Csak arc kell hoz­zá. Az meg van ne­ki. És a tag már húsz éve ott ül a Mik­ro­szkóp élén. Pá­lyá­zik és nyer. Nem is akár­ho­gyan. Er­köl­csi bi­zo­nyít­vány nél­kül (bün­te­tő­el­já­rás fo­lyik el­le­ne), fel­ső­fo­kú szak­irá­nyú ké­pe­sí­tés nél­kül, érett­sé­gi nél­kül, egy ál­lí­tó­lag va­la­hol lé­te­ző, Ró­zsa­he­gyi Kál­mán ál­tal ki­ál­lí­tott iga­zo­lás­sal – hogy ő még­is­csak szí­nész vóna. Ami még az ál­lam­pár­ti idők­ben ért­he­tő, mun­ká­so­kat a… min­den­ho­vá. A sze­mély­re sza­bott pá­lyáz­ta­tás is gond, ám a fő prob­lé­ma a mi­nő­ség­gel van.

A Van nekem egy csíkos gatyám, illetve a Józsi, Józsi hol vagy? című hallhatatlan művek emblematikus figurája egyébként igazán fennkölt célért száll harcba

A rend­szer­vál­tás után a ma­gát in­tel­lek­tu­á­lis hu­mor, a ma­gas kul­tú­ra, a nyu­ga­tos mű­vé­szet vé­del­me­ző­je­ként meg­je­lö­lő fin­­nyás SZDSZ (va­ló­já­ban Pa-dö-dö Párt) a köz­éle­ti giccs ezen for­má­ját nem ki­fo­gá­sol­ja, mi több, tap­si­kol hoz­zá.
A Van ne­kem egy csí­kos ga­tyám, il­let­ve a Jó­zsi, Jó­zsi hol vagy? cí­mű hall­ha­tat­lan művek emblematikus fi­gu­rá­ja egyéb­ként iga­zán fenn­költ cé­lért száll harc­ba: „harc az em­be­ri bu­ta­ság el­len, a hu­má­num vé­del­me, a hét­köz­na­pi kis­em­ber ér­de­ke­i­nek vé­del­me”! Net­tó ká­dár­iz­mus. Jó­zsef nem is­mer tré­fát se így, se úgy. A ve­le szem­ben meg­fo­gal­ma­zott min­den­ne­mű kri­ti­ka an­ti­sze­mi­tiz­mus, ugyan­ak­kor tár­su­la­ta elő­sze­re­tet­tel él­ce­lő­dik köz­sze­rep­lők tes­ti fo­gya­té­kos­sá­ga­in. Az ef­fé­le ka­cag­ta­tó mó­kák mel­lé pe­dig az a De­fekt Duó da­lol, amely már 1988-ban el­nyer­te a Szo­ci­a­lis­ta Kul­tú­rá­ért (nem vicc, volt ilyen) ki­tün­te­tést. Bár kis­sé le­han­gol, hogy jobb sors­ra ér­de­mes
fi­a­ta­lok is ne­vü­ket ad­ják a
Mik­ro­szkóp Szín­pad zöld akrilöltönyös kul­tú­rá­já­hoz, azért az meg­nyug­ta­tó, hogy Bődöcs Ti­bort vagy Kő­hal­mi Zol­tánt már töb­ben is­me­rik a Godot du­ma­szín­ház­ból, mint mond­juk a Sas ál­tal pá­rat­lan te­het­ség­nek ki­ki­ál­tott Kul­csár Ta­ma­rát vagy Ara­di Ti­bort. Ugye.
A Mik­ro­szkóp-je­len­ség ugyan­ak­kor kul­túr­tör­té­ne­ti re­lik­via. Ha ké­pe­sek va­gyunk csi­pe­szünk­kel ki­emel­ni ezt az ide­gen tes­tet a ka­ba­ré mű­fa­já­ból, és fel­nyit­juk a vá­kuum­cso­ma­go­lást, ka­punk va­la­mit a ko­ra nyolc­va­nas évek gör­csös ne­vet­tet­ni aka­rá­sá­nak szo­mo­rú lég­kö­ré­ből. Az „az a vicc, hogy fü­tyi” tí­pu­sú dra­ma­tur­gia már leg­alább negy­ven éve há­lás vá­lasz­tás Mik­ro­szkó­pon in­nen – s amint Szék­he­lyi Jó­zsef hím­vessző­zé­sé­vel je­lez­te – már az SZDSZ kö­re­i­ben is. Csak re­mél­het­jük, hogy ez a faj­ta izé ak­kor sem lesz a ne­vet­te­tés eta­lon­ja, ha le­ke­rül­ ró­la a ka­ki-pi­si köd­mön. A po­én nél­kü­li hu­mo­ri­zá­lás mű­fa­ja ugyan­is már fog­lalt, Farkasházy Ti­va­dar ré­gen einstandolta.