Lámfalussy Sándor a gazdaság mélyrepüléséről és a lehetséges kiutakról
Veszélyesen növekszik az államadósság
(2004. január)
Lapunknak adott interjújában „az euró atyja”, a világhírű magyar közgazdász-professzor beszélt régi és új adósságainkról, a közmegegyezésen alapuló nagy reformok és a stabilitás szükségességéről, valamint nemzeti erősségeinkről. – Professzor Úr! Milyen körülmények között hagyta el Magyarországot?
– A távozásomnak több előzménye volt. A Műszaki Egyetem közgazdasági fakultásán tanultam, amikor 1948 nyarán átalakították a közgazdász-képzést, és létrehozták a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemet, amely az első teljesen szovjet típusú felsőoktatási intézménnyé vált Magyarországon. De felvettek, mert szükségük volt néhány katolikus, polgári családból származó fiatalra. Azonban érzékeltem, hogy mi készül az országban.
– 1948 a fordulat éve volt…
– Akkor kezdték szovjet mintára átszervezni az oktatási rendszert. A Szovjetunióból érkezett magyar emigránsok vették át az egyetem irányítását. Azt is éreztem, hogy véget ér az a rövid demokrácia-kísérlet, amely 1945 után jellemezte az országot. Soproniként pedig láttam, hogy a nyugati határon építik a vasfüggönyt. A legfontosabb, harmadik tényező pedig az volt, hogy miután egyházi gimnáziumban végeztem, a hatalom szeretett volna bevonni a Mindszenty-per előkészítésébe. Azonban semmiféle formában nem voltam hajlandó segíteni, nem írtam alá egyetlen nyilatkozatot sem. A nyomás persze erősödött, és 1949 januárjában azt mondták nekem, hogy ha nem teszek valamilyen nyilatkozatot a hercegprímás ellen, akkor számolhatok a következményekkel. Ezt már nem vártam meg, és három barátommal együtt átléptük a határt. Először Bécsbe mentünk, onnan pedig Belgiumba. Azért is választottam Belgiumot, mert már 1947-ben szó volt arról, hogy Leuvenbe menjek tanulni, de akkor nem kaptam útlevelet.
– 1952-ben Belgiumban elvégezte a közgazdaságtudományi egyetemet és 32 évesen már a Yale Egyetemen tanított.
– A doktorátusi tézisem a belga nehézipar összeomlásáról szólt, s ez kellően ismertté tett. 1961-ben gazdasági tanácsadóként egy belga magánbankban dolgoztam, és kaptam egy év szabadságot arra, hogy taníthassak. Később is a bankszférában tevékenykedtem.
– A hetvenes-nyolcvanas években Nyugaton mennyire volt áttekinthető Magyarország eladósításának folyamata?
– Láttuk, hogy mi történik. Főként abból, hogy lelassult a gazdasági fejlődés. A hetvenes években már a statisztikákból is kitűnt, hogy Magyarországon és Lengyelországban drasztikusan növekszik az államadósság. A reformok eközben nagyon lassan haladtak és nem érintették az alapvető gazdasági kereteket.
– A mai napig vita tárgya Magyarországon, hogy hasznos lett volna-e az óriási államadósság átütemezését kérni 1990-ben.
– Talán lehetett volna a lengyel utat követni, nekik sikerült ez, de az adósságcsökkentés hat-hét évre visszavetette a működő tőke beáramlását Lengyelországban.
– Mára viszont utolértek bennünket. Sőt, bizonyos területeken lehagytak.
– Igen, de elvesztettek hat-hét évet. Magyarországon 1989-ben már megjelent a működő tőke, amelynek beáramlása döntő szerepet játszott a magyar gazdaság modernizálásában. Az adósság-átütemezés lassította volna az ország fejlődését. Ebből következően én soha nem tanácsoltam azt magyar politikusoknak, hogy kezdjenek tárgyalásokat az államadósság csökkentéséről vagy átütemezéséről. Tartottam attól, hogy ez megrendítheti az ország vonzerejét.
– Erre viszont többen azt mondják, hogy a magyar polgárok így aránytalanul nagy terhet viseltek a kilencvenes években…
– De a külső államadósság terhe – a kamatszintek összege az exporthoz vagy a GDP-hez viszonyítva – 1993-tól folyamatosan csökkent. Az adósságtól csak úgy tudott volna megszabadulni az ország, ha vállalja azt, hogy nem jön a tőke.
– Megint aktuális téma az államadóság növekedése Magyarországon. Az MSZP–SZDSZ-kormány hivatalba lépése óta, másfél év alatt, kétezer milliárd forinttal nőtt az államadósság, amely így összesen már meghaladja a tízezer milliárd forintot. 2003-ban pedig körülbelül 800 milliárd forintot költöttünk adósságszolgálatra.
– Veszélyes a dolog. Új adósságokról van szó, amelyeknek nincs közük a régiekhez. Ez az államháztartási egyensúly radikális kibillenésének a következménye. Az ilyen mértékű deficitnövekedés a folyó fizetési mérleget nagyon hátrányosan befolyásolja. Ha ezt nem ellensúlyozza tőke-beáramlás, akkor a forint komoly nyomás alá kerül. A deficit 2002-ig nem volt ilyen magas, s addig ellensúlyozta a tőke-beáramlás, amely egyébként a beruházások formájában hozzájárul az ország gyarapodásához. Másfél év óta ez lényegesen csökkent, s azóta a fizetési mérleghiányt javarészt pénztőke-beáramlással finanszírozzák, tehát külföldiek vették meg a magyar államkötvényeket. Ez hosszabb távon elfogadhatatlan: a kettős deficit súlyos veszélyeket jelent. Szerintem ez áll az ország mai gondjainak hátterében.
– Mit kellene tennie a kormánynak?
– Az államháztartási hiányt radikálisan csökkenteni kell és ösztönözni a zöldmezős beruházásokat.
– A kabinet tavaly év végén hozott megszorító intézkedései elegendőek az egyensúly helyreállításához?
– Ennek megállapításához végig kellene nézni a költségvetési tételeket, ami nekem nem áll módomban. Az a benyomásom – de ez nem szakértői vélemény, hanem csak érzés –, hogy a hiány radikális csökkentéséhez nem elegendőek a megtett intézkedések.
– Hogyan lehetne csökkenteni a mérleghiányt?
– Nemcsak a nagy mértékű hiány okoz problémát, hanem az is, hogy az a vélemény alakult ki a pénzpiacokon: Magyarországon nem kezdődött meg a nagy ellátórendszerek reformja, amire feltétlenül szükség lenne az államháztartási kiadások csökkentése érdekében. Elsősorban az oktatás és az egészségügy elmaradt reformjáról beszélnek. Emellett köztudott tény az is, hogy az unióhoz csatlakozó államok közül Magyarországon a legmagasabb a közalkalmazottak száma. 2003-as adatok szerint aránytalanul magasabb, mint máshol. Növelni kellene a munkaerő-mobilitást és átképzési programokra lenne szükség. Jó lenne, ha az állami szektorból az emberek átmennének a versenyszférába. De még el sem indultak ezek a folyamatok. Hiteles program szükségeltetik hozzá.
– A Magyar Nemzeti Bank közben felemelte a kamatokat. Nem vetheti-e vissza ez az intézkedés a gazdasági növekedést?
– Ez a nemzeti bankok alapvető dilemmája. De nem a monetáris politika felelős ebben, hanem az államháztartási politika, hiszen az határozza meg a hosszabb lejáratú kamatokat. Tehát ez inkább a mindenkori kormány felelősségi területe.
– Ön szerint hogyan juthatott a gazdasági válság szélére Magyarország?
– A nagy reformok elmaradásáról nemcsak a mai kormány tehet, hanem az elmúlt tizenhárom év összes kabinetje. A négyévente cserélődő kormányok mindegyike teljes újrakezdésbe fogott, és ez hosszabb távon nem lehet sikeres politika. A nagy reformokat nem lehet konszenzus nélkül elkezdeni, ugyanis eleinte fájdalmas a dolog. Közmegegyezésre van szükség, legalább néhány alapvető kérdésben. Például: mely területeken kell feltétlenül biztosítani a társadalmi szolidaritás működését? És milyen elvekre kell ezt a működést alapozni?
– Közmegegyezésre azonban kevés az esély…
– Ennek hiánya komoly aggodalommal tölt el. Ami pedig a közelmúltat illeti: a reálbérek hatalmas mértékben nőttek. Bár szükség volt rá, de gazdaságilag nem volt megalapozott a tízszázalékosnál nagyobb reálbér-növekedés.
– Elképzelhető olyan gazdasági összeomlás Magyarországon, mint amire Törökországban vagy Argentínában volt példa?
– Nem, szó sincs róla. Eddig csak a negatívumokról beszéltünk, de tény az, hogy Magyarország mindig képes volt akár a legnehezebb helyzeteken is úrrá lenni. Ez kifejezetten magyar tulajdonság. Inkább az a gond, hogy amikor már jól megy a gazdaság szekere, akkor elhanyagolják a folytatást. Az Európai Uniós tagság viszont komoly biztonságot jelent a beruházások számára. Az országot már most másként kezelik. S nem lebecsülendő a magyarok munkakedve sem: ez is egy nemzeti erősség. Magyarország egy aktív ország, és ezt azok mondják, akik nem elfogultak az irányunkban. A legfontosabb pozitív tény: az iparban és a szolgáltatásokban Magyarország már átalakult egy erőteljes, jól működő piacgazdasággá.
– Idén hazánk elvileg beléphet az ERM-2 európai árfolyamrendszerbe, amely gyakorlatilag az euróövezet előszobája. Ekkora inflációval és költségvetési hiánnyal reális ez a cél?
– Nem, ugyanis a belépés csak akkor vezethet sikerre, ha az árfolyamok lényegében stabilak maradnak. De erre mindaddig nem lehet számítani, amíg az ikerdeficitek nem csökkennek lényegesen. A négyévente változó gazdaságpolitika ezt nem segíti elő. Ebben is szükség lenne bizonyos közmegegyezésre.
– Akkor 2008-ban nem váltja fel az euró a forintot?
– Van rá esély, hogy az ország belépjen az euró-zónába, de ennek alapfeltétele, hogy a következő választások előtt és után ne boruljon fel ismét minden a magyar gazdaságpolitikában.
– Nemrégiben az Európai Unió hat nettó befizető államának vezetői írtak egy levelet, amelynek az a lényege, hogy az uniónak vissza kell fogni a kiadásait. Milyen következményekkel járhat ez ránk nézve?
– A levél elsősorban a spanyoloknak és a lengyeleknek szánt figyelmeztetés volt, de fennáll a veszélye, hogy ránk nézve is lesz hatása.
– Magyarország május 1-jén hátrányos versenyfeltételekkel lép be az Európai Unióba. Hogyan bírjuk majd az egyenlőtlen versenyt?
– A magyar gazdaság integrációja az Európai Unióéba már megtörtént. Ez alól kivétel a mezőgazdaság, és a környezetvédelem területén is súlyos a lemaradás.
– Mivel foglalkozik jelenleg, Professzor Úr?
– Az Európai Monetáris Intézet vezetése után az uniós pénzügyminiszterek tanácsa felkért a Bölcsek Bizottságának a vezetésére. Az volt a feladatunk, hogy javaslatot tegyünk az értékpapír-piacok szabályozási rendszerének reformjára. Ajánlásainkat szinte teljes mértékben elfogadták.
|
