Kérdőjelek az egységesülés körül
Az Európai Unió furcsa bõvítése (2004. január) A pillanatnyilag elakadt európai alkotmányozási folyamat apropóján a kibővülő unió belső erőviszonyait veszi górcső alá a Budapest Analyses „virtuális” kutatóközpont legfrissebb elemzése. Engedélyükkel közöljük most a tanulmány rövidített változatát, amely teljes terjedelmében a www.budapestanalyses.hu weboldalon olvasható. Az európai integráció soron következő bővítése a jaltai megosztottság első meghaladása. Kérdés azonban, hogy a meghatározó tényezők kívánják-e a kibővített unió tényleges egységesülését – és erre fel is vannak-e készülve –, avagy a kényszerű fúzió mögött a régi és új tagok közötti különbségek fenntartására törekszenek. A tények sajnos az utóbbi irányba mutatnak. Az 1988–1991-es évek eseményei már jelezték, hogy a Közösség nem készült fel a jaltai rend végére: a keletieknek felkínált társulási szerződések – az Európai Megállapodások – nem tartalmazták a csatlakozási távlatról szóló közös akarat kinyilvánítását. E perspektíva csak a társult országok egyoldalú célkitűzéseként jelent meg. A megállapodások a kezdeti, belépőknek átmeneti kedvezményeket nyújtó kereskedelmi pozíciók mögé gyorsan illesztettek olyan gazdasági tartalmakat, amelyek a tagállamokat juttatták előnyös helyzetbe. A vám- és nem vámjellegű akadályok kiiktatása – az átmeneti pozitív diszkrimináció ellenére - a forgalom dinamizálódása mellett a keletiek számára valójában az Európai Unión belüli rendszerben kijelölt helyek elfoglalását eredményezte, amelyek a piaci pozíciók, technológiák és versenyképességi viszonyok alapján determináltak. A belső piaci integrálódás folyamatát nem kísérte valódi, a vállalkozók alkalmazkodását korábban segítő közösségi programokhoz mérhető támogatás. Sőt, a Közösség számára fontos ágazatok védelme tudatosan fennmaradt a megállapodások tíz éve alatt, s ez átmeneti mentességekbe, potenciális véd-záradékokba torkollott. A PHARE-, ISPA-, SAPARD-programok nem voltak mérhetőek a hajdani Marshall-segélyhez, a bővítés – amely esetleges elmaradásának távlata csaknem végig lebegtetett „alternatíva” volt – alulfinanszírozottsága precedens nélküli. Az európai alkotmányban javasolt intézményi rend szintén az új tagállamok háttérbe szorítását szentesítené, hiszen a nagyok döntéshozatali súlya jelentős mértékben megnő a jelenlegi belső hatalom-megosztási viszonyokhoz képest. A kibővült 25 tagú unióban már három nagy tagállam megakadályozhatja a döntések keresztülvitelét, ezzel szemben a kis és közepes országok csak akkor képesek a számukra kedvezőtlen döntések megakadályozására, ha tizenhárman közös platformra jutva utasítják el azokat. A belső piaci integrálódás folyamatát nem kísérte valódi, a vállalkozók alkalmazkodását korábban segítő közösségi programokhoz mérhető támogatás | Az alkotmány vitáját lezárni hivatott kormányközi konferencia kudarca – paradox módon – az integráció továbbfejlődésének új útjait mutatta meg. A folyamatokat a kezdetektől formáló alapító hatok alternatív megoldásokat vizsgálnak az európai alkotmány végső bukása esetére. Az ún. többsebességes fejlődés – amelyben egyes tagállamok gyorsított integrációt valósítanának meg egyfajta „elit klub” létrehozásával – azonban akkor is rövid távú valósággá válik, ha az alkotmányt később elfogadják. A későbbi jogi legitimáció az addigi korlátlanabb cselekvés szentesítését eredményezheti. A minapi brüsszeli csúcs egyik fontos üzenete, hogy az újak nem egységesek a kihívások felismerése és az adandó válaszok tekintetében. Eltérő koncepcióval rendelkeznek az integráció továbbfejlesztéséről, s ez ismét jele annak, hogy nem formálnak majd külön blokkot az EU-n belül. A tartós leszakítás és leszakadás elleni fellépéstől motivált Magyarország és Csehország például jelezte: csatlakozna az integrációt felgyorsítani kívánó maghoz. A közösségi költségvetés középtávú tervezése még el sem kezdődött, de a források visszafogása máris kinyilvánított politikai szándék. A nemzeti jogkörbe történő visszahelyezés mind a mezőgazdasági, mind a strukturális politikák terén egyes befizető EU-tagállamok régi törekvése, s ehhez a lassan szűnő dekonjuktúra újabb érvet ad. A kiadások új, nem gazdasági jellegű politikák felé történő átrendezése a belépők felzárkózását nem mozdítaná elő. Az ún. lisszaboni folyamat keretében az unió célul tűzte ki az USA gazdasági mutatóinak 2010-re történő elérését, s a dekonjunktúrára a gyógyírt, a versenyképesség fokozását a tudásalapú gazdaság- és társadalom, illetve az infrastruktúra fejlesztésében látja. Kérdés, hogy mindez növeli-e az EU-25-ök kohézióját? Nemigen. A tudásorientált beruházások politikái döntően tagállami hatáskörbe esnek, tehát a közösségi források kohéziós szerepe eleve kicsiny, ráadásul jellegüknél fogva is igen hosszú távon hatnak. A pár hete elhatározott infrastruktúra-fejlesztési projektek pedig elérik ugyan az új tagállamokat is, de inkább a gazdasági növekedést kevéssé sokszorozó vasút, mintsem az autópályák terén. Nem a többsebességes unió lehetősége a veszély, hanem a régi és új tagok menti kétsebességű rendszer. Ennek gazdasági alapjai oly erősek, hogy az eddigi politikai cselekvésben tetten ért megosztási szándék megszüntetése komoly feladatot, a közösségi források kiegészítését feltételezné. A támogatás szükségessége elismert: a keleti tartományoknak nyújtandó támogatásokat érintő bel-német záradékot éppen az EU születő alkotmánya erősíti meg. A kérdés tehát az, hogy Közép-Európa felzárkóztatására van-e igazi politikai szándék. Ennek most igen csekély jelét látni.
|