Há-há, biz­ta­tó je­lek! Mi­ért van az, hogy egy bő év­ti­ze­de szin­te min­den, a ha­zai fut­ball­ról szó­ló, elem­ző igé­nyű írás­ban el­hang­zik ez a két szó, így, egy­más mö­gé, eb­be a sor­rend­be ál­lít­va? Hát ak­kor mi sem te­szünk más­ként. A meccs előz­mé­nye a ri­vá­lis bol­gá­rok ki­üté­ses ha­zai ve­re­sé­ge volt a má­sik ri­vá­lis své­dek el­len. A do­log­hoz hoz­zá­tar­to­zik, hogy a své­de­ket nem na­gyon ter­hel­te sé­rü­lés vagy el­til­tás, míg a bol­gá­rok há­rom-négy sztár­ju­kat vol­tak kény­te­le­nek nél­kü­löz­ni. Mi az­nap csak a té­vé előtt ül­tünk, és a kül­vi­lág­tól el­zár­va, va­ló­szí­nű­leg fi­a­ink is ezt tet­ték. A ma­gyar csa­pat leg­főbb gond­ja Gera Zol­tán el­til­tás mi­at­ti hi­ány­zá­sa volt. Az irá­nyí­tó egy tel­je­sen fe­les­le­ges sár­ga la­pot sze­dett be a leg­utób­bi, Mál­ta el­le­ni se­lej­te­zőn (síp­szó után rúg­ta el a labdát…), és nem ki­zárt, hogy a múlt szom­ba­ti meccsen ez ke­rült ne­künk ket­tő pon­tunk­ba. Lothar Mätthaus, el kell is­mer­ni, ért a já­té­ko­sok fa­na­ti­zá­lás­hoz: az edző­tá­bor­ból há­rom kulcs­em­bert kül­dött ha­za nem meg­fe­le­lő edzés­mun­ka cím­szó alatt, ami­nek kö­vet­kez­té­ben a töb­bi­ek ös­­sze­kap­ták ma­gu­kat, és va­ló­ban el­szán­tan men­tek ki a Szu­sza Fe­renc Sta­di­on gye­pé­re.

A meccs ma­ga
A meccs ma­ga olyan ma­gyar já­té­kot ho­zott, ami so­ka­kat meg­le­pett. Az el­ső fél­idő­ben lát­szott, hogy van tak­ti­kánk, ezt a tak­ti­kát pe­dig fe­gyel­me­zet­ten meg­va­ló­sít­juk. Egy ilyen év­ti­zed után már ez elő­re­lé­pés lett vol­na. De a tak­ti­kai di­csé­re­ten túl lát­szott a győz­ni aka­rás is a já­té­ko­so­kon, és egy­ál­ta­lán nem volt ham­vá­ba holt Lász­ló Csa­ba má­sod­edző szü­net­ben tett meg­ál­la­pí­tá­sa: ezt a meccset hoz­ni tud­juk. A null-nul­lás for­du­lást kö­ve­tő­en a bol­gá­rok gyönyörűszép fe­jes­gólt va­rá­zsol­tak az egész meccs leg­jobb ma­gyar já­té­ko­sa, a há­ló­őr Ki­rály Gá­bor ka­pu­já­ba. Két-há­rom percnyi ta­nács­ta­lan­ság után azon­ban nem a ma­gyar „hát ak­kor mi most összeomlunk-betegség” tü­ne­tei üt­köz­tek ki a mieinken, ha­nem va­ló­ban tá­mad­ni kezd­tek. A má­so­dik fél­idő­ben volt egy ne­gyed­órás üres­já­ra­tunk, az­tán a szö­vet­sé­gi ka­pi­tány a… hogy mondjam… kor­társ ma­gyar fut­ball­tör­té­net­ben pá­rat­lan hú­zás­ra szán­ta el ma­gát. Ugyan­is a meg­lé­vő két csa­tár mel­lé kb. tíz perc alatt be­cse­rélt még ket­tőt, így már négy (!) tá­ma­dó ro­ha­moz­ta a ven­dé­gek ka­pu­ját. En­nek a já­ték­nak van az a koc­ká­za­ta, hogy a kö­zép­pá­lya meg­szűn­té­vel akár újabb gó­lo­kat is kap­hat a bá­tor csa­pat, de meg­van az esély a szé­pí­tés­re vagy a ve­ze­tés meg­szer­zé­sé­re is. Tét­meccsen, hát­rány­ban vi­szont nem mind­egy, hogy 1-0-ra vagy 5-0-ra ka­punk ki? Így gon­dol­kod­ha­tott Mätthaus, akit lát­ha­tó­an nem ért el az a ma­gyar edzők­nél rend­sze­rint kí­sér­tő gon­do­lat, hogy „egy gól­lal nem szé­gyen ki­kap­ni”. És tö­ké­le­te­sen iga­za volt. Az egyik cse­re, Rajczi Pé­ter, egé­szen nya­ka­te­kert moz­du­lat­tal rúg­ta be a ma­gyar gólt a 90. perc­ben, a magyar csa­pat já­té­ka pe­dig va­ló­ban biz­ta­tó­nak volt ne­vez­he­tő.
De ez­zel akár nyu­god­tan ki­tö­röl­het­jük. Hi­szen „azt” a meccset nem nyer­tük meg. A se­lej­te­ző­cso­por­tunk él­vo­na­la (Hor­vát­or­szág és Svéd­or­szág) 5-6 pont­nyi­ra van tő­lünk, de még előt­tünk van­nak egy pont­tal a bol­gá­rok is, akik­nek a ki­ju­tá­si esé­lye, akár ki is le­het mon­da­ni, szin­tén ez­zel a dön­tet­len­nel szállt el. A hát­ra­lé­vő öt mec­­csen öt pon­tot be­hoz­nunk mond­juk a svédeken… ez hiú áb­ránd, ta­lán ak­kor is, ha bra­vú­rok so­ra kö­vet­kez­ne. A vo­nat el­ment. Így hát újabb kér­dé­sek tör­nek elő a ma­gyar honfiszívből.

Marad-e értelme?
Mi­vel a szö­vet­sé­gi ka­pi­tány a vb-re va­ló ki­ju­tás­ra szer­ző­dött az MLSZ-szel: van-e még ér­tel­me a ma­ra­dá­sá­nak? Ezt a kér­dést bi­zo­nyá­ra na­gyon sok­szor fel fog­ja ten­ni a kö­zel­jö­vő­ben a ma­gyar fut­ball­szak­ma (edzői kar, új­ság­írók, mel­lő­zött já­té­ko­sok stb.), amely nem na­gyon tud­ta el­fo­gad­ni a kül­föl­di ka­pi­tányt. Mi lesz Mätthaus fel­fe­de­zett­je­i­vel? Nem egy, nem ket­tő olyan já­té­kos van a vá­lo­ga­tott kö­rül, akik ne­ki kö­szön­he­tik a nem­zet­kö­zi sze­rep­lést, sőt: él­tek is a le­he­tő­ség­gel. El­néz­ve a most mu­ta­tott tel­je­sít­ményt, ta­lán ki­mond­ha­tó: ha ez­zel az össze­ál­lí­tás­sal (plusz Gera Zol­tán!) in­dul­tunk vol­na ne­ki a se­lej­te­ző­so­ro­zat­nak, bi­zony len­ne ke­res­ni­va­lónk, még egy ilyen ne­héz cso­port­ban is. Ha Mätthaus foly­tat­ja a mun­kát, egy eset­le­ges kül­föl­di fel­ké­rést már kön­­nyebb szív­vel fo­gad­hat el, hi­szen a fő cél – a né­met­or­szá­gi vi­lág­baj­nok­ság­ra va­ló ki­ju­tás – úgy­szól­ván tel­je­sít­he­tet­len. Nyu­god­tan me­het­ne olyan csa­pat­hoz is, ahol iga­zi sztá­rok­kal dol­goz­hat együtt, nem pe­dig ne­ki kell a csa­pat­épí­tést szin­te a nul­lá­ról kez­de­nie. Ak­kor vi­szont itt ma­rad az „ő” csa­pa­ta, amely­hez ő ért leg­job­ban, és az ő gon­dol­ko­dá­sát kö­ve­ti. Ha el­megy, ma­rad-e a Mätthaus-féle fa­na­tiz­mus­ból va­la­mi, amit a kö­vet­ke­ző szö­vet­sé­gi ka­pi­tá­nyunk hasz­no­sí­ta­ni tud (vagy akar)? Egy biz­tos: ha vé­get ér, ha nem, a Mätthaus-éra nem fog nyom­ta­la­nul el­múl­ni a ma­gyar fut­ball­ban. Van ugyan­is olyan hoz­zá­ál­lás, amit csak ő tu­dott meg­mu­tat­ni egy-egy ma­gyar szin­ten sztár­nak szá­mí­tó kö­lyök­nek. Ez lát­szott 30-án, nem is egy te­kin­te­ten. Az már más kér­dés, hogy Ma­gyar­or­szá­gon még ő sem ta­lált fo­gást. Er­re szo­kás re­zig­nál­tan azt mon­da­ni: ugyan, itt még Bölöni Lász­ló is meg­bu­kott.