Alkotmány és nemzeti függetlenség • Emlékezés gróf Sigray Antalra
Konzervatív érzék és eszélyes haladás (2005. április) A két világháború közötti korszak magyar szabadelvű–konzervatív politikusait bemutató sorozatunkban ezúttal az 1879-ben született és 1947-ben meghalt gróf Sigray Antal pályafutását vázoljuk. A két világháború közötti legitimista politikai tábor vezéregyéniségének számító politikus eszménye az angol alkotmányos monarchia volt, amely szociális érzékkel és demokratikus követelésekkel párosulva Sigray nézeteinek alapját jelentette. Az egyre fenyegetőbb náci terjeszkedést érzékelve egyik megszervezője volt az 1937-es alkotmányvédő frontnak, amely a polgári szabadságjogok és a nemzeti függetlenség védelmében jött létre. Ezért 1944-ben a németek a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, és a 65394-es számú rab itt is szerezte a később a halálát okozó betegséget.
Az arisztokrácia szerepe „A miniszterelnök úr a zsidójavaslat általános vitája alkalmából a következőket mondotta: »Nagyon tisztában vagyok azzal, hogy az ellenzék részéről [...] nem tartanak engem alkalmasnak a kormányzat politikai vezetésére«. A miniszterelnök úr megállapítása megfelel a valóságnak.” Úgy tűnik föl, ez a lefegyverző elegancia volt Sigray Antal gróf egyik legjellemzőbb, a kormánytényezők (az idézett esetben Imrédy Béla) által megtapasztalt vonása. Az is tény viszont, hogy sokszor példás pontossággal részletezte, mi az a kormánypolitika napi gyakorlatából, aminél az adott pillanatban ő sem tud jobbat. Az egyik cikkében konkrétan szerepel: külpolitikai kérdésekben a hivatalban lévő kormánytagok sokszor nem fogalmazhatnak nyíltan; ő nem akarja kínos helyzetbe hozni őket, csak „hangosan gondolkodik” a teendők felől. Azok közé tartozott, akik a reformkori hagyománynak megfelelően hivatásként fogták föl az arisztokrácia szerepét; akik szerint „a születési privilégiumoknak (...) a nép javára szellemi és erkölcsi értékekre átváltódva kell hatniok”. Egybekapcsolódott nála a szociális, politikai és kulturális tradíciók ápolása és az adott helyzetből következő szükségszerűségek fölismerése, a „konzervatív érzék” és az „eszélyes haladás”. E szerepkör betöltéséhez a legmegfelelőbb keretet szerinte az alkotmányos monarchia adja, amelynek „legjobb példája Anglia”, s amely államforma nemcsak az arisztokrácia pozíciójából nézve, hanem „a nép egyetemének álláspontjáról” is a legésszerűbb. A magyar arisztokrácia feladatai közé sorolta azt is, hogy 1918 után megmaradt külföldi kapcsolatait meg kell próbálnia kamatoztatni Magyarország érdekében. Sigray nem ötletszerű kiválasztás eredményekképpen lett a magyar legitimista mozgalom vezéralakja a harmincas évek politikai életében.
Néhány életrajzi adat Családja Vas megyei birtokán, Iváncon született, Budapesten és Angliában folytatott jogi- és bölcsésztanulmányokat, Amerikában nősült meg. Az első világháborúban huszártisztként szolgált, de a háborús években is részt vett az országgyűlés felsőházának munkájában. Az 1931–1936-os Magyar Országgyűlési Almanachban közölt életrajzi vázlat szerint felsőházi beszédeiben a belügy demokratizálásáért, illetve „a külügyi és hadügyi vezetés súlyos hibái” ellen emelt szót akkoriban. 1918 végén, korábban kötött ismeretségeit fölhasználva, Svájcban tárgyalt az antant képviselőivel a méltányosabb béke ügyében. A proletárdiktatúra idején csatlakozott a bécsi Antibolsevista Comitéhez, a Tanácsköztársaság összeomlása után pedig Nyugat-Magyarországon főszerepet játszott a közigazgatás és a nyugalom helyreállításában – így a fehérterror megakadályozásában, illetve a német kisebbség jogainak biztosításában is. A Friedrich-kormány a terület főkormánybiztosává nevezte ki. 1921-ben ugyanezt a posztot töltötte be, Teleki Pál előterjesztésére. Közben, 1920-ban a körmendi kerületben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja programjával képviselővé választották, de a pártból a többi legitimistával együtt hamarosan kilépett. Főkormánybiztosként fontos szerepe volt Nyugat-Magyarország egy részének megtartásában; egyébként egyik híres, 1922-ben elmondott parlamenti beszéde szerint nagyrészt a magyar külpolitika tehetetlenségén múlott, hogy csak Sopront és környékét sikerült megmenteni az elcsatolástól. Sigray szerepet vállalt IV. Károly visszatérési kísérleteinek idején a király oldalán, ezért 1921 októberében letartóztatták és 1922 januárjáig fogva tartották. A két világháború közötti korszakban mindvégig tagja volt a nemzetgyűlésnek, illetve az országgyűlésnek a körmendi kerület képviseletében, keresztény ellenzéki, legitimista elveken nyugvó, de több időszakban is párton kívüli programmal. 1942-ben a felsőház tagja lett. Közben, 1934-ben Habsburg Ottó őt bízta meg a magyar legitimisták vezetésével. Ez egyben azt is jelentette, hogy az egyik legfontosabb náciellenes csoport munkáját irányította. A német megszállók 1944 márciusában értelemszerűen az elsők között tartóztatták le; Rátkai Károly emlékezései szerint Mauthausenben a 65394-es „heftlingsnummer” jelölte őt. Forrásaink szerint New Yorkban ölte meg a lágerben szerzett betegsége. A programból A legitimista programot a régi sztereotípiák továbbélése folytán sokan ma is antiszociálisnak és antidemokratikusnak tartják. Sigray 1943 decemberében, felsőházi beszédében, nyíltan beszélt a várható német vereségről, és a demokrácia győzelmének fontosságáról. Ezekben az években Esterházy Mórictól Fenyő Miksán át Bethlen Istvánig, illetve Szakasits Árpádig terjedt az általa szervezett találkozókon résztvevők köre | Ezzel szemben Sigrayék eszménye „a nemzet szabad akaratmegnyilvánítása”, „minden dolgozó réteg kulturális, gazdasági és szociális fölemelése” volt. Szerintük az 1920-ban létrejött ideiglenes rend nem tükrözhette a nemzet akaratát, ezért a kormányok csak a terrorisztikus intézkedések fokozásával tudták fönntartani. Sigray az általános és titkos választójogért küzdött; ennek meg kell születnie – derül ki szövegeiből – mielőtt egy rövidlátó és tehetetlen politika a szélsőséges pártok karjaiba löki a tömegeket. A jobb- és a baloldali radikalizmus erősödése mellett a kormányoknak – melyek sorsa „a demagógiával való versenyfutás” – a diktatúra bevezetésére mutatkozó hajlandóságát is fenyegető veszélynek tartotta. Koncepciótlanságuk és irrealitásuk miatt bírálta Imrédy reformterveit, mint amelyek a tömegigényeket nem képesek kielégíteni, viszont fölkorbácsolják a szenvedélyeket. Beszédei főképp gazdaságpolitikai és külpolitikai kérdésekről szóltak. Bírálta az állami apparátus túlméretezett voltát, szóvá tette a panamákat, az ipar túlzott centralizációját, melynek következtében leépítették a vidéki gyárakat és üzemeket, érvelt a munkanélküliek, nincstelenek, illetve a kisipar érdekében. Elvi okokból méltányolta Nagy-Britannia politikáját. Napirenden tartotta Trianon békés úton való megváltoztatásának ügyét, többször is hangsúlyozva, hogy a magyar revíziót el kell választani a némettől. A nyugati nagyhatalmaknak éppúgy érdeke – érvelt – az Anschluss megakadályozása, mint nekünk. Ha Hitler bevonulhatna Bécsbe, „Németország olyan hatalmi túlsúlyra tenne szert, melynek következtében egész Közép- és Kelet-Európában uralkodna és amely terjeszkedésének csak első etapja volna”, innen nyílegyenes út vezetne az új háborúig. Sigray már a nyugat-magyarországi küzdelmek idején is mintegy kényszerűségből lett az akkori osztrák kormány ellenfele; harmincas évekbeli álláspontja szerint pedig a tartós európai béke talán egyetlen garanciája a Habsburgok magyarországi restaurációja volna, amely vonzerőt gyakorolna a forrongó Ausztriára, ellensúlyozva a nagynémet eszme híveinek, illetve a náciknak a hatását. Így helyreállhatna a két ország közötti gazdasági, majd a politikai együttműködés. A nyugati demokratikus hatalmak rokonszenvét bíró államszövetséghez csatlakozhatnának a szomszédos államok is, s ezzel az első világháború után szétvert gazdasági egységet is vissza lehetne állítani. Ezek nem egyszerűen a magyar legitimisták agyában fogant ködös álmok voltak; Sigray többször utalt rá, hogy Hitler hatalomra jutása után születtek olyan nyugat-európai meg olasz rendezési ötletek, amelyekbe be lehetne kapcsolódni. Mindennek persze feltétele lett volna Olaszország bevonása a nyugati demokráciák érdekkörébe. (Az egész elképzelés a honvédelem fejlesztését diktálta: „Hadsereg nélkül külpolitikát csinálni légvár.”) Állást foglalt viszont azon tervezett közép-európai föderáció ellen, amelyet a kisantant-államok irányítottak volna. Ismerve ezek politikai vezetőinek előítéleteit általában a magyarok és az osztrákok, illetve a (megreformált) Monarchia iránt, ez az álláspont nem volt alaptalan.
A vártán A föntiekből is következően a magyar kormányoknak a nyugat-európai politikai rokonszenv és a közvélemény megnyerésére történő néhány kísérletét elégtelennek és őszintétlennek tartotta: „Szabad-e ilyen körülmények között olyan kijelentéseket tenni, hogyha nem megfelelő a parlament, akkor diktatúrát csinálhatunk? Diktatúrát csinálni és azután Angliára és Franciaországra hivatkozni – nem lehet. [Nem lehet kifelé autonómiákat ígérni, idebent pedig a meglévőket megszüntetni!]” A Gróf Apponyi Albert Társaság 1941. február 6-i rendkívüli közgyűlésén, amelyen díszelnökké választották, Sigray az Apponyitól (is) örökölt „magyar ideálokról” beszélt, köztük a Szent Korona tanáról, az emberi szabadságjogoknak a szociális reformokat is meghozó ideáljáról s az integritás gondolatáról, amelyeket szerves összefüggésben állóknak tételezett. „E szentségek mellett álljuk mi a vártát. Mi álljuk a vártát hatalom nélkül, de azzal az erővel, amely a nemzet és az emberiség örök igazságaiból is sugárzik.” Már 1934-ben az ellenzéki polgári pártok vezetőivel való közös platform létrehozásával próbálkozott, ezt megismételte 1937-ben: ekkor az alkotmányvédő fronthoz a kisgazdák is csatlakoztak, sőt Peyer Károly, a szociáldemokraták vezéralakja is cikkben üdvözölte a fordulatot. A második világháború alatt e politikának természetesen kevés tér jutott. Sigray 1943 decemberében, felsőházi beszédében, nyíltan beszélt a várható német vereségről, és a demokrácia győzelmének fontosságáról. Ezekben az években Esterházy Mórictól Fenyő Miksán át Bethlen Istvánig, illetve Szakasits Árpádig terjedt az általa szervezett találkozókon résztvevők köre; e beszélgetések tárgya a háborúból, illetve a németek által összeabroncsozott szövetségből való kilépés volt. Maga az Apponyi Társaság az ellenzék egyik gyülekezőhelye lett; a Sigray 1943. őszi előadásán jelenlévők közül fél év múlva a németek többeket letartóztattak, illetve deportáltak: rajta kívül Baranyai Lipótot, Chorin Ferencet, gróf Csekonics Ivánt, baráti Huszár Aladárt, Andorka Rudolfot, Apponyi Györgyöt. Kétségtelen bizonyítéka volt ez annak, hogy végig kitartottak a Társaság névadójának alapeszméi mellett, s ezek – Sigray egyik beszéde szerint – „a jogállam, a jogegyenlőség, a személyes és politikai szabadság és minden, ami ebből következik”.
|