Remete a kertben
Miklós, a király (2005. április) Tizenhat évesen Hódmezővásárhelyre kirándultam az osztálylyal. Este a főtéren nyomták a rockot, egy órával korábban alkohol hatása alatt se hittem volna, hogy a VM Bandre csápolok majd. Az együttes neve Varga Miklóst takarta. Ennyit invokációul: megjelent Miklós, az énekes király új, önálló CD-je. Csemetekert a címe, őszi juharfalevél-zsongásban Miklós a csemetéjével. „Gyereklemez a »Vargamiki«-től?!” ujjonganak anyányi csajok, pedig nem az. A címadó nóta egy beteg kissráchoz szól (a lemez bevétele pedig egy szívgyógyászati gyermekalapítványt segít); íme, a kép, a pazar tehetségű, valaha vásott rocker ma. Gyönyörű feleségű férj, kétgyermekes apa, rendezett család feje: ilyen figurák nem szoktak szálkás színpadokon üvegből whiskeyzni, mikrofonba böfögni és nem megy tönkre a torkuk negyedszázad rablógarázdálkodás után, mint a többieknek. Miklós kordzakója tiszta, fehér pólóján mindig ott lebeg a Trianon előtti haza diszkrét ezüstje – és mosolygós, és színjózan. Hangja a férfiasan szőrös középfekvésben, s a kényes, hipermagas regiszterben is megbízhatón járja a csúcsokat. Ellentéte tehát a deviancia sztárjainak, talán ezért sem fut úgy a szekere. Énekesi teljesítménye szuperlatívuszokban mérhető: ha hibát keresnék, legfeljebb az exponált hangvégi csuklások, az ún. „züfetz”-ek számát sokallnám. (Ilyenkor olyan „révészsanyás” lesz a dal.) A zenék rendben, főleg a gyors nóták (az első kettő slágergyanús volna, ha Varga Miklóst játszana a kereskedelmi rádiók szindikátusa), de Retzler Péter és Brindzik József munkái változó színvonalú előadásban, néha progresszív diszkó, máskor szintipop, megint máskor rendes rockzenekari stílusban szólnak. Az már Miklós muzikalitásának próbája, hogy melyikkel hogy boldogul. Jól, különben. A szövegek… jaj. Azokkal viszont baj van. Bródy az Istvánig, Dusán mindenkor, Sülyi Péter az Omega középső korszakában, Demjén nagyon gyakran, Horváth Attila pedig a Koráltól Charlie-ig egyre inkább: minőséget alkottak. Aztán ennyi, ők a magyar szövegírók. Jelen lemezen Toldi Tamás jó szándékú, szép ideájú rímes sorai érzelgős semmitmondássá esnek szét, szókészletének veleje a mindig-sosem-újra-valaki-erő-régóta-sors-lelked-világ sokszöggel fedhető le. Sehol egy történet, alig találni főneveket, a „gyárszagú város”-hoz hasonló, sikerült szinesztéziának nem lelem párját a tizenegy számban. Dühítő, hogy Varga Miklóst nem csapja már a hóna alá egy tőkeerős producer, aki igazi dobokat, valódi fúvósszekciót, tuti szerzőpárost pakolna mögé. Csúcsminősége csúcsminőséggel találkozna. Neki nem a csemetekertben volna a helye, ahol magas nívóján egyedüliként harcol az elemekkel. Remetekertben nem maradhat. Kellemes lemez ez, de Varga Miklós többet érdemel.
|