Hatévesen lát­ja a cá­riz­mus bu­ká­sát és az orosz for­ra­dal­mat, s ami­kor meg­je­le­nik az el­ső ver­ses­kö­te­te, egy baj­szos káp­lár szer­zi meg a ha­tal­mat Né­met­or­szág­ban. 1945 után már nin­cse­nek il­lú­zi­ói a kom­mu­niz­must il­le­tő­en, in­kább a sza­bad­sá­got, s ve­le együtt az emig­rá­ci­ót vá­laszt­ja. S köz­ben dol­go­zik – egye­te­men ta­nít, ver­se­ket, es­­szé­ket, re­gé­nye­ket ír, ame­lyek gyü­möl­cse 1980-ban érik be, egy iro­dal­mi No­bel-díj for­má­já­ban. Azt is meg­ér­he­ti, hogy ha­zá­ja, Len­gyel­or­szág, meg­sza­ba­dul­va a szo­ci­a­liz­mus bék­lyó­i­tól, csat­la­koz­ha­tott az Eu­ró­pai Uni­ó­hoz.
93 éves ko­rá­ban el­hunyt Czeslaw Milosz. 1911-ben szü­le­tett az ak­kor Orosz­or­szág­hoz tar­to­zó lit­vá­ni­ai Szetejniében. Mi­vel édes­ap­ja mér­nök volt, be­utaz­ta a cá­ri bi­ro­dal­mat, is­ko­lá­ban azon­ban már a füg­get­len Len­gyel­or­szág­ban kezd jár­ni. Köl­tő­ként a vilnai (ma: vil­ni­u­si) Báthori Ist­ván Egye­tem jog­hall­ga­tó­ja­ként mu­tat­ko­zott be, s csat­la­ko­zott a „Zagary” ne­vű, a katasztrofizmust hir­de­tő iro­dal­mi cso­por­to­su­lás­hoz. Dol­go­zott a len­gyel rá­dió vilnai, majd var­sói szer­kesz­tő­sé­gé­ben, eköz­ben so­kat írt erő­sen bal­ol­da­li la­pok­ba.
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt Milosz részt vett a Né­met­or­szág ál­tal meg­szállt len­gyel fő­vá­ros kul­tu­rá­lis éle­té­ben, de a ka­to­nai és a po­li­ti­kai kons­pi­rá­ci­ó­tól tá­vol tar­tot­ta ma­gát. A há­bo­rút kö­ve­tő­en a Len­gyel Nép­köz­tár­sa­ság dip­lo­ma­tá­ja­ként szol­gált New York­ban, majd Pá­rizs­ban, s emi­att sok kri­ti­ka és vád ér­te (a len­gyel emig­rá­ci­ó­ban egy ide­ig kom­mu­nis­ta ügy­nök­nek tar­tot­ták). 1951-ben vé­gül po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got kért a fran­cia ál­lam­tól, majd 1960-tól a Ka­li­for­ni­ai Egye­te­men kez­dett ta­ní­ta­ni szláv iro­dal­mat, s ez­zel pár­hu­za­mo­san to­vább írt. Köz­ben ha­zá­já­ban a ha­ta­lom in­dex­re tet­te, az emig­rá­ci­ó­ját kö­ve­tő­en há­rom év­ti­ze­dig nem je­len­het­tek meg írá­sai, nem em­lé­kez­tek meg mun­kás­sá­gá­ról, ha igen, ak­kor is el­íté­lő hang­nem­ben.
Nem cse­kély elég­té­telt je­len­he­tett Milosz szá­má­ra, hogy 1980-ban meg­kap­ta élet­mű­vé­ért az iro­dal­mi No­bel-dí­jat, amely meg­nyi­tot­ta előt­te ha­zá­ja szel­le­mi és fi­zi­kai ka­pu­ját – hos­­szú év­ti­ze­dek után ha­za­lá­to­gat­ha­tott, fel­fe­dez­ték mun­kás­sá­gát, mű­vei pe­dig le­gá­li­san és il­le­gá­li­san (szamizdatban) je­len­tek meg. Ne­vét azon­ban nem tűz­ték a szo­ci­a­lis­ta rend­szer­rel szem­ben­ál­lók zász­la­juk­ra, s ma­gát is al­kal­mat­lan­nak tar­tot­ta ilyen népt­ri­bu­ni sze­rep­re.
A nagy vál­to­zá­so­kat kö­ve­tő­en Milosz még na­gyobb el­is­me­ré­sek­ben ré­sze­sült, tíz év­vel ez­előtt pe­dig Krak­kó­ban te­le­pe­dett le. De még így is évek­be tel­lett, hogy Miloszban a len­gyel­or­szá­gi ol­va­sók ne a po­li­ti­kust, a lát­no­kot vagy a tu­dóst lás­sák, ha­nem el­ső­sor­ban a köl­tőt. Pa­ra­dox mó­don, Milosz Ma­gyar­or­szá­gon is in­kább pró­za­író­ként is­mert (ma­gya­rul is meg­je­lent köny­vei: „A ra­bul ej­tett ér­te­lem”, „Szü­lő­ha­zám, Eu­ró­pa”, „Az Ulro or­szá­ga”), pe­dig ő ma­gát in­kább köl­tő­nek tar­tot­ta. El­mond­ha­tó, hogy sok­szí­nű köl­tő volt, al­ko­tott him­nu­szo­kat, ódá­kat, elé­gi­á­kat, szo­net­te­ket; sze­re­tett vol­na az „egy­sze­rű sza­vak köl­tő­je” len­ni, de ver­se­i­vel még­sem a szé­les nép­tö­me­ge­ket cé­loz­ta meg. A szin­tén No­bel-dí­jas pá­lya­tár­sa, az orosz Joszif Brodszkij egy he­lyen azt ír­ta: Milosz ver­se­i­nek fő té­má­ja, hogy az em­be­rek nem tud­ják fel­fog­ni sa­ját lé­te­zé­sük ér­tel­mét. Milosz sok­ré­tű mun­kás­sá­gá­ba még az is be­le­fért, hogy meg­ta­nul­jon hé­be­rül és gö­rö­gül, s ere­de­ti­ből for­dít­sa anya­nyel­vé­re a zsol­tá­ro­kat, a Je­le­né­sek köny­vét és Márk evan­gé­li­u­mát.
Ér­de­kes kö­vet­kez­mé­nyei vol­tak an­nak, hogy Milosz a tör­té­ne­ti Lit­ván Nagy­fe­je­de­lem­ség te­rü­le­tén lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Több he­lyen hang­sú­lyoz­ta, hogy ő len­gye­lül író lit­ván, ez­zel iga­zi szü­lő­ha­zá­já­vá azt a le­tűnt len­gyel ke­le­ti te­rü­le­tet, a Vé­ge­ket (Kresy) emel­te, amely sok­nem­ze­ti­sé­gű és sok­val­lá­sú jel­le­gét a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú so­rán – a szov­jet és a né­met meg­szál­lás kö­vet­kez­té­ben – ve­szí­tet­te el. Ez az el­sül­­lyedt Atlantisz im­má­ron csak Milosz fe­jé­ben és szí­vé­ben élt to­vább, „Az Issa völ­gyé­ben” c. kö­te­té­ben pél­dá­ul meg­ka­pó­an ecse­te­li a gyer­mek­kor tá­ja­i­nak sok­fé­le­ség­ét.
Két­ség­te­len, Czeslaw Milosz a 20. szá­zad egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb iro­dal­mi alak­ja volt. A leg­jobb ér­te­lem­be vett kö­zép-eu­ró­pa­i­sá­ga, a totalitariánus rend­sze­rek meg­ta­pasz­ta­lá­sa, az emig­rá­ci­ó­ban el­töl­tött évek, majd a ké­sőn jött el­is­me­rés volt az, ami­ből Milosz mun­ká­ja so­rán táp­lál­ko­zott.
Sír­ba szállt a köl­tő és író, aki meg­él­te és túl­él­te a múlt szá­za­dot.