Álmaimban be­úszott né­ha a sze­ren­csi ál­lo­más zsú­folt pe­ron­ja (egy mé­ter húsz cen­ti szé­les mur­va­szi­get va­ló­já­ban), aho­vá ir­tó­za­tos hang­za­tok, füst­fel­hő kö­ze­pet­te be­gör­dül a gőz­moz­dony, majd pon­to­san hom­lo­kom ma­gas­sá­gá­ban meg­je­le­nik a va­gon el­ső lép­cső­je. Oda kel­lett vol­na fel­mász­ni. In­dult a sze­mély Új­hely fe­lé. A fé­le­lem­nek egy­sze­rű oka volt: nem a mo­csok vagy az is­me­ret­le­nek­kel va­ló ta­lál­ko­zás; a vo­nat sze­mély­te­len­sé­gét fél­tem. A vo­nat ugyan­is nem vár, mint ar­ra a köl­tő igen he­lye­sen rá­mu­ta­tott. Az au­tó ak­kor in­dul, ami­kor mi sze­ret­nénk, vil­la­mos­ból jön má­sik, de ha a vo­na­tot le­kés­sük, ak­kor jó eset­ben dél­után van még egy, le­kés­sük na­gyi tí­zó­ra­i­ját, a bol­tok nyitvatartását, az új­he­lyi csat­la­ko­zást. S mint ahogy a nem kel­lő­kép­pen is­mert Ba­jor An­dor ír­ta, ha az em­ber Stock­holm­ból Fok­vá­ros­ba uta­zik, Székelykocsárdon min­den­kép­pen vár vagy há­rom órát. Ez így is van: bár né­ha az em­ber ha­tot vár. Dsida Je­nő Nagy­csü­tör­tök­jé­ről csak azt tud­juk, hogy zse­ni­á­lis vers, egyút­tal azon­ban je­len­tős vas­út­lé­lek­ta­ni ta­nul­má­nyok­ról is ta­nú­sá­got tesz. Kocsárdon öt­ven év­vel ké­sőbb is ugyan­úgy hu­nyo­rog­tak a vá­ró­ter­mi lám­pák, a bun­da­be­ke­csek­ből iszo­nya­tos sza­gok árad­tak, nagy­ka­la­pos ci­gány­em­be­rek hu­za­kod­tak, fullatag sö­tét volt, és Pé­ter aludt, Já­nos aludt, Ja­kab aludt. Vár­ni az­óta is gyű­lö­lök.
A túl­zás­ba vitt Krúdy-kul­tusz­nak nem va­gyunk hí­vei, hi­szen Gyu­la bá­csi is meg-meg­bot­lott éle­té­ben, tap­si­kolt pél­dá­ul Kár­olyi Mi­hály­nak, de nyo­má­ban kény­te­le­nek va­gyunk el­is­mer­ni: a vas­út volt az utol­só ér­tel­mes ta­lál­mány az em­be­ri­ség tör­té­ne­té­ben a randivonal.hu előtt. En­nek iga­zo­lá­sá­ra elég an­­nyi, hogy re­pü­lő­gé­pen szo­kás­ban van meg­tap­sol­ni a pi­ló­tát, ha le­te­szi a gé­pet. Én so­ha­sem te­szem: egy­fe­lől az ér­dek kö­zös, a pi­ló­ta is él­ni akar, csak a dol­gát te­szi. Ha a jegy­re az vol­na ír­va, hogy az út vé­gén a gép eset­leg oda lesz csap­va a te­her­ter­mi­nál­hoz, és lán­go­ló ru­há­jú em­be­rek ug­rál­nak ki a vész­ki­já­rat­okon, ak­kor gon­dol­kod­nék a tap­son, de ad­dig nem. Ez is mu­tat­ja, hogy az em­ber­nek ter­mé­szet­el­le­nes ál­la­po­ta a re­pü­lés, köz­ben szo­rong és az út vé­gét egyút­tal a li­dérc­nyo­más vé­gé­nek is ér­zi. A ma­si­nisz­tát bez­zeg sen­ki nem tap­sol­ja meg, pe­dig meg­ér­de­mel­né.
Az intercici ugyan­ak­kor nem al­kal­mas a ma­gyar múlt­ban va­ló meg­már­tó­zás­ra, az csak egy gyorsvillamos, amely­ben min­dig el­rom­lik a lég­kon­di­ci­o­ná­ló. És bár Gyurcsány mi­nisz­ter­el­nök úr ígé­re­té­ből ki­fo­lyó­lag jó okunk van re­mél­ni, hogy akár húsz év múl­va más­fél óra alatt érünk Pécs­re, én el­küld­tem őt, hogy jöj­jön vis­­sza ak­kor, ha ugyan­ez idő alatt Har­kány­ba érünk. (Vi­szony­lag friss él­mény: Pá­rizs–Brüs­­szel egy óra húsz perc, fél­órán­ként egy vo­nat, há­rom em­ber­nek úgy­szól­ván sza­rért-hú­gyért.) A sze­mély­vo­nat az iga­zi. Tes­sék ki­pró­bál­ni – amíg van – a Sió­fok–Ka­pos­vár vo­na­lat (Tabon, nem Fo­nyó­don ke­resz­tül, ha­hó!), ké­ső­ta­va­szi na­pon, rá­érő­sen. 100 ki­lo­mé­ter, há­rom óra, és vé­gig ké­jes si­kon­ga­tás. Előt­te tan­kol­junk fel csé­csi sza­lon­ná­val, ve­res­bor­ral, ke­nyér­rel ott az ál­lo­más­sal szem­ben. To­váb­bi aján­lott út­vo­nal: Igló–Lőcse, ahol az ámu­ló uta­sok­nak egy­ko­ron be­mu­tat­tuk a Há­rom Holovác hí­res ha­lál­kö­rét: kó­ser­szil­va plusz du­gó, tonikos üveg plusz ku­pak, s mind­ezt úgy üte­mez­ve, hogy a négy tárgy pil­la­nat­nyi szü­net nél­kül ván­do­rol­jon a hat kéz­ben, hi­szen a leg­ki­sebb tor­ló­dás is sú­lyos bal­eset­tel jár­hat. S ami­kor a vo­nat füt­­tyen­tett a lő­csei ál­lo­más előtt, épp ki­ürült mind­két üveg és az uta­zó­kö­zön­ség spon­tán taps­ban tört ki. Szo­rong­tak, biz­to­san. Vác–Ba­las­sa­gyar­mat vagy Kecs­ke­mét–Bu­gac, ahol a föld egyik leg­csi­no­sabb ka­la­uz­lá­nya volt szol­gá­lat­ban ti­zen­öt év­vel ez­előtt, és a ked­vün­kért meg­ál­lí­tot­ta a vo­na­tot a gerőmajori be­kö­tő­út­nál. A vas­uta­sok, min­den hí­resz­te­lés el­le­né­re nem bor­zal­mas ala­kok, sok tap­ló­val ta­lál­koz­nak, az meg­kér­ge­sí­ti a szí­vü­ket. Egy va­la­mi­kor nagy presz­tí­zsű szak­ma („ál­má­ban tisz­ta kö­tényt hor­dott, a pos­tás olyan­kor kö­szönt né­ki”: na, olyan) le­né­zett és rosszul fi­ze­tett hő­sei ők, akik­ben ugyan­ak­kor meg­van az ügy­sze­re­tet. Örök em­lé­kem lesz az a vil­lá­nyi pénztároskisasszony, aki­nek kö­nyör­te­len jog­tu­dat­tal ren­del­ke­ző paj­tá­sunk igye­ke­zett el­ma­gya­ráz­ni, hogy az ő Heidelberg–Pécs je­gyé­hez olyan pót­lék ké­ne, amely­ben az IC ára már ben­ne van, a hely­fog­la­lás vi­szont nem. Si­ke­rült, de a kis­asszony te­kin­te­te az­óta is kí­sért, ami­kor szám­lát ké­rek a pos­tán. A vo­nat köz­ben kint sí­polt, én pe­dig ide­ges­sé­gem­ben száz­öt­ven ki­lós virágosdézsákat bo­ro­gat­tam fel. S aho­va min­den ma­gyar­nak el kell men­nie – eh­hez csak Szom­bat­hely fe­lé kell ven­ni az irányt –: Tokorcs–Forgalmi ki­té­rő; a vas­út a ma­ga pő­re szép­sé­gé­ben, sal­lan­gok és fű­zők nél­kül.
Mos­ta­ná­ban csa­lá­dunk új ura, Mimó (ez moz­gal­mi ne­ve), érez­ve mo­der­ni­zá­ció, eu­ró­pa­i­ság és vas­pá­lya ös­­sze­füg­gé­se­it, rend­sze­re­sen „Volatot” fel­ki­ál­tás­sal jel­zi, hogy a ját­szó­tér fül­ledt kol­lek­ti­viz­mu­sa he­lyett mer­re lát­ja a nem­zet jö­vő­jét. Me­gyünk te­hát trénszpottingolni. Az ál­ló vo­nat nem ér­de­kes: jöj­jön vagy men­jen, ha pe­dig el­ment és jött, ak­kor éles „Mászikat!” ki­je­len­tés jel­zi, hogy a konzumálás vi­lá­ga már egy két­éves­re is ha­tás­sal van. Mimó lát­ha­tó­an már is­me­ri a se­bes és a gyors kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get, a to­la­tó­moz­do­nyo­kat vi­lá­go­san el tud­ja vá­lasz­ta­ni a V43-asoktól, és már gép­ál­lás­ban is járt. Ki­fé­sült utas­el­lá­tós zsöm­lét még nem kö­ve­tel, de kö­zel az idő.
Így nö­vek­szik a ma­gyar.