Grúzia és Ukrajna után hatalomváltás Kirgizisztánban is
Az egynapos forradalom (2005. április) Mit is tudtunk eddig a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságról, Kirgizisztánról? Tien-san hegység, Csingiz Ajtmatov író. 2005 márciusától ehhez a listához hozzátehetjük, hogy a térségben elsőként – nagyobb szabadság és jólét jelszavával – a nép megdöntötte az „intelligens diktátor”, Aszkar Akajev vezette rezsimet. Pedig minden jól indult – a fizikusból politikussá avanzsált Akajev 1990-től irányította az országot. Azt ígérte, hazájából második Svájcot csinál, de a függetlenség megszerzését követően a korlátozott gazdasági potenciállal rendelkező Kirgizisztán mégsem vált szupergazdaggá (2003-ban a GDP 1700 dollárt tett ki). Politikai értelemben viszont, a közép-ázsiai viszonyokhoz képest, relatíve szabadság honolt – azaz ellenzékieket nem kínoztak halálra. A február végén és a március közepén megtartott parlamenti választás nem okozott nagy meglepetést – az EBESZ megfigyelői megállapították, hogy a hatalom a listákról ellenzéki jelölteket húz ki, s nyomást gyakorol az amúgy is gyenge ellenzéki médiára. Ugyanakkor a helyi lakosságban visszatetszést keltett, hogy az elnök indította a választáson a gyerekeit, testvéreit, sőt, sógornőit. Akajevnek ezzel a húzással egyszerű célja volt: az új törvényhozás alkotmánymódosítással hosszabbítsa meg az elnöki megbízatását. Amikor a második forduló után felerősödtek a tiltakozások, főleg délen (Osban és Dzsalalabádban elfoglalták a helyi adminisztráció épületeit), Akajev az ellenzéket a kábítószer-maffiával és az iszlám szélsőségesekkel hozta összefüggésbe. A tiltakozókat a szegénység, no meg az a kláni-törzsi összetartozás vitte ki az utcára, amely mind a mai napig erős. Egy ideig úgy tűnt, hogy az ellenzéki megmozdulások lokalizálhatók délen – amely terület falusiasabb, vallásosabb és ahol nagyszámú üzbég kisebbség él –, és nem fogják elérni a gazdagabb, világiasabb és szovjetizáltabb északot, ahol a főváros, Biskek található. De nem így történt. A több ezresre duzzadt elégedetlen tömeg a fővárosban március 24-én megtámadta és elfoglalta az elnöki és miniszterelnöki hivatalt, s ez elég volt ahhoz, hogy a rezsim összedőljön. Akajev és családja Kazahsztánon keresztül elmenekült, és Moszkvától kért s kapott politikai menedékjogot. Az egynaposra sikeredett forradalom győzelmének gyorsasága még magukat a résztvevőket is meglepte. A kirgiz ellenzék – a poszt-szovjet térségre jellemző módon – nem a rendszeren kívüli, no-name emberekből áll. Azok, akik ma átvették a hatalmat, évekkel ezelőtt mind az „elnök emberei” voltak: Kurmanbek Bakijev miniszterelnök, Roza Otunbajeva külügyminiszter és hazája nagykövete, míg az ex-kágébés Feliksz Kulov tábornok alelnök és nemzetbiztonsági miniszter. A szakértők arra is rámutatnak, hogy itt, ellentétben Grúziával és Ukrajnával, az ellenzék nem egységes és nem készítettek forgatókönyvet arra nézve, mi történjen a hatalomváltás után. Annyi bizonyos, hogy az új kirgiz vezetés meg akarja őrizni a jó kapcsolatokat Oroszországgal. Habár a nagy testvérrel nincsen közös határ, 2001-ben az orosz a második hivatalos nyelv rangjára emelkedett, a lakosság egyötödét kitevő orosz anyanyelvűek nagy része pedig magasan képzett munkaerő. A gyors állami fordulatban szerepet játszott az általános szegénység, a mindent átható korrupció, és Akajev azon meggyőződése, hogy hatalmát senki és semmi sem veszélyezteti. A nagy kérdés az, hogyan reagálnak a kirgiz forradalomra és az itt lassan, de biztosan elinduló politikai változásokra szovjet Közép-Ázsia teljhatalmú urai: vagy engednek a korszellemnek és országaikban nagyobb szabadságot biztosítanak, vagy pont fordítva – bekeményítenek.
|
Nagyhatalmi játszma
A türk nyelvet beszélő, szunnita muzulmán kirgizek által lakott területeket Oroszország a 19. század második felében hódította meg. A Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaság 1936-ban alakult meg, s ebben a korszakban a terület szocialista típusú mo-dernizáción esett át. 1991-ben a birodalom romjain jött létre a független Kirgizisztán, ahol a hatalom továbbra is a kommunista nómenklatúrából verbuválódott emberek kezében maradt. Az Akajev-rezsim viszonylagos stabilitást tudott teremteni, és sikerült elkerülnie a szomszédos államok rákfenéit (Türkmenisztán – személyi kultusz, Üzbegisztán – izoláció, Tádzsikisztán – polgárháború). Szeptember 11-e után mind Oroszország, mind az USA katonai bázist létesített az országban (a rossz nyelvek szerint az utóbbiban nem is az afgán, hanem a kínai helyzetet kísérik figyelemmel). A poszt-szovjet közép-ázsiai térség a hatalmas földgáz- és kőolaj- készleteknek, valamint stratégiai fekvésének köszönhetően (Irán, Afganisztán) még sokáig a volt, a jelenlegi és a jövendő nagyha-talom (Oroszország, USA, Kína) versenyfutásának színtere lesz.
|