálisan letegezzük a miniszterelnököt. De nem, mégse! Elvégre a tettek – és nem az ígéretek – minősítik a politikuskáinkat. Márpedig Medgyessy tettei tagadhatatlanul egy irányba mutatnak: aki ‘89-ben tárcát szüntetett meg, majd ‘96-ban piacért kiáltott, attól 2003 év végén csakis azt várhattuk, hogy a kedvezményes lakáshitelek kamatplafonját új lakások esetében 5-ről 8 százalékra, használt lakásoknál 6-ról 9,6 százalékra emeli. Meg azt, hogy az államilag támogatott hitelek maximumát 15-ről 5 millióra csökkenti, ha véletlen nem zsírúj hajlékot szemeltünk ki magunknak. S bizony azt is vártuk – mi mást várhattunk volna – a sánta ökör következetességével törtető szocialistáinktól, hogy az évi 240 ezer forintos kamatkedvezményt végre 120 ezer forintra „szűkítik”, illetve a magas jövedelműeknél befagyasztják. (Miközben persze nem vizsgálják, hogy az évi bruttó 4 millió forintos, úgynevezett magas jövedelemből hány porontyot tart el a „gazdag polgár”.) És mi mást várhattunk volna jobban, mint a január elsejével bevezetett 25 százalékos telekáfát, amit a lakásépítők nyilván igyekeznek azonnal a vásárlókra terhelni – így biztosítva, hogy az új otthonok árai csakis fölfelé tempózhassanak. Szóval: tetszettünk volna forradalmat csinálni!
Mielőtt végleg kimagyaráznánk a megmagyarázhatatlant, sietve leszögezzük: azért a rettenthetetlen MSZP-sek is összerezzentek, zavarodtak a kormányuk döntései után. A Magyar ATV-n futó balos Újságíróklub Avar Jánosa például olyasfajta blődlit eresztett el, hogy tulajdonképpen politikailag nem kínos a mostani hitelvész, hiszen a lakáskölcsönnel élők semmilyen körülmények között sem szavaznának az MSZP–SZDSZ-kettősre, tehát fölösleges is szaladni utánuk. Magyarul: Avar szerint a baloldalnak végleg le kellene mondania néhány százezer egykori és majdani lakásvásárlóról, plusz a hiteligénylők le- és felmenőiről – akik így vagy úgy együtt sírnak, együtt nevetnek rokonaikkal –, vagyis kábé 10 millió magyar szavazóról. Az Avar-féle önsorsrontásra nyitott szocialisták ezután odáig is eljutottak, hogy a KISZ-lakásból (az államtól kapott otthonkából) dobbantó – tehát mindenestül összeférhetetlen – Gyurcsány Ferenccel soroltatták el az állam által támogatott lakáshitelrendszer állítólagos gyengeségeit: a Fidesz lakáspolitikája rászorultságtól függetlenül, havonta akár 200 ezer forintot is adott a családoknak úgy, hogy ezt „valamennyiünkkel finanszíroztatta meg, és ez végső soron pénzügyi válság szélére sodorhatta volna Magyarországot” – így a gyermekminiszter. A fényes tekintetű polihisztor szavai után csak remegő kézzel merjük idebiggyeszteni: a 2002-es önkormányzati választások előtt szétszórt egyszeri, 19 ezer forintos kampány-nyugdíjpótlék potom 60 milliárd forinttal terhelte meg a „valamennyiünk által finanszírozott” költségvetést. Ez az összeg éppen a hatszorosa annak, amit a mostani lakáshitel-szigorítás után – a 2004-es esztendőben – megspórol a kormány.

Miért, miért, miért?
Illetve: dehogy spórol. Egy ideje – baloldali kutatóintézetek által is visszhangzott – gazdasági közhely, hogy a lakás bekerülési költségének negyven százaléka állami bevételeket indukál, különböző adók, járulékok, befizetések formájában; 100 milliárd forintnyi kamattámogatás mintegy 110 milliárdnyi költségvetési bevételt hoz. Akkor hát: miért éri meg a kormánynak, hogy szembeszalad több millió magyar választóval? Miért népszerűtlenkedik, miért hajszolja jog- és a létbizonytalanságba a köztársaság polgárait, ha közben nem spórol semmit? Miért hivatkozik szociáldemokráciára meg igazságosság-eszményre, ha közben igazságtalanabbá teszi a lakáshitel-rendszert (ugyanis éppen a szegényebb rétegek kerülnek távolabb a kölcsönlehetőségtől)? Miért állítja ma is azt, hogy visszamenőleg neeem-leeesz-kamatemelés, miközben több kereskedelmi bank jelezte már: a változó kamatozású hitelek esetében igenis „leeesz”?
A válasz kétféle lehet. Az egyik: Medgyessynek – miként 1989-ben, illetve 1996 és 1998 között – most is lételeme a piacosítás, a féktelen államkivonás. Vagy egyszerűen csak: nagy a baj. Ez utóbbit – hivatalosságokhoz illően – így szokták megfogalmazni: a szigorítások nélkül a lakáshitelek állománya az 2003 decemberi 1500 milliárd forintról 2004 végére 2000 milliárdra növekedne (miközben a lakossági megtakarítások továbbra is a zérust súrolnák), vagyis végleg felborulna az az eddig „bevált” egyensúly, hogy a lakossági megtakarítások fedezik az államháztartás hiányát és a vállalati szektor szükségszerű eladósodását. Ha csipetnyi populizmust keverünk e mondathoz, már így hangzik az új igazság: a szocialisták azt szeretnék, ha a magyarok sátorban laknának, esetleg más, fedél nélküli megoldásokra hagyatkoznának. Így biztosan nem kellene holmi hiteltörlesztéssel bajlódniuk. Üdvös vón’ viszont, ha sokat dolgoznának, de keveset zabálnának, hogy mind több tallért takarítsanak meg (értsd: tároljanak bankokban, állampapírokban). Vagyis, hogy legyen miből betömködni a költségvetési lyukakat, illetve fellendíteni a hiteléhes vállalkozásokat. Ennyi.
Nem tehetünk róla, ez a rémkép rajzolódott ki elénk. Pláne, hogy a lakosság szívatását (az állam és a vállalkozások érdekében) úgynevezett makro-szempontok sem indokolják. A lakáshitel-megszorítással – és áttételesen: az építőipar, illetve a lakáspiac mesterséges elapasztásával – éppen a gazdasági növekedés egyik fő motorja fulladhat le. (A kutatók úgy tartják: évi tízezer lakás felépítése egyszázalékos GDP-növekedést hoz). Nehéz szívvel, de tiszta fejjel mondjuk hát: a kormány elvesztette hitelét.