Vagy tán egészen az
Nem mese ez, gyermek! (2005. április) Kezdetben vala az autóskártya. KGST az oválisban, alája tartozott a Trabant, a Wartburg, Moszkvics, meg talán a kispolák. Mennyi van beleírva, szállítható személyek száma… A Ferrari meg a Porsche volt a mindenvivő, a mi kedvencünk mégis a 2CV4-es volt. Nyomtuk kifulladásig kisgatyában a Rómaifürdő füvén. A motorizációval való ismerkedésük érdekében papa vette a paklit. Látszólag semmi köze az autókhoz annak, hogy a gyerek az ABC-ben a közelmúltban mutatóujjával jelezte, azt a cornflakes-dobozt óhajtja. Megvásárlás után derült ki, hogy a kukoricapehelyre tulajdonképpen semmi szükség nem volt, azonban a csomagolás a Crazy Taxi játékszoftver legújabb verzióját tartalmazta. Miután szépen megette a vacsorát, egyedül bújt a pizsamába és ellenállt a testvérkonfliktusok menetrendszerű tettlegessé alakításának, nem volt mit tenni, installáltuk azt a szart. Végig azzal az arckifejezéssel dolgoztunk, mint amikor a banán héját tukmálják belénk. Zúzós metál szól aláfestés gyanánt, a képernyőn sárga taxi lódul, nyilakkal próbálkozva gázoljuk halálra virtuális stopposainkat. Nem kicsikém, nem halt meg a bácsi, ez nem igazi. Játszva tanul a gyerek? Játszva. A kérdés csak az, hogy mit. Csipszet zabálni. Na, azt biztos. Én ugyan végérvényesen elvesztettem a pokémonoknál és tini nindzsáknál a fonalat, ám a magyar történelem hátán felkapaszkodó értékorientált marketingesek egy pillanatra visszarántottak a rajzolt figurák világába. A japán mangakultúra a honi ugaron huszárok, betyárok, királyok képében, fű alatt támad. A szándék itt is világos, a ropogtatnivaló mellé hazafias kártyajátékot csomagoltak a szerencsétlen kiskorúak számára. Nem tudom, hogy a Crok figurák (zöld krokodilok) a Minimax csatornán pókemberként ugrálnak-e a toronyházak között. Ami tény, ebben a játékban a mocsári ragadozók mások mellett Szent László királyt (a megmentő), Nagy Lajost (négy tenger) meg Dózsa Györgyöt (égő tekintet) alakítják. Valószínűleg előbb válik bizonyítottá a nagy Goldbach-sejtés, mint az, hogy az itt leírt szabályrendszer alapján értelmes játék kerekedhet. „Ha egy Crokodat legyőzik, kihívhatod az ellenfelét, úgy, hogy őt kiteszed a kezedből, a harc típusát te határozod meg, ha nyersz, a megmentett Croko-dat vedd vissza a kezedbe.” Ehhez jön még a lap alján büszke eleink számokban kifejezett erénymutatója, úgymint: power, intelligence, reflex. Egyetlen igazodási pont maradt: a bal felsőben, ahol az autós kártyában a KGST szerepelt, ott most Szent István király koronája ragyog. Terveztem, hogy a gyerekeket egyszer beviszem a Parlament kupolatermébe. Erről nem tettem le, de előjátékként most már nem csak a honfoglalásról, meg az államalapításról kell 3.0 verzióban szólnom, hanem arról is, hogy az a két huszár crok, akik az akvárium két oldalán állnak, igazából koronaőrök és ezért nincs bazinagy zöld farkuk sem. Ilyen marketingsokk után már szinte felüdülés-számba mennek a gyermeklélek simogatását célzó mesekönyvek. Ezekben nincs mögöttes megfontolás, sandaság, hátsó szándék. A klasszikus meséket (Piroska és a farkas, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska stb.) elvből passzoljuk a bennük elrejtett brutális részek miatt. Tudván pedig, hogy a sztori java részét a kicsik az illusztrációkból veszik le (ez unalmas, ebben nincsen kép), a habselyem kötöttárugyár modorában megfogalmazott rajzokkal terhes történeteket ugyancsak hanyagoljuk. Mű és illusztráció minősége között szoros összefüggést véltünk felfedezni. Réber László grafikai munkái számunkra legalábbis garancia. Ez vonatkozik Janikovszky Éva könyveire éppúgy, mint az emberileg és sportszakmailag egyaránt kitűnő Csukás Istvánra és Lázár Ervinre. Ezek a mesék tekinthetőek az optimális választásnak, a gyerekeket éppúgy érdekli, mint a felolvasót. Meséikben egyáltalán nem kézenfekvő a következő epizód (Bab Berci ránéz Rév Zoli pálinkájára). Legalábbis a fenti szerzők munkáinak ismertetése közben eleddig nem kért arra hallgatóságom, hogy nyissam ki a szemem és folytassam. Kuriózumként megemlítendőek továbbá azok a hiperrealista alkotások, melyeket a mese fogalma már nem fed le teljes egészében. Gyaníthatóan a gyermek itt már csak másodlagos felhasználó, azért – jobb híján – meghallgatja. E műfajban kedvencünk a Hervay Gizella által jegyzett Kobak könyve. Csak a feeling kedvéért álljon itt a Rágógumis-mese felütése: „Karcsi azt mondta Kobaknak, hogy csak akkor barátkozik vele, ha visz neki egy rágógumit. Kobak másnap vitt Karcsinak egy rágógumit. Karcsi erre megmutatta Kobaknak az ujját, ahol tegnap belevágott.” Az írónő minden bizonnyal az avantgarde Örkény, Kassák, Wahorn háromszögében bolyonghatott, amikor papírra vetette: „a Kobak a búsuló kaktusszal utazik a teherautón és jön velük szembe a kerekasztal görkorcsolyán, rajta egy nagy kerek kenyérrel.” Ó, Holle anyó, ne hagyj el – halljuk néhány régi vágású pedagógus felszakadó sóhaját. És nem csak a meseválasztásnál kell nagyon észnél lenni. Mert a legtöbb értelmezhetetlen sztori kérdést szül. Nyaralóingatlanunk közelében két éve üzleti vita áldozata lett a legkurrensebb étterem. Konkrétan felgyújtották, a pernye beterítette a környéket. A zord valóság vázolása helyett kicsinyeinknek a szunyókáló szakács bácsi történetébe csomagoltuk az esetet, aki ugye nem figyelt a sütőre és egy kipattanó szikra… Pechünkre a híradóban a nagyobb fiú látta a kiégett luxus terepjáróról szóló riportot is. Hogy Tasnádi úr bikanyakú, benzinlocsoló pribékjéből miként lesz kuktagyerek vagy a lángoló terepjáróból kenyérpirító, én nem tudom.
|