Interjú Mincza-Nébald Ildikó olimpikonnal
Amikor a sport értékrend is (2004. október) Szép párbajtőröző olimpikonunk, Mincza-Nébald Ildikó meccse után sok összecelluxozott távirányító végleg befejezte földi pályafutását. A csalódást még nem heverte ki teljesen, de interjúra már vállalkozott. –Milyen érzésekkel gondolsz vissza az athéni olimpiára? –Az egyik pillanatban boldogan gondolok arra, hogy a negyedik helyet sikerült megszereznem. A másikban ugyanakkor elszomorít, hogy egy tusra voltam a döntőtől, a biztos ezüstéremtől. Nagyon szerettem volna Athénban olimpiai érmet szerezni!
–Azon a napon érted és Nagy Timeáért izgult az egész ország. Ebben a sportágban min múlik a győzelem? –Az élvonalban található vívók tudása között szerintem nincs helyezésekben kifejezhető különbség. Ezért minden a verseny napján dől el, akár pillanatok alatt. Óriási a lélektani nyomás azon a napon. Emiatt legnagyobb szerepe talán a pszichikai állóképességnek van, de persze fontos a fizikai felkészültség is. Ez utóbbival nem volt baj, a versenyek után még izomlázam sem volt. Fejben is nagyon „ott voltam”, mindig csak a következő ellenfelemre koncentráltam. Az egyéni verseny napján meg sem néztem az ágamat, vagyis azt, hogy egy győzelem után kit kaphatok következő ellenfelemül. Talán ez az összpontosítás fárasztott ki nagyon. Az elődöntőre már a tartalék energiákat is mozgósítani kellett.
– A francia Flessel ellen vívott elődöntődben viszont az ország újra átélhette azt, amit pár nappal korábban Nemcsik Zsolt döntője alatt. Vagyis hogy a sportszerűen küzdő magyart felülmúlja a szabályokat átlépő és a bírók felkészületlenségét kihasználó ellenfél. Szerinted csak rajtad múlott ez az asszó? – Flessel abban az elődöntőben összesen négy alkalommal eséssel kerülte el, hogy megszúrjam. Az utolsó a döntő találatnál volt, amiért a szabályok szerint piros lapot, de minimum figyelmeztetést kellett volna kapnia. A sportágat figyelemmel követőknek nem jelent újdonságot, hogy a franciáknak vagy az olaszoknak sokkal többet megengednek a páston. A bírók között tényleg van kevésbé felkészült. Ennek oka azonban az olimpia világversenyjellegében rejlik: itt minden országnak joga van a részvételre, függetlenül a sportág nemzeti hagyományaitól. A szép eszmék azonban gyakran nem érvényesülnek a gyakorlatban.
–Továbbra is az olimpiai érem motivál, vagy esetleg más céljaid vannak? –Még nem látom pontosan a jövőt, nem is szeretnék véglegesen eldönteni semmit. A vívást nem hagyom abba, de az érmek mellett új célok is megjelentek az életemben. A legfontosabb, hogy szeretnék egy kisbabát. Eljött már az ideje. A másik pedig új feladatok keresése, mivel sportolói karrierem vége felé járok. Ideje ezért a pástról kicsit távolabb is tekintenem. Az elmúlt években két diplomát is szereztem, az egyiket a Testnevelési Főiskola vívó szakedzői szakán, a másikat a szegedi egyetem jogi karán. Egy éve egyébként ügyvédjelöltként dolgozom.
–Ez azt jelenti, hogy megválsz a sporttól? –Nem, ezt nem szeretném. Mindenféleképpen a magyar sportéletben kívánok maradni, de használni szeretném a jogi végzettségemet is. Olyan feladatokat látok, amelyek a két területet egyaránt érintik. A Nemzetközi Vívószövetség jogi bizottságának egyik székét már meg is pályáztam. Nem én leszek az első magyar tag ebben a testületben, de úgy érzem, hogy erősítenünk kell. A szívemhez a legközelebb talán olyan feladat állna, amely a sport társadalmi szerepéhez kapcsolódik. Úgy érzem, itt sok a tennivaló manapság.
– Mik ezek a teendők szerinted? – Nagyon sokat köszönhetek a sportnak, de csak mostanában értettem meg, hogy ezek közül mi fontos igazán. Fantasztikus volt a sok verseny, az utazások is, bejártam a fél világot. A sport keretet adott az életemnek, sőt valamennyire anyagi biztonságot is. Az igazán fontos dolog azonban az az értékrend, amelyet a sport adhat. Ez egy elég nagy halmaz, benne van a munka tisztelete, a kitartás és a rendszeresség. Szerintem úgy teljes, ha benne van a hazaszeretet is. Ezek eredője végül emberi erényekben mutatkozik meg. Ám ennek igen nehezen teljesíthető feltételei vannak.
–De ezek elsősorban anyagi feltételek, nem? – Nem, a pénz vagy más anyagi jellegű támogatás csak a második. Szerintem az a helyes, ha az élsportolóink nem csak a sportban mutatott teljesítményeikkel tűnnek ki. A legtöbb ezért az utánpótlással foglalkozó edzők személyén múlik. Az ő feladatuk a szellemiség kialakítása és az ebbe tartozó értékek közvetítése. Manapság sajnos a teljesítményközpontúság pozíciója nagyon erős, szinte kizárólagos. A legtöbb egyesület főleg tagdíjakból tartja fenn magát, így az edzőkre nagyon sok gyerek jut, ez pedig a nevelő munka esélyét igen lerontja.
– Nevelőedződtől, Udvarhelyi Gábortól megkaptad ezt a bizonyos pluszt? – Igen. Neki és Szőcs Bertalannak, aki 1996 óta edzőm, nagyon sokat köszönhetek. Hogy két diplomával a kezemben várhatom az új feladatokat, nos, ez ennek a szellemiségnek köszönhető.
|