Legtöbbet még­is az ál­ta­la ter­melt bor­ról, sző­lő­ről, a mun­ka meg a kö­zös­ség tisz­te­le­té­ről be­szélt la­punk­nak adott in­ter­jú­já­ban. Mint mond­ja, a ré­gi­ek min­tá­já­ra 225 li­te­res hor­dó a leg­na­gyobb a pin­cé­jé­ben, név­jegy­kár­tyák­kal pe­dig már nem bí­be­lő­dik.

–Az el­múlt évek­ben el­ső­sor­ban rá­di­ós­ként, té­vés­ként is­mer­het­tük meg. Most pe­dig sző­lő­vel, bor­ral fog­lal­ko­zik, szer­ve­zi az Etyek Pin­ce­fesz­ti­vált és az Etyeki Kezes-Lábos Gaszt­ro­nó­mi­ai Fesz­ti­vált. A mé­dia­sze­mé­lyi­ség pá­lyát vál­tott?
–Uno­ka­test­vé­rem, Al­ko­nyi Lász­ló a Bor­ba­rát cí­mű szak­lap fő­szer­kesz­tő­je, a lap el­in­dí­tá­sa kö­rül se­géd­kez­tem né­hány éve. Cse­ré­be el­vitt pin­ce­lá­to­ga­tó út­ja­i­ra. Egy szá­mom­ra új, ro­kon­szen­ves vi­lá­got is­mer­het­tem meg, a bo­rá­szok vi­lá­gát; így ju­tot­tam el 1997-ben Etyekre. Az el­ső bor­kós­to­lót még több kö­vet­te, és az­tán a jó­ízű be­szél­ge­té­sek so­rán jött az öt­let, hogy ve­gyek prés­há­zat a fa­lu­ban. Se­gí­tet­te a dön­té­se­met, hogy úgy lát­tam: a fa­lu­ban még él a ka­lá­ka, se­gí­tik egy­mást az em­be­rek. 1999-ben volt az­tán éle­tem el­ső szü­re­te, így las­san meg­is­mer­tem a fa­lut, a bort, ma már két hek­tá­ros bir­to­kom van egy kis prés­ház­zal, és éven­te pár­ezer pa­lack bort ter­me­lek. Nem is sze­ret­ném te­vé­keny­sé­ge­met pro­fi szint­re vin­ni: a mi­nő­ség­ben ter­mé­sze­te­sen a prof­iz­mus a cél, na­gyon büsz­ke va­gyok a hegy­köz­sé­gi ver­se­nye­ken nyert ezüst­ér­mek­re – ara­nyat még nem si­ke­rült sze­rez­nem. Nem sze­ret­tem vol­na vi­szont a mé­di­á­ban szer­zett is­mert­sé­ge­met ar­ra fel­hasz­nál­ni, hogy több­száz­ezer üveg bor­ral je­len­jek meg a pi­a­con. Mi­nő­sé­get sze­ret­nék, ab­ból is csak an­­nyit, amen­­nyit a ba­rá­ta­im­mal meg tu­dunk in­ni, il­let­ve az Etyek Ven­dég­fo­ga­dó­ban a ven­dé­ge­ink el­fo­gyasz­ta­nak. A fo­ga­dó ugyan­is a má­sik szív­ügyem: há­rom év­vel ez­előtt, ami­kor az em­be­re­ket már meg­is­mer­tem, ami­kor el­fo­gad­tak a kö­zös­ség­ben, ve­tő­dött fel egy, a táj­ba si­mu­ló épü­let­ben lét­re­ho­zott csa­lá­di­as ven­dég­lő öt­le­te, amely a he­lyi bo­rok mel­lett a táj­ra jel­lem­ző éte­le­ket is kí­nál. A 3700 la­ko­sú Etyeken ugyan­is nem volt ven­dég­lő.

–Mi­köz­ben bo­rá­sza­tunk már kezd fel­éled­ni, gaszt­ro­nó­mi­ánk­kal még gon­dok van­nak. Ön hogy lát­ja a ma­gyar étel és a ma­gyar bor kap­cso­la­tát?
–Az el­múlt évek­ben sok­fe­lé meg­for­dul­tam kül­föld­ön, bor­kós­to­ló­kon vet­tem részt, és én is egy­re in­kább érez­tem a ma­gyar bo­rá­szat és gaszt­ro­nó­mia kap­cso­la­tá­nak, gyü­möl­csö­ző együtt­mű­kö­dé­sé­nek hi­á­nyát. A fran­cia vagy olasz vi­szo­nyo­kat (ahol a bor­ter­me­lés szin­te au­to­ma­ti­ku­san kap­cso­ló­dik a he­lyi étel­kul­tú­rá­hoz) ne­héz el­ér­ni – Olasz­or­szág­ban egy­mil­lió hek­tár sző­lő van, Ma­gyar­or­szá­gon 93 ezer hek­tár, an­­nyi, mint Tos­ca­ná­ban –, de a je­len­le­gi si­vár „vendéglátóipari” hely­zet­nél azért job­bat ér­de­mel­nénk.
Vendéfogadónk fi­lo­zó­fi­á­ja pon­to­san eb­ből a fel­is­me­rés­ből táp­lál­ko­zik: a sa­vas etyeki bo­rok­hoz kí­nál­juk a kör­nyék és a fa­lu sváb pa­raszt­éte­le­it, mert úgy vél­jük, hogy ha mi nem, ak­kor sen­ki más nem fog­ja meg­mu­tat­ni a vi­lág­nak a he­lyi ér­té­ke­ket. És az em­lí­tett csa­lá­di­as­ság­ba az is be­le­tar­to­zik, hogy ha jön egy öt­fős ba­rá­ti tár­sa­ság, tar­tok ne­kik bor­be­mu­ta­tót; har­minc fő­nél több­nek már nem sze­re­tek be­szél­ni, mert el­vész az az in­ti­mi­tás, ami sze­rin­tem nél­kü­löz­he­tet­len a bor él­ve­ze­té­hez. A bor­hoz ugyan­is erő­tel­je­sen kap­cso­ló­dik a be­szél­ge­tés­kul­tú­ra, a kö­zös­sé­gi együtt­lét­ben gyö­ke­re­ző em­be­ri pár­be­széd. Ezért is van vá­gyó­dás a bor iránt.

–A bor és a sző­lő ma stá­tus­szim­bó­lum is. Hasz­nál a ma­gyar bor­kul­tú­rá­nak, hogy egy­re több üz­let­em­ber, köz­éle­ti em­ber vá­sá­rol sző­lőt és csi­nál­tat bort?
–Ha­mar ki­de­rül, hogy a bort va­la­ki üz­let­nek vagy kul­tú­rá­nak te­kin­ti-e. Az én hely­ze­tem egy­sze­rű: pénz­ügyi­leg sem va­gyok ar­ra fel­ké­szül­ve, hogy többszáz hek­tá­ros bir­to­kot üze­mel­tes­sek, más­részt én a bor­ban el­ső­sor­ban az ér­zést ke­re­sem, azt, amit az ál­ta­lam tisz­telt bo­rá­szok­ban meg­ta­lál­tam. Ép­pen ezért a ná­lam ér­dek­lő­dő ba­rá­ta­im­nak sem ta­ná­cso­lom a sző­lő­vá­sár­lást, ha csak be­fek­te­té­si le­he­tő­sé­get ke­res­nek. Bi­zo­nyos üz­let­em­be­rek­nél is le­het ta­pasz­tal­ni, hogy­ha ké­nyel­mük úgy kí­ván­ja, nem a táj­ba il­lő, ere­de­ti mó­don újít­ják föl a prés­há­zat, vagy a har­ma­dik év­re már el­un­ják a sző­lő­vel va­ló pe­pe­cse­lést. Ne­kem a stá­tus­szim­bó­lum­nál sok­kal fon­to­sabb, hogy az etyeki idős bá­csi va­sár­nap meg­kí­nál­jon a sa­ját bo­rá­val és be­szél­ges­sünk egy jót a sző­lő­ről, az idő­já­rás­ról, a vi­lág dol­ga­i­ról. Csak az le­het tisz­tá­ban a bor és a táj iga­zi ter­mé­sze­té­vel, aki itt töl­ti ide­jét. Hosszú idő­be telt, amíg ezt meg­ta­nul­tam, de büsz­ke va­gyok rá, hogy az el­ső pár­ezer pa­lack bo­rom min­den egyes du­gó­ját én tet­tem be­le az üveg­be; azért van 225 li­te­res hor­dóm, mert azt még én is meg tu­dom emel­ni és a ré­gi­ek is így csi­nál­ták. A bo­rá­szok előtt is hi­te­le­sebb az em­ber, ha lát­ják, hogy szí­vét-lel­két be­le­te­szi a mun­ká­ba. Sze­ren­csés va­gyok, mert he­ten­te há­rom­szor-négy­szer át­já­rok Bu­da­örs­ről Etyekre, ott tu­dok len­ni, át tu­dom lát­ni a sző­lő­met, a mun­ka­fo­lya­ma­to­kat. És eb­be be­le­fér az is, hogy le­per­me­te­zem a má­sik sző­lő­jét, ha ész­re­ve­szem, hogy nem volt rá ide­je, ne­hogy a zöld­rot­ha­dás tönk­re­te­gye mind­an­­nyi­unk mun­ká­ját.
A bo­rá­szat­ban a ha­té­kony­ság szót amúgyis gyű­lö­löm, mert ez a do­log a bor­kul­tú­rá­ról szól. Et­től vál­hat az em­ber egy kö­zös­ség tag­já­vá: va­ló­szí­nű­leg azért vá­lasz­tot­tak az Etyeki Bo­rút Egye­sü­let al­el­nök­évé, mert a he­lyi­ek meg­érez­ték, hogy ne­kem Etyek a fon­tos. Mind­ez­zel le­het ver­se­nyez­ni egy öt-hat ge­ne­rá­ci­ós bo­rász­csa­lád­dal. Úgy ér­zem, hogy egy­re töb­bet tu­dok, de ez­zel együtt egy­re so­ka­sod­nak ben­nem a kér­dő­je­lek is.

– Ha­gyo­mányte­rem­té­s­nek, kö­zös­ség-szer­ve­zés­nek, kis­tér­sé­gi rek­lám­nak ne­vez­het­jük az Etyeken Ön ál­tal is szer­ve­zett fesz­ti­vá­lo­kat?
– Etyeknek ön­ma­gá­ban is na­gyon jók az adott­sá­gai, előbb-utóbb lét­re­jött vol­na ez a ren­dez­vény. A fa­lu Bu­da­pest sző­lős­kert­je, a fő­vá­ros­hoz leg­kö­ze­lebb eső bor­vi­dék, több száz éves pin­ce­sor­ok­kal, ame­lye­ket ku­tya kö­te­les­sé­günk meg­őriz­ni az utá­nunk jö­vők­nek.
A ta­vas­­szal meg­ren­de­zett Etyek Pin­ce­fesz­ti­vált kö­ve­ti ősz­­szel a Kezes-Lábos Gaszt­ro­nó­mi­ai Fesz­ti­vál. A tör­té­net nem ar­ról szól, hogy ki­ta­lál­tam, meg­szi­ma­tol­tam az üz­le­ti le­he­tő­sé­ge­ket. Ala­po­san vé­gig­gon­dol­tam, hogy a ren­dez­vény­szer­ve­zői ta­pasz­ta­la­to­mat ho­gyan is ál­lít­hat­nám a kö­zös­ség szol­gá­la­tá­ba. Hang­sú­lyo­zom, hogy nem tud­tam vol­na az egé­szet meg­csi­nál­ni egye­dül: a ren­dez­vény­szer­ve­ző cé­gem az etyeki ön­kor­mány­zat­tal és az Etyeki Bo­rút Egye­sü­let­tel együtt­mű­köd­ve ren­de­zi meg a fesz­ti­vált. Sze­ren­csé­re a fa­lu ma­gá­é­nak ér­zi az egé­szet, min­den­ki részt vesz a Kezes-Lábos Fesz­ti­vál elő­ké­szí­té­sé­ben: az is­ko­lá­sok, a vál­lal­ko­zók, a pol­gár­őrök, az ipa­ro­sok, még az az öreg né­ni is, aki rendbeteszi a por­tá­ját. Így az­tán az a több tíz­ezer em­ber, aki szep­tem­ber 25-én el­jött és meg­kós­tol­ta a hungarikumokat, a pék­sü­te­mé­nye­ket, a lek­vá­ro­kat, a saj­to­kat, a bo­ro­kat, meg­hall­gat­ta a kon­cer­te­ket, részt vett a já­té­ko­kon, egye­dül­ál­ló kul­tu­rá­lis és kö­zös­sé­gi él­mény­ben ré­sze­sült.

–Min­den ha­son­ló ren­dez­vény­nél fel­me­rül a ter­jesz­ke­dés kérdése…
– Az ed­di­gi ta­pasz­ta­la­tok alap­ján már meg­ke­res­tek min­ket a szom­széd köz­sé­gek­ből, hogy mű­köd­jünk együtt. Mi ezt nem akar­tuk, nem mint­ha nem le­het­ne szín­vo­na­la­san meg­ren­dez­ni a fesz­ti­vált, ha­nem mert nem aka­runk na­gyi­pa­ri mé­re­te­ket és üz­le­ti szel­le­met. Re­mél­jük, hogy ez egy nonprofit ren­dez­vény ma­rad, de ez csak ak­kor mű­kö­dik, ha ezt a fa­lu­si­ak akar­ják. Itt nincs be­lé­pő­jegy, par­ko­lá­si-, vé­cé­hasz­ná­la­ti-díj.

–Rókusfalvy Pál etyeki lo­kál­pat­ri­ó­ta lett?
–Pon­to­san so­ha nem fo­gal­maz­tam meg azt, hogy mi­ért is csi­ná­lom az egé­szet. Nyil­ván ben­ne van az is, amit em­lí­tett, sze­re­tem a tá­jat, az em­be­re­ket, a jó bort, rá­ta­lál­tam er­re a kul­tú­rá­ra, er­re a tör­té­ne­lem­re. Ez vagy be­lül­ről jön vagy nem: ne­vez­het­jük akár ha­za­sze­re­tet­nek is.

–Név­je­gyén mi áll fog­lal­ko­zás­ként: rá­di­ós, té­vés, ze­nész, pro­du­cer, bo­rász?
–Sok név­jegy­kár­tyám volt ré­gen. Ta­nár­ként kezd­tem, amit na­gyon sze­ret­tem, az­tán hi­va­tá­sos ze­nész­ként tíz éven ke­resz­tül jár­tam a vi­lá­got, ké­sőbb rá­di­óz­tam, részt vet­tem a Da­nu­bi­us Rá­dió lét­re­ho­zá­sá­ban, té­véz­tem. A hang­stú­dió, a ren­dez­vény­szer­ve­zés mu­tat­ja még a kü­lön­fé­le ér­dek­lő­dé­si te­rü­le­te­ket, s eb­ből a szem­pont­ból sze­ren­csés­nek ér­zem ma­gam, mert min­dig meg tud­tam él­ni a hob­bim­ból. Per­sze nem fo­gom rá­ír­ni a kár­tyá­ra, hogy bo­rász, mert ez­zel nem aka­rom meg­sér­te­ni Légli Ot­tót, aki­nek olasz­riz­ling­jét sze­ret­ném egy­szer meg­kö­ze­lí­te­ni, ha el­ér­ni nem is tu­dom két­száz éves hát­rá­nyom mi­att. A borászkodás azon­ban ab­ban kü­lön­bö­zik a töb­bi te­vé­keny­ség­től, hogy sok­kal na­gyobb lép­ték­ben kell gon­dol­koz­ni. Hi­szen a most te­le­pí­tett sző­lő öt év múl­va fog elő­ször te­rem­ni, s az én mun­kám csak húsz szá­za­lé­kot tesz hoz­zá a vég­ered­mény­hez, nyolc­van a ter­mé­szet mun­ká­ja. Ez alá­zat­ra is ta­nít­ja az em­bert. Most már csak egy név­jegy­kár­tyám van, amin a ne­vem mel­lett a hon­la­pom cí­me és egy mo­bil­szám áll. Ezen a te­le­fo­non bár­mi­kor el tud­nak ér­ni.

–A sző­lő­ben is?
– Ott is. Vagy leg­fel­jebb vis­­sza­hí­vom az il­le­tőt per­me­te­zés után.