Veszedelmes viszonyok
Ukmukmuff (2005. április) Mielőtt valaki rákezdi, hogy Siófokon nincs is színház, elmondanám, hogy márpedig van. Ugyanis éppen felújítják a fehérvári Vörösmartyt, s a társulat ezt az időt tájoló formációkkal hidalja át. Choderlos de Laclos nevezetes Casanova-története, a Veszedelmes viszonyok tehát a helyi művházban kerül színre. Szappanopera-sztárokkal.
Történik pedig, hogy Valmont vikomt és egykori szeretője, Merteuil márkiné puszta perverz kéjből arra szövetkeznek, hogy előbbi hímszerszámának gyakori és változatos használatával, utóbbi pedig gyilkos intrikáival összevissza kavarja a XVIII. századi Párizs szerelmespárjait. Nemtelen célért nemtelen eszközökkel. Mármost az élő színjáték (Örkény fordítja így) mégse képernyő, hogy valaki balra lenn tartson egy vörös tizennyolcas karikát három felvonáson át, így felső tagozatos diákok és prűd aggok is gyanútlan himbálnak, illetve nyögnek a kényelem nélküli széksorokban. Mindenki a Xantus Barbaráért jött (ex-Família Kft.), aki meg nem, az a Fehér Annáért (ex-Szomszédok). Ha meg egyikért se, akkor fiatal barátaim bizonyára az UFiban már szemlézett mega-giga-sorozat, a Jóban-rosszban miatt váltottak jegyet, merthogy abban Gazdag Tibor a főmájer. A hab pedig a szappanos tortán, hogy mindezt Szurdi Miklós rendezi össze, aki mögött ugyancsak a Família Kft. (túl) sok epizódja sorakozik főmű gyanánt. Az előadás mégsem olyan Gór Nagy-színitanodás gagyi. Nagyon is kitalált, olajozottan pörög, iszonyat próba- és koncentrációmennyiség lehet mögötte. Temérdek levélrészlet hangbejátszásai közé ékelik a párbeszédes drámaszöveget, szinte mondatonként vált az élőszó és a kulissza magnóhangja. Aki semmit sem ért ebből, az is érzékeli, hogy virtuóz az együttes. (Valljuk be, vagyunk így egypáran.) A dolgok előrehaladtával javul a helyzet, leesik pár húsz filléres mifelénk is. És egypár ruha ugyanúgy. Magam, bár felette kultiválom a pucér (és szép) női test látványát, mintha öncélú meztelenkedést látnék. A csöppet husi szobalány megkapó motiválatlansággal válik anyaszültté, és akkortól már tudom, hogy a szemrevaló Cécile (Csizmadia Ildikó) is hamarosan lecsupaszodik. És lőn! Mi több, a harmadik részre a szövegét-figuráját példásan hozó Barbit (Tourvelné) is befűzik – naná, hogy a fűzőből kibújva ő is bemutatja kisplasztikáit. Így állunk, ukmukfukk vetkőztetik a színleányokat Siófokon. És a fiúkat is. Bár Gazdag Tibort fölösleges, őt artikulációja épp eléggé lemezteleníti, hiába van a vikomt alakja a helyén. Múltkor a tv2-es szutymerákban dicsértem, „színész keveredett a szereplők közé”, de akusztikus színpadon motyog és lustázik. Ellenben Budaházy Árpád zavart hárfaakrobata lovagja minden ízében tetszett, sőt, neki még a szövegét is értettük – ami az élvezeti értéket nem befolyásolta kedvezőtlenül. Lám-lám, szappansztárokkal túl csúszós a talaj, befürödhet az ember. A dramaturgiailag bonyolított, rokokó képekkel, szórendekkel nehezített nyelvezettel nem azt kapja a néző, amit tévés műtermi színészeitől megszokott. Csalódni fog tehát. Az előadás megszabadul gátlásosságának ruháitól, elbillen a nagy befürdés felé, aztán mégis megáll. Féllábon. Ameddig az anyaszínházi tatarozás ideje is kihúzható.
|