Listák ko­rát él­jük. Az utób­bi he­tek­ben ké­szül­tek már név­sor­ok az 1990 előt­ti ál­lam­biz­ton­sá­gi szol­gá­la­tok zsold­já­ban ál­ló be­sú­gók­ról, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um III-as fő­cso­port­fő­nök­sé­gé­nek hi­va­tá­sos gaz­em­be­re­i­ről, a kül­föl­di kém­szer­ve­ze­tek szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dött ma­gya­rok­ról. Tö­re­dé­kes vol­tuk és ké­tes ere­de­tük mel­lett e lajst­ro­mok kö­zös jel­lem­ző­je, hogy a lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus­nak be­cé­zett em­ber­te­len rend­szer vég­re­haj­tó­i­ról ránt­ják le a lep­let – ta­lán ép­pen az egy­ko­ri meg­bí­zók meg­ren­de­lé­sé­re, de leg­alább­is meg­elé­ge­dé­sé­re.
A dik­ta­tú­ra ma is élő fenn­tar­tói és ha­szon­él­ve­zői azon­ban to­vább­ra is az ügy­nök­lis­ták ár­nyé­ká­ban sun­­nyog­nak, s el­zár­kóz­nak sze­mé­lyes fe­le­lős­sé­gük megállapítása elől. Pe­dig – nagy­cso­por­tos óvo­dás­tól fel­fe­lé – min­den ép er­köl­csi ér­zék­kel ren­del­ke­ző em­ber tisz­tá­ban van ve­le: ha az gáz volt, amit az egy­ko­ri „árul­ko­dó Jú­dá­sok” el­kö­vet­tek, ak­kor az ma­ga a sze­men­sze­dett ős­bűn, amit azok mű­vel­tek, akik a mun­ka pisz­ko­sab­bik ré­szét – szép­sze­ré­vel vagy zsa­ro­lás­sal – meg­ren­del­ték.

A ká­der­meg­ma­ra­dás tör­vé­nye
Ez a gon­do­lat jár­ha­tott két he­ti­lap szer­kesz­tő­i­nek a fe­jé­ben is, mi­dőn már­ci­us vé­gén a rend­szer mű­köd­te­tő­i­ről tet­tek köz­zé meg­le­he­tő­sen be­szé­des lajst­ro­mo­kat. A sort a He­ti Vá­lasz kezd­te, ami­kor hon­lap­ján a Ma­gyar Szo­ci­a­lis­ta Mun­kás­párt Köz­pon­ti és Po­li­ti­kai Bi­zott­sá­ga, a párt szer­ve­ze­tei, a Mi­nisz­ter­ta­nács, a Kom­mu­nis­ta If­jú­sá­gi Szö­vet­ség, a Ma­gyar Út­tö­rők Szö­vet­sé­ge, a par­la­ment és a me­gyei ta­ná­csok egy­ko­ri ve­ze­tő­it és tag­ja­it fel­tün­te­tő név­sort tett köz­zé. Né­hány nap­ra rá a HVG állt elő a ma­ga lis­tá­já­val, és weboldalán is­mer­tet­te an­nak a több tu­cat­nyi ál­lam­pár­ti ve­ze­tő­nek a ne­vét, akik az ál­lam­biz­ton­sá­gi szol­gá­lat je­len­té­se­it meg­ren­del­ték vagy fel­hasz­nál­ták.
A két lis­ta ös­­sze­sen vagy ezer ne­vet tar­tal­maz. A nyolc­száz­ezer párt­tag or­szá­gá­ban ez a ki­vo­nat nyil­ván­va­ló­an a jég­hegy csú­csa; még­is, az ös­­szeg­zés hű ké­pet fest köz­ál­la­po­ta­ink­ról. A név­sor ugyan­is hí­ven iga­zol­ja a ká­der­meg­ma­ra­dás tör­vé­nyét, mely sze­rint Ma­gyar­or­szá­gon kom­mu­nis­ta nem vész el, és sok eset­ben még csak át sem ala­kul. Se sze­ri, se szá­ma azok­nak az egy­ko­ri tiszt­ség­vi­se­lők­nek, akik a mai rend­szer­ben is meg­ta­lál­ják szá­mí­tá­sa­i­kat a po­li­ti­ka vagy a gaz­da­ság vi­lá­gá­ban; ahogy a Medgyessy-kormány meg­ala­ku­lá­sa­kor szólt a mon­dás: az MSZMP Po­li­ti­kai Bi­zott­sá­ga min­den to­váb­bi nél­kül ma is ér­vé­nyes ülést tart­hat­na.
Per­sze tud­juk jól, hogy a fen­ti bú­son­gás fe­lett so­kan An­tall Jó­zsef „Tet­szet­tek vol­na for­ra­dal­mat csi­nál­ni!” meg­jegy­zé­sé­vel tér­nek na­pi­rend­re. Nos, mi úgy gon­dol­juk, hogy ez a mon­dat egye­dül az el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott kor­mány mi­nisz­ter­el­nök­ének állt jól, s ál­lan­dó hi­vat­ko­zás­ként min­den­ki más szá­já­ból ál­sá­go­san hang­zik. An­tall ugyan­is ez­zel a ki­je­len­tés­sel pró­bál­ta ra­di­ká­li­sabb hí­ve­i­nek el­ma­gya­ráz­ni, hogy ez volt a vér­te­len rend­szer­vál­tás ára; hogy a de­mok­rá­ci­á­ban hí­vő ma­gya­rok úgy kö­szö­nik meg a dik­ta­tú­ra fenn­tar­tó­i­nak, hogy a ki­lenc­ve­nes évek­ben nem lö­vet­tek kö­zé­jük – pe­dig, is­ten­uc­­cse, meg­te­het­ték vol­na –, hogy nem fir­tat­ják vi­selt dol­ga­i­kat. So­ká­ig le­het­ne vi­tat­koz­ni, hogy ki járt job­ban ez­zel az al­ku­val; ám An­tall bi­zo­nyá­ra tud­ta, hogy mi­lyen kény­sze­rek­nek en­ge­del­mes­ked­ve kell meg­köt­nie ezt a hall­ga­tó­la­gos pak­tu­mot.
Az 1990 utá­ni más­fél év­ti­zed te­hát úgy telt el, hogy a tár­sa­da­lom előtt nem si­ke­rült tisz­táz­ni, mit is kell gon­dol­nunk a szo­ci­a­lis­ta dik­ta­tú­ra fenn­tar­tó­i­ról és ha­szon­él­ve­ző­i­ről. Az utób­bi évek­ben ez­zel kap­cso­lat­ban két, egy­aránt el­fo­gad­ha­tat­lan szél­ső­sé­ges vé­le­mény volt for­ga­lom­ban. Az egyik sze­rint „min­den­ki szem a lánc­ban”, te­hát a párt­ve­ze­tők­től a leg­hét­köz­na­pibb em­be­rig min­den­ki a rend­szert szol­gál­ta – ha más­sal nem, hát az­zal, hogy nem pró­bál­ta meg­dön­te­ni a dik­ta­tú­rát. A má­sik vég­let kép­vi­se­lői úgy tart­ják: sen­ki sem bű­nös, hi­szen min­den­ki csak túl­él­ni igye­ke­zett, s – mint Ka­rin­thy Fri­gyes no­vel­lá­já­ban – az em­be­rek Pi­lá­tus kér­dé­sé­re egyen­ként ki­vé­tel nél­kül Jé­zust akar­tak mon­da­ni, az­tán a tö­meg köz­fel­ki­ál­tás­sal va­la­hogy még­is Ba­ra­bás sza­ba­don bo­csá­tá­sa mel­lett sza­va­zott.

Igen ran­da dol­gok
Most vi­szont meg­le­pő mó­don ép­pen Gyurcsány Fe­renc­ről pél­dát vé­ve le­het­ne is­mét, ez­út­tal ér­dem­ben át­gon­dol­ni a fe­le­lős­ség kér­dé­sét. Ha ugyan­is a szo­ci­a­lis­ták új ve­zé­ré­nek si­ke­rül az, ami­be ti­zen­öt éve va­la­men­­nyi kor­mány­nak be­le­tö­rött a bics­ká­ja, és vé­gig­ve­ri a par­la­men­ten a min­den ko­ráb­bi­nál szé­le­sebb kö­rű ügy­nök­tör­vényt, ak­kor ép­pen itt len­ne az ide­je, hogy az elő­ző rend­szer fenn­tar­tó­i­ról is mond­junk né­hány ke­re­set­len szót. A ki­lenc­ve­nes évek­ben szü­le­tett ugyan jó­vá­té­te­li jog­sza­bály és a köz­sze­rep­lők­re vo­nat­ko­zó ügy­nök­tör­vény, mely hel­­lyel-köz­zel tar­tal­ma­zott he­veny uta­lásokat az ál­lam­pár­ti dik­ta­tú­ra mű­köd­te­tő­i­re, ám olyan tör­vény még nem ké­szült, mely az elő­ző rend­szer egé­szét és an­nak fe­le­lő­se­it, úgy, ahogy van­nak, el­ítél­te vol­na.

A dik­ta­tú­ra ma is élő fenn­tar­tói és haszonélvezői azon­ban to­vább­ra is az ügy­nök­lis­ták ár­nyé­ká­ban sun­­nyog­nak, s el­zár­kóz­nak sze­mé­lyes felelősségük meg­ál­la­pí­tá­sa elől

Most a rend­szer­vál­to­zás ti­zen­ötö­dik év­for­du­ló­ja te­remt­het­ne ki­vá­ló al­kal­mat ar­ra, hogy a par­la­ment – ne­vek em­lí­té­se nél­kül – tör­vény­ben vagy or­szág­gyű­lé­si ha­tá­ro­zat­ban meg­ál­la­pít­sa az elő­ző rend­szer fenn­tar­tó­i­nak fe­le­lős­sé­gét, s ez­zel a jog nyel­vén is rög­zít­se a va­lós tényt: Ma­gyar­or­szá­gon 1990 előtt dik­ta­tú­ra mű­kö­dött. Ma­nap­ság, ami­kor bol­dog-bol­dog­ta­lan sza­ba­don lel­ke­sed­het ki­éle­me­dett tö­meg­gyil­kos­ok és le­szár­ma­zot­ta­ik dik­ta­tú­rá­ja iránt, szük­ség vol­na egy ilyen gesz­tus­ra, mel­­lyel je­lez­zük, mit is gon­do­lunk ar­ról a négy év­ti­zed­nyi dik­ta­tú­rá­ról, mely­nek – hív­ják bár a rend­szert gu­lyás­kom­mu­niz­mus­nak és a leg­vi­dá­mabb ba­rakk­nak – még az utol­só évé­ben is ja­vá­ban folyt a III/III-as ügy­nö­kök be­szer­ve­zé­se. Ugyan­ezen tör­vény­ben/ha­tá­ro­zat­ban az érin­tet­te­ket – szin­tén ne­vek nél­kül – egyút­tal köz­ke­gye­lem­ben is kel­le­ne ré­sze­sí­te­ni, a mi­hez­tar­tás vé­gett je­lez­ve, hogy amit el­kö­vet­tek, az de­mok­ra­ti­kus nor­mák sze­rint el­fo­gad­ha­tat­lan, ám a meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek mi­att, és nem mel­lé­ke­sen: tu­do­má­sul vé­ve az An­tall Jó­zsef ese­té­ben em­lí­tett kény­szer­pá­lyá­kat, el­te­kin­tünk meg­bün­te­té­sük­től.
Va­la­hogy úgy kel­le­ne ten­ni mind­ezt, aho­gyan az 1990-es ta­xis­blo­kád után Göncz Ár­pád ja­vas­la­tá­ra tör­tént. Az ak­ko­ri ál­lam­fő köz­ke­gyel­mi tör­vény­ja­vas­la­tot ter­jesz­tett a par­la­ment elé, mely ki­mond­ta: bár az út­el­zá­rók tet­tük­kel vagy fél tu­cat jog­sza­bályt sér­tet­tek meg – sze­mé­lyi sza­bad­ság meg­sér­té­se, a köz­le­ke­dés biz­ton­sá­ga el­le­ni bűn­cse­lek­mény, köz­ér­de­kű üzem meg­za­va­rá­sa, tör­vény vagy ha­tó­sá­gi ren­del­ke­zés el­le­ni izga­tás, elöl­já­rói in­téz­ke­dés el­mu­lasz­tá­sa –, a rend­kí­vü­li hely­zet mi­att a tör­vény­ho­zás, a cse­le­ke­de­tek el­évü­lé­si ide­jé­től füg­get­le­nül, am­nesz­ti­á­ban ré­szel­te­ti őket. Per­sze nem lel­nénk ön­fe­ledt örö­möt ab­ban, hogy jo­gi pe­csé­tet üs­sünk a gya­kor­lat­ban – saj­ná­la­tos mó­don – már el­fo­ga­dott tény­re, s le­nul­láz­zuk a szo­ci­a­liz­mus vét­ke­se­i­nek bű­nét, de leg­alább azt el­ér­nénk, hogy vég­re ne csak meg­ve­sze­ke­dett pol­gá­ri gon­dol­ko­dá­sú ma­gán­sze­mé­lyek, ha­nem egy jo­gi ér­vé­nyű szö­veg is meg­ál­la­pít­sa: ami an­nak ide­jén tör­tént, igen ran­da do­log volt.

Kik kap­nak nyug­dí­jat?
Gon­dol­junk csak be­le, hány és hány gaz­tett, men­­nyi és mennyi po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi vis­­sza­élés ma­radt fel­tá­rat­la­nul vagy meg­tor­lat­la­nul, me­lyek el­kö­ve­tői ma is kö­zöt­tünk él­nek – sőt, vissza­él­nek a hely­zet­tel. Ve­gyük pél­dá­nak a Kék fény cí­mű té­vé­mű­sor egy­ko­ri, hír­hedt ve­ze­tő­jé­nek ta­va­lyi in­ter­jú­ját. Sza­bó Lász­ló a Délmagyarország cí­mű lap­nak a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „Egy­szer egy nagy me­gye is­mert Áfész-elnökét til­tott áru­be­ho­za­ta­lon kap­ták a ge­bi­nes idők­ben. A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ból le­szól­tak, hogy dol­goz­zam fel az ese­tet a Kék fény­ben. Mi­u­tán el­kezd­tem fog­lal­koz­ni az üg­­gyel, lát­tam, így nem me­het adás­ba, mert agyag­lá­ba­kon áll. A nagy me­gye párt­bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, a ké­sőb­bi mi­nisz­ter­el­nök, Grósz Kár­oly is te­le­fo­nált, ő azon­ban ar­ra kért: ne te­gyem be az anya­got, mert az Áfész-elnök a leg­esze­sebb em­ber az egész me­gyé­ben. Az eset vé­gül nem ke­rült adás­ba. Az Áfész-elnök egyéb­ként ma az egyik leg­gaz­da­gabb vál­lal­ko­zó az or­szág­ban, sze­re­pel a száz leg­gaz­da­gabb ma­gyar kö­zött.”
Nos, ez csak egyet­len pél­da – va­ló­szí­nű­leg az ár­tat­la­nab­bak kö­zül – ar­ra, hogy egyes vis­­sza­élé­sek jo­gi ér­te­lem­ben elé­vül­het­tek ugyan, ám az érin­tet­tek, ko­ráb­bi elő­nyük­ből je­len­tős tő­két ko­vá­csol­va, mind­má­ig részt vesz­nek köz­éle­tünk ala­kí­tá­sá­ban. Eb­ből a szem­pont­ból tu­laj­don­kép­pen hát­bor­zon­ga­tó a nem­zet­biz­ton­sá­gi szol­gá­la­tok mos­ta­ni ve­ze­tő­jé­nek, Tóth And­rás­nak a kar­ri­er­je. Mert mond­jon va­la­ki még egy de­mok­rá­ci­át, ahol az a sze­mély, aki a dik­ta­tú­rá­ban az ál­lam­párt köz­igaz­ga­tá­si és ad­mi­niszt­ra­tív osz­tá­lyá­nak he­lyet­tes ve­ze­tő­je – va­gyis az ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­vek párt­fel­ügye­let­ét vég­ző MSZMP-rész­leg egyik irá­nyí­tó­ja – volt, ma jó­sze­ri­vel ugyan­azt a mun­kát foly­tat­hatja, mint a rend­szer­vál­to­zás előtt!
Eb­ből a szem­pont­ból pe­dig fe­let­tébb ki­áb­rán­dí­tó, hogy az Eu­ró­pai Unió a mi­nap mi­re hi­vat­koz­va ha­lasz­tot­ta el Hor­vát­or­szág EU-csatlakozási tár­gya­lá­sa­i­nak meg­kez­dé­sét. Dé­li szom­szé­dunk ugye­bár azért ka­pott ilyen sú­lyos fi­gyel­mez­te­tést Brüs­­szel­től, mert nem ad­ta ki egyet­len, há­bo­rús bű­nök­kel vá­dolt tá­bor­no­kát a há­gai nem­zet­kö­zi bí­ró­ság­nak. És most kö­vet­kez­zék az a ma­gya­rá­zat, me­lyet Nagy-Bri­tan­nia Bu­da­pes­ti nagy­kö­ve­te a He­ti Vá­lasz kér­dé­sé­re hoz­zá­fű­zött az ügy­höz: „Nem az je­len­ti a sza­kí­tó­pró­bát, hogy Anta Gotovina tá­bor­no­kot ki­ad­ják-e Há­gá­nak vagy sem, ha­nem az, hogy Hor­vát­or­szág meg­tesz-e min­dent az el­fo­gá­sá­ért. Gotovina ugyan­is nyug­dí­jat kap a hor­vát ál­lam­tól” – mond­ta John Nichols. Ha így ál­lunk, ak­kor a hely­zet eu­ró­pai szin­ten is meg­le­he­tő­sen sú­lyos. Mert ha a nagy­kö­vet úr tud­ná, hogy a már uni­ós tag Ma­gyar­or­szá­gon egy­ko­ri ávó­sok­tól mun­kás­őrö­kön át szimp­la köz­éle­ti bű­nö­ző­kig ki min­den­ki kap nyug­dí­jat – nos, ak­kor nyil­ván­va­ló­an ha­la­dék­ta­la­nul ha­zánk ki­zá­rá­sát kel­le­ne kez­de­mé­nyez­nie az EU-ból. Már ha va­ló­ban ez, s nem ilyen-olyan nem­zet­kö­zi ér­de­kek áll­nak a sze­ren­csét­len hor­vá­tok kívülrekesztése mö­gött.