Kér­dés azon­mód van, amint mo­dern tár­sa­dal­ma­ink­ban va­la­mi nem klap­pol: ke­tyeg a bú­za­bom­ba, ér­le­lő­dik a haj­lék­ta­lan-prob­lé­ma, il­let­ve Tél tá­bor­nok meg Fe­ke­te Terri tá­ma­dás­ra ké­szü­lő­dik. Úgy­hogy amint a drá­ga jó ma­gyar ér­tel­mi­ség kép­ze­le­té­ben zsi­dó­kér­dés van, té­te­le­ző­dik, mond­hat­ni; a prob­lé­ma azon­mód lé­te­zik. A kér­dés­kör gyors le­írá­sa a kö­vet­ke­ző: az egyik ol­da­lon van­nak a biboldók, akik a nem­zet lé­té­re tör­nek, a má­si­kon a fa­sisz­ták, akik pusz­tán azért nem kí­sér­nek sen­kit a Du­na-part­ra, mert még nincs elég hi­deg. Egye­sek a holokausztra mu­to­gat­nak, má­sok az öt­ve­nes évek­re, és ügye­sen el­be­szél­nek egy­más mel­lett.
Auschwitz-cal úri­em­ber nem vic­ce­lő­dik. Az üres zsi­na­gó­gák fel­hány­tor­ga­tá­sa mar­ha­ság („úgy ve­rik a mel­lü­ket, oszt’ üres a zsi­na­gó­ga, nem is tart­ják a hi­tet”) mint­ha a zsi­dó­nak le­vés pusz­tán pén­tek es­ti fog­la­la­tos­ság len­ne. Hat­van éve jónéhány em­ber fe­jé­be be­le­ver­ték, hogy zsi­dó­nak len­ni nem val­lá­si kér­dés, er­ről az 1939. évi IV. tör­vény­cikk gon­dos­ko­dott. És tel­jes tév­út a kö­zel­-ke­le­ti hely­zet bár­mi­fé­le in­ter­po­lá­lá­sa is a ma­gyar vi­szo­nyok­ba. Kül­po­li­ti­ká­hoz tar­to­zik, de azért szö­gez­zük le: Iz­ra­el­ben je­len­tős, bár el­öre­ge­dett magyar ajkú kö­zös­ség él, és ott je­lent meg a kö­zel­múl­tig az egyet­len ma­gyar nyel­vű na­pi­lap a Kár­pát-me­den­cén kí­vül. És mi­vel le­het, a kő­do­bá­ló pa­lesz­tin gye­re­ke­ket meg a bul­dó­ze­re­ket és a gu­mi­lö­ve­dé­ke­ket meg a va­ló­di­a­kat meg a zsi­lett­pen­gé­vel töl­tött po­kol­gé­pe­ket hagy­juk egy pil­la­nat­ra. Meg­van te­hát, hogy mi­ről NEM be­szé­lünk. Ez sem rossz.

A kérdéskör gyors leírása a következő: az egyik oldalon vannak a biboldók, akik a nemzet létére törnek, a másikon a fasiszták, akik pusztán azért nem kísérnek senkit a Duna-partra, mert még nincs elég hideg

A hü­lye­ség­ből is elég. A ma­gyar­ság előtt két út áll. Vagy el­kez­dünk be­szél­ni ar­ról, hogy ki­nek mit je­len­tett az em­ber­ir­tás, az ül­döz­te­tés, a to­ta­li­ta­riz­mus és fő­ként: em­lé­ke­ze­tünk­ben ez ho­gyan ma­radt meg; vagy új nem­ze­ti komp­ro­misz­­szu­mo­kat ta­lá­lunk, kö­zös­sé­gi cé­lo­kat, hogy a Köz­tár­sa­ság/a nem­zet/a Kelly Family Ba­rá­ti Kör vég­re mű­köd­jön. Ak­kor lesz köz­meg­egye­zés, ke­ve­sebb mo­csok az ut­cán és a lel­kek­ben, tisz­ta HÉV, meg térerő. És ha be­szé­lünk, ak­kor nem ér ocsmányhazaárulózni meg ordasindulatútömeggyilkosozni, mert a de­mok­rá­cia sa­ját­ja az, hogy a be­széd sza­bad, és ha ma­radt még va­la­mi a rend­szer­vál­to­zás­nak ne­ve­zett farce-
ból, ak­kor az a vé­le­mény sza­bad­sá­ga. A fel­vi­lá­go­so­dás­ról, kü­lö­nös te­kin­tet­tel Jean-Jacques Rous­seau gyer­mek­ne­ve­lé­si el­ve­i­re és Robespierre li­bi­dó­já­ra, meg­van a vé­le­mé­nyünk, de a vi­ta ér­tel­met adó, tisz­tí­tó ha­tal­má­ban még hi­szünk. Mert az egyén, és a be­lő­le ös­­sze­ál­ló tö­meg so­ha­sem lát 600 ezer ha­lot­tat, ve­se­le­ve­rést, ku­lák­lis­tát és ki­te­le­pí­tést. Ő csak ab­ban hisz, hogy ami­kor őt és a csa­lád­ját de­por­tál­ták a csend­őrök, hogy meg­öl­jék őket, sen­ki nem volt, aki el­vit­te vol­na a le­ve­lü­ket, a szó­fa meg a szom­szé­dok­nál kö­tött ki. Meg ta­lán ab­ban hisz még, hogy a sar­ki sza­tócs mun­ka­szol­gá­lat­ból ha­za­ver­gő­dött fia lett a rend­őr, ő vi­tet­te el az Aput. Tel­je­sen mind­egy ez eset­ben, hogy nem min­den­ki ta­gad­ta meg a le­vél­hor­dást, nem min­den szó­fát lop­tak el és nem min­den muszos lett rend­őr: az em­lé­ke­zés kü­lö­nös hol­mi, a rá­ci­ó­val csak tá­vo­li kap­cso­lat­ban áll. S per­sze az is meg­le­het, hogy a két szen­ve­dés­tör­té­net nem egy­be­vet­he­tő. Az egy­be­ve­tés­re ne­künk leg­alább­is nincs fel­ha­tal­ma­zá­sunk. Ők így élik meg. A má­sik szen­ve­dé­sét nem il­len­dő mé­rics­kél­ni, a ma­gun­két nem ta­ná­csos ab­szo­lu­ti­zál­ni.
A má­sik le­he­tő­ség az, hogy kus­so­lunk. El­te­met­jük az egé­szet, na­gyon mély­re, és aki há­rom­ra meg­szó­lal, az eszi meg a vö­dör szart. A cél ak­kor is ugyan­az: tisz­ta ud­var, ren­des ház.
Van­nak re­mény­ke­dés­re okot adó fej­le­mé­nyek: a Szom­bat szer­kesz­tő­i­nek nyílt, őszin­te be­szé­de, Gyurgyák Já­nos gi­gan­ti­kus mo­nog­rá­fi­á­ja mind egy lé­pés a hát­só gon­do­la­tok­tól men­tes köz­be­széd fe­lé. Ma­gunk­nak kell va­la­mit ta­lál­nunk, nem ér Pap Kár­oly, Ig­no­tus, Zsolt Bé­la és Milotay Ist­ván ma­lac­lo­pó­já­ból ki­ki­a­bál­ni. Az a köz­élet sem volt sok­kal egész­sé­ge­sebb, de ak­kor leg­alább még volt öreg vi­dé­ki kú­ria, vi­dé­ki zsi­dó­ság meg ele­vá­tor a Boráros té­ren.
Nem le­het két tá­bor. A ma­gyar nem­zet/tár­sa­da­lom nem szá­mí­tó al­ja cső­cse­lék­re és em­lé­ke­zet­ku­fá­rok­ra osz­lik, ez nem le­het, ezt nem hi­het­jük egy­más­ról. Mert ha igen, ak­kor tény­leg: húz­zunk in­nen a vér­be, az utol­só majd le­olt­ja a vil­lanyt és be­te­szi a kul­csot a pos­ta­lá­dá­ba.
Így már nem bír­juk so­ká­ig.