OFFLINE | múltidéző |
Alkotmány és nemzeti függetlenség • Emlékezés gróf Sigray Antalra
Konzervatív érzék és eszélyes haladás
(2005. április)
A két világháború közötti korszak magyar szabadelvű–konzervatív politikusait bemutató sorozatunkban ezúttal az 1879-ben született és 1947-ben meghalt gróf Sigray Antal pályafutását vázoljuk.

A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti le­gi­ti­mis­ta po­li­ti­kai tá­bor ve­zér­egyé­ni­sé­gé­nek szá­mí­tó po­li­ti­kus esz­mé­nye az an­gol al­kot­má­nyos mo­nar­chia volt, amely szo­ci­á­lis ér­zék­kel és de­mok­ra­ti­kus kö­ve­te­lé­sek­kel pá­ro­sul­va Sigray né­ze­te­i­nek alap­ját je­len­tet­te. Az egy­re fe­nye­ge­tőbb ná­ci ter­jesz­ke­dést ér­zé­kel­ve egyik meg­szer­ve­ző­je volt az 1937-es al­kot­mány­vé­dő front­nak, amely a pol­gá­ri sza­bad­ság­jog­ok és a nem­ze­ti füg­get­len­ség vé­del­mé­ben jött lét­re. Ezért 1944-ben a né­me­tek a mauthauseni kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ba hur­col­ták, és a 65394-es szá­mú rab itt is sze­rez­te a ké­sőbb a ha­lá­lát oko­zó be­teg­sé­get.

Az arisztokrácia szerepe
„A mi­nisz­ter­el­nök úr a zsi­dó­ja­vas­lat ál­ta­lá­nos vi­tá­ja al­kal­má­ból a kö­vet­ke­ző­ket mon­dot­ta: »Nagyon tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy az el­len­zék ré­szé­ről [...] nem tar­ta­nak en­gem al­kal­mas­nak a kor­mány­zat po­li­ti­kai vezetésére«. A mi­nisz­ter­el­nök úr meg­ál­la­pí­tá­sa meg­fe­lel a va­ló­ság­nak.”
Úgy tű­nik föl, ez a le­fegy­ver­ző ele­gan­cia volt Sigray An­tal gróf egyik leg­jel­lem­zőbb, a kor­mány­té­nye­zők (az idé­zett eset­ben Imrédy Bé­la) ál­tal meg­ta­pasz­talt vo­ná­sa. Az is tény vi­szont, hogy sok­szor pél­dás pon­tos­ság­gal rész­le­tez­te, mi az a kor­mány­po­li­ti­ka na­pi gya­kor­la­tá­ból, ami­nél az adott pil­la­nat­ban ő sem tud job­bat. Az egyik cik­ké­ben konk­ré­tan sze­re­pel: kül­po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben a hi­va­tal­ban lé­vő kor­mány­ta­gok sok­szor nem fo­gal­maz­hat­nak nyíl­tan; ő nem akar­ja kí­nos hely­zet­be hoz­ni őket, csak „han­go­san gon­dol­ko­dik” a te­en­dők fe­lől.
Azok kö­zé tar­to­zott, akik a re­form­ko­ri ha­gyo­mány­nak meg­fe­le­lő­en hi­va­tás­ként fog­ták föl az arisz­tok­rá­cia sze­re­pét; akik sze­rint „a szü­le­té­si pri­vi­lé­gi­u­mok­nak (...) a nép ja­vá­ra szel­le­mi és er­köl­csi ér­té­kek­re át­vál­tód­va kell hatniok”. Egy­be­kap­cso­ló­dott ná­la a szo­ci­á­lis, po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis tra­dí­ci­ók ápo­lá­sa és az adott hely­zet­ből kö­vet­ke­ző szük­ség­sze­rű­sé­gek föl­is­me­ré­se, a „kon­zer­va­tív ér­zék” és az „eszé­lyes ha­la­dás”. E sze­rep­kör be­töl­té­sé­hez a leg­meg­fe­le­lőbb ke­re­tet sze­rin­te az al­kot­má­nyos mo­nar­chia ad­ja, amely­nek „leg­jobb pél­dá­ja Ang­lia”, s amely ál­lam­for­ma nem­csak az arisz­tok­rá­cia po­zí­ci­ó­já­ból néz­ve, ha­nem „a nép egye­te­mé­nek ál­lás­pont­já­ról” is a leg­éssze­rűbb. A ma­gyar arisz­tok­rá­cia fel­ada­tai kö­zé so­rol­ta azt is, hogy 1918 után meg­ma­radt kül­föl­di kap­cso­la­ta­it meg kell pró­bál­nia ka­ma­toz­tat­ni Ma­gyar­or­szág ér­de­ké­ben.
Sigray nem öt­let­sze­rű ki­vá­lasz­tás ered­mé­nyek­kép­pen lett a ma­gyar le­gi­ti­mis­ta moz­ga­lom ve­zér­alak­ja a har­min­cas évek po­li­ti­kai éle­té­ben.

Néhány életrajzi adat
Csa­lád­ja Vas me­gyei bir­to­kán, Iváncon szü­le­tett, Bu­da­pes­ten és Ang­li­á­ban foly­ta­tott jo­gi- és böl­csészta­nul­má­nyo­kat, Ame­ri­ká­ban nő­sült meg. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban hu­szár­tiszt­ként szol­gált, de a há­bo­rús évek­ben is részt vett az or­szág­gyű­lés fel­ső­há­zá­nak mun­ká­já­ban. Az 1931–1936-os Ma­gyar Or­szág­gyű­lé­si Al­ma­nach­ban kö­zölt élet­raj­zi váz­lat sze­rint fel­ső­há­zi be­szé­de­i­ben a bel­ügy de­mok­ra­ti­zá­lá­sá­ért, il­let­ve „a kül­ügyi és had­ügyi ve­ze­tés sú­lyos hi­bái” el­len emelt szót ak­ko­ri­ban. 1918 vé­gén, ko­ráb­ban kö­tött is­me­ret­sé­ge­it föl­hasz­nál­va, Svájc­ban tár­gyalt az an­tant kép­vi­se­lő­i­vel a mél­tá­nyo­sabb bé­ke ügyé­ben. A pro­le­tár­dik­ta­tú­ra ide­jén csat­la­ko­zott a bé­csi An­ti­bol­se­vis­ta Comitéhez, a Ta­nács­köz­tár­sa­ság össze­om­lá­sa után pe­dig Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gon fő­sze­re­pet ját­szott a köz­igaz­ga­tás és a nyu­ga­lom hely­re­ál­lí­tá­sá­ban – így a fe­hér­ter­ror meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ban, il­let­ve a né­met ki­sebb­ség jo­ga­i­nak biz­to­sí­tá­sá­ban is. A Friedrich-kormány a te­rü­let főkormánybiztosává ne­vez­te ki. 1921-ben ugyan­ezt a posz­tot töl­töt­te be, Te­le­ki Pál elő­ter­jesz­té­sé­re. Köz­ben, 1920-ban a kör­men­di ke­rü­let­ben a Ke­resz­tény Nem­ze­ti Egye­sü­lés Párt­ja prog­ram­já­val kép­vi­se­lő­vé vá­lasz­tot­ták, de a párt­ból a töb­bi le­gi­ti­mis­tá­val együtt ha­ma­ro­san ki­lé­pett. Főkormánybiztosként fon­tos sze­re­pe volt Nyu­gat-Ma­gyar­or­szág egy ré­szé­nek meg­tar­tá­sá­ban; egyéb­ként egyik hí­res, 1922-ben el­mon­dott par­la­men­ti be­szé­de sze­rint nagy­részt a ma­gyar kül­po­li­ti­ka te­he­tet­len­sé­gén mú­lott, hogy csak Sop­ront és kör­nyé­két si­ke­rült meg­men­te­ni az el­csa­to­lás­tól.
Sigray sze­re­pet vál­lalt IV. Kár­oly vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­te­i­nek ide­jén a ki­rály ol­da­lán, ezért 1921 ok­tó­be­ré­ben le­tar­tóz­tat­ták és 1922 ja­nu­ár­já­ig fog­va tar­tot­ták.
A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­szak­ban mind­vé­gig tag­ja volt a nem­zet­gyű­lés­nek, il­let­ve az or­szág­gyű­lés­nek a kör­men­di ke­rü­let kép­vi­se­le­té­ben, ke­resz­tény el­len­zé­ki, le­gi­ti­mis­ta el­ve­ken nyug­vó, de több idő­szak­ban is pár­ton ­kí­vü­li prog­ram­mal. 1942-ben a fel­ső­ház tag­ja lett. Köz­ben, 1934-ben Habs­burg Ot­tó őt bíz­ta meg a ma­gyar le­gi­ti­mis­ták ve­ze­té­sé­vel. Ez egy­ben azt is je­len­tet­te, hogy az egyik leg­fon­to­sabb ná­ci­el­le­nes cso­port mun­ká­ját irá­nyí­tot­ta. A né­met meg­szál­lók 1944 már­ci­u­sá­ban ér­te­lem­sze­rű­en az el­sők kö­zött tar­tóz­tat­ták le; Rátkai Kár­oly em­lé­ke­zé­sei sze­rint Mauthausenben a 65394-es „heftlingsnummer” je­löl­te őt. For­rá­sa­ink sze­rint New York­ban öl­te meg a lá­ger­ben szer­zett be­teg­sé­ge.

A programból
A le­gi­ti­mis­ta prog­ra­mot a ré­gi szte­re­o­tí­pi­ák to­vább­élé­se foly­tán so­kan ma is an­ti­szo­ci­á­lis­nak és an­ti­de­mok­ra­ti­kus­nak tart­ják.

Sigray 1943 de­cem­be­ré­ben, fel­ső­há­zi be­szé­dé­ben, nyíl­tan be­szélt a vár­ha­tó né­met ve­re­ség­ről, és a de­mok­rá­cia győ­zel­mé­nek fon­tos­sá­gá­ról. Ezek­ben az évek­ben Es­ter­házy Mó­ric­tól Fe­nyő Mik­sán át Beth­len Ist­vá­nig, il­let­ve Szakasits Ár­pá­dig ter­jedt az ál­ta­la szer­ve­zett ta­lál­ko­zó­kon részt­ve­vők kö­re

Ez­zel szem­ben Sigrayék esz­mé­nye „a nem­zet sza­bad aka­rat­meg­nyil­vá­ní­tá­sa”, „min­den dol­go­zó ré­teg kul­tu­rá­lis, gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis föl­eme­lé­se” volt. Sze­rin­tük az 1920-ban lét­re­jött ide­ig­le­nes rend nem tük­röz­het­te a nem­zet aka­ra­tát, ezért a kor­má­nyok csak a ter­ro­risz­ti­kus in­téz­ke­dé­sek fo­ko­zá­sá­val tud­ták fönn­tar­ta­ni. Sigray az ál­ta­lá­nos és tit­kos vá­lasz­tó­jog­ért küz­dött; en­nek meg kell szü­let­nie – de­rül ki szö­ve­ge­i­ből – mi­e­lőtt egy rö­vid­lá­tó és te­he­tet­len po­li­ti­ka a szél­ső­sé­ges pár­tok kar­ja­i­ba lö­ki a tö­me­ge­ket.
A jobb- és a bal­ol­da­li ra­di­ka­liz­mus erő­sö­dé­se mel­lett a kor­má­nyok­nak – me­lyek sor­sa „a de­ma­gó­gi­á­val va­ló ver­seny­fu­tás” – a dik­ta­tú­ra be­ve­ze­té­sé­re mu­tat­ko­zó haj­lan­dó­sá­gát is fe­nye­ge­tő ve­szély­nek tar­tot­ta. Kon­cep­ci­ót­lan­sá­guk és ir­re­a­li­tá­suk mi­att bí­rál­ta Imrédy re­form­ter­ve­it, mint ame­lyek a tö­meg­igé­nye­ket nem ké­pe­sek ki­elé­gí­te­ni, vi­szont föl­kor­bá­csol­ják a szen­ve­dé­lye­ket.
Be­szé­dei fő­képp gaz­da­ság­po­li­ti­kai és kül­po­li­ti­kai kér­dé­sek­ről szól­tak. Bí­rál­ta az ál­la­mi ap­pa­rá­tus túl­mé­re­te­zett vol­tát, szó­vá tet­te a pa­na­má­kat, az ipar túl­zott cent­ra­li­zá­ci­ó­ját, mely­nek kö­vet­kez­té­ben le­épí­tet­ték a vi­dé­ki gyá­ra­kat és üze­me­ket, ér­velt a mun­ka­nél­kü­li­ek, nincs­te­le­nek, il­let­ve a kis­ipar ér­de­ké­ben.
El­vi okok­ból mél­tá­nyol­ta Nagy-Bri­tan­nia po­li­ti­ká­ját. Na­pi­ren­den tar­tot­ta Tri­a­non bé­kés úton va­ló meg­vál­toz­ta­tá­sá­nak ügyét, több­ször is hang­sú­lyoz­va, hogy a ma­gyar re­ví­zi­ót el kell vá­lasz­ta­ni a né­met­től. A nyu­ga­ti nagy­ha­tal­mak­nak épp­úgy ér­de­ke – ér­velt – az Ansch­luss meg­aka­dá­lyo­zá­sa, mint ne­künk. Ha Hit­ler be­vo­nul­hat­na Bécs­be, „Né­met­or­szág olyan ha­tal­mi túl­súly­ra ten­ne szert, mely­nek kö­vet­kez­té­ben egész Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pá­ban ural­kod­na és amely ter­jesz­ke­dé­sé­nek csak el­ső etap­ja vol­na”, in­nen nyíl­egye­nes út ve­zet­ne az új há­bo­rú­ig. Sigray már a nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi küz­del­mek ide­jén is mint­egy kény­sze­rű­ség­ből lett az ak­ko­ri oszt­rák kor­mány el­len­fe­le; har­min­cas évek­be­li ál­lás­pont­ja sze­rint pe­dig a tar­tós eu­ró­pai bé­ke ta­lán egyet­len ga­ran­ci­á­ja a Habs­bur­gok ma­gyar­or­szá­gi res­ta­u­rá­ci­ó­ja vol­na, amely vonz­erőt gya­ko­rol­na a for­ron­gó Auszt­ri­á­ra, el­len­sú­lyoz­va a nagy­né­met esz­me hí­ve­i­nek, il­let­ve a ná­cik­nak a ha­tá­sát. Így hely­re­áll­hat­na a két or­szág kö­zöt­ti gaz­da­sá­gi, majd a po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dés. A nyu­ga­ti de­mok­ra­ti­kus ha­tal­mak ro­kon­szenv­ét bí­ró ál­lam­szö­vet­ség­hez csat­la­koz­hat­ná­nak a szom­szé­dos ál­la­mok is, s ez­zel az el­ső vi­lág­há­bo­rú után szét­vert gaz­da­sá­gi egy­sé­get is vis­­sza le­het­ne ál­lí­ta­ni. Ezek nem egy­sze­rű­en a ma­gyar le­gi­ti­mis­ták agyá­ban fo­gant kö­dös ál­mok vol­tak; Sigray több­ször utalt rá, hogy Hit­ler ha­ta­lom­ra ju­tá­sa után szü­let­tek olyan nyu­gat-eu­ró­pai meg olasz ren­de­zé­si öt­le­tek, ame­lyek­be be le­het­ne kap­cso­lód­ni. Minden­nek per­sze fel­té­te­le lett vol­na Olasz­or­szág be­vo­ná­sa a nyu­ga­ti de­mok­rá­ci­ák ér­dek­kö­ré­be. (Az egész el­kép­ze­lés a hon­vé­de­lem fej­lesz­té­sét dik­tál­ta: „Had­se­reg nél­kül kül­po­li­ti­kát csi­nál­ni lég­vár.”) Ál­lást fog­lalt vi­szont azon ter­ve­zett kö­zép-eu­ró­pai fö­de­rá­ció el­len, ame­lyet a kis­an­tant-ál­la­mok irá­nyí­tot­tak vol­na. Is­mer­ve ezek po­li­ti­kai ve­ze­tő­i­nek elő­í­té­le­te­it ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok és az oszt­rá­kok, il­let­ve a (meg­re­for­mált) Mo­nar­chia iránt, ez az ál­lás­pont nem volt alap­ta­lan.

A vártán
A fön­ti­ek­ből is kö­vet­ke­ző­en a ma­gyar kor­má­nyok­nak a nyu­gat-eu­ró­pai po­li­ti­kai ro­kon­szenv és a köz­vé­le­mény meg­nye­ré­sé­re tör­té­nő né­hány kí­sér­le­tét elég­te­len­nek és őszin­tét­len­nek tar­tot­ta: „Sza­bad-e ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött olyan ki­je­len­té­se­ket ten­ni, hogy­ha nem meg­fe­le­lő a par­la­ment, ak­kor dik­ta­tú­rát csi­nál­ha­tunk? Dik­ta­tú­rát csi­nál­ni és azu­tán Ang­li­á­ra és Fran­cia­or­szág­ra hi­vat­koz­ni – nem le­het. [Nem le­het ki­fe­lé au­to­nó­mi­á­kat ígér­ni, ide­bent pe­dig a meg­lé­vő­ket meg­szün­tet­ni!]” A Gróf Apponyi Al­bert Tár­sa­ság 1941. feb­ru­ár 6-i rend­kí­vü­li köz­gyű­lé­sén, ame­lyen dísz­el­nök­ké vá­lasz­tot­ták, Sigray az Apponyitól (is) örö­költ „ma­gyar ide­á­lok­ról” be­szélt, köz­tük a Szent Ko­ro­na ta­ná­ról, az em­be­ri sza­bad­ság­jog­ok­nak a szo­ci­á­lis re­for­mo­kat is meg­ho­zó ide­ál­já­ról s az in­teg­ri­tás gon­do­la­tá­ról, ame­lye­ket szer­ves ös­­sze­füg­gés­ben ál­lók­nak té­te­le­zett. „E szent­sé­gek mel­lett áll­juk mi a vár­tát. Mi áll­juk a vár­tát ha­ta­lom nél­kül, de az­zal az erő­vel, amely a nem­zet és az em­be­ri­ség örök igaz­sá­ga­i­ból is su­gár­zik.” Már 1934-ben az el­len­zé­ki pol­gá­ri pár­tok ve­ze­tő­i­vel va­ló kö­zös plat­form lét­re­ho­zá­sá­val pró­bál­ko­zott, ezt meg­is­mé­tel­te 1937-ben: ek­kor az al­kot­mány­vé­dő front­hoz a kis­gaz­dák is csat­la­koz­tak, sőt Peyer Kár­oly, a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták ve­zér­alak­ja is cikk­ben üd­vö­zöl­te a for­du­la­tot. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt e po­li­ti­ká­nak ter­mé­sze­te­sen ke­vés tér ju­tott. Sigray 1943 de­cem­be­ré­ben, fel­ső­há­zi be­szé­dé­ben, nyíl­tan be­szélt a vár­ha­tó né­met ve­re­ség­ről, és a de­mok­rá­cia győ­zel­mé­nek fon­tos­sá­gá­ról. Ezek­ben az évek­ben Es­ter­házy Mó­ric­tól Fe­nyő Mik­sán át Beth­len Ist­vá­nig, il­let­ve Szakasits Ár­pá­dig ter­jedt az ál­ta­la szer­ve­zett ta­lál­ko­zó­kon részt­ve­vők kö­re; e be­szél­ge­té­sek tár­gya a há­bo­rú­ból, il­let­ve a né­me­tek ál­tal ös­­sze­ab­ron­cso­zott szö­vet­ség­ből va­ló ki­lé­pés volt. Ma­ga az Apponyi Tár­sa­ság az el­len­zék egyik gyü­le­ke­ző­he­lye lett; a Sigray 1943. őszi elő­adá­sán je­len­lé­vők kö­zül fél év múl­va a né­me­tek töb­be­ket le­tar­tóz­tat­tak, il­let­ve de­por­tál­tak: raj­ta kí­vül Ba­ra­nyai Li­pó­tot, Chorin Fe­ren­cet, gróf Csekonics Ivánt, ba­rá­ti Hu­szár Ala­dárt, Andorka Ru­dol­fot, Apponyi Györ­gyöt. Két­ség­te­len bi­zo­nyí­té­ka volt ez an­nak, hogy vé­gig ki­tar­tot­tak a Tár­sa­ság név­adó­já­nak alap­esz­méi mel­lett, s ezek – Sigray egyik be­szé­de sze­rint – „a jog­ál­lam, a jog­egyen­lő­ség, a sze­mé­lyes és po­li­ti­kai sza­bad­ság és min­den, ami eb­ből kö­vet­ke­zik”.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. április (1427 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”