Meg egyéb­ként is mi töb­bet, mint a ro­má­nok, sőt egé­szé­ben töb­bet, mint az egész rot­ha­dó Kis­an­tant. Vis­­sza­vág­tunk. De ők is oda­pör­köl­tek, meg­vet­ték az egész NOB-ot, meg a WADA-t, a Dart Wadát. Ránkszálltak, meg­szí­vat­tak, el­vet­ték, de mi még­is majd vis­­sza. No meg a ro­mán bí­rók, a szerb el­len­őrök, a fran­cia tech­ni­ku­sok és a szlo­vák ta­ka­rí­tók. De vé­ge van. Jön­nek azok a bol­dog szép na­pok. Ami­kor a fér­jek is­mét nem csak a té­vé előtt. Min­ket meg más­nap el­önt, a mun­ka­he­lyen, a ká­vé­zó­ban és per­sze a met­rón meg a vil­la­mo­son és a tro­lin is csak er­ről. De most már vé­ge van. Hi­á­nyoz­ni fog a gye­rünk lá­nyok, meg a ku­tya min­de­nit, meg a gye­re kis­lány, a hü­lye bí­ró, a per­verz dop­ping­el­len­őr, aki mocs­kos uj­jak­kal tur­kál az érin­tet­len ma­gyar vég­bél­ben. Szó­val min­den­ki er­ről és nem ar­ról, hogy van két édes­anya, aki a vi­lág te­te­jé­re, meg ugye bir­kó­zás­ban is a do­bo­gó leg­fel­ső fo­kán, az­tán ott a női öt­tu­sa, a fér­fi né­gyes, no meg a leg­ma­gya­rabb-ma­gyar kajakoslány dup­láz­va a ket­tes­ben is, és ter­mé­sze­te­sen a fér­fi ví­zi­lab­da. Er­ről ugye­bár sen­ki. Ez ugyan­is nem hír. Az már igen, hogy a min­ta ne­ga­tív, és még­is. Meg 16-0-val a dop­ping­bi­zott­ság. Meg hogy ös­­sze­es­küd­tek el­le­nünk. A bí­rók is min­dig el­le­nünk. Meg fej­ben nem tud­tuk le­győz­ni. Ezért nem áll­ha­tunk a leg­fel­ső fo­kon. Min­dig az utol­só pil­la­nat­ban meg­re­meg, ös­­sze­om­lik. Ilyen a ma­gyar stb. És a kom­men­tá­tor is csak szur­kol­ni tud, mind a har­minc­há­rom ott kint Athén­ban. No meg sze­mét­ked­ni. A vi­lág ne­gye­dik leg­jobb 400 mé­ter ve­gyes úszó­já­val. Val­lat­ták a kis­lányt, köz­vet­le­nül egy má­sik dön­tő­je előtt, hát nem össze­om­lott? Ha­nem tény­leg, kö­szön­jük szé­pen, drá­ga ma­gyar mé­dia, hogy er­re a nyolc arany­ra 2017-ben is úgy fo­gunk vis­­sza­em­lé­kez­ni, hogy nyolc, de úgy nyolc, hogy. Kö­szön­jük, drá­ga mé­di­ánk, hogy el­in­téz­ted: so­kak­nak már tíz ma­rad ez a nyolc. Mint ahogy a ti­zen­ki­lenc me­gye va­ló­já­ban hat­van­négy, mint ahogy az 54-es ezüst is arany. Hü­lye, sze­gény, sze­ren­csét­len, vi­har­vert, te­le­sze­me­telt ma­gyar nép­lé­lek.
Még egy ki­csi dop­ping­ügy. Kép­zel­jünk el egy tisz­ta spor­to­lót, aki az éle­tét tet­te fel ar­ra, hogy harmicöt éves ko­rá­ban, min­den csú­csot meg­hó­dít­va, csa­lád­ját anya­gi biz­ton­ság­ban tud­va kezd­hes­sen új éle­tet. Jól si­ke­rül a fel­ké­szü­lés, az olim­pi­án ara­nyat dob, át­ad­ják, szól a Him­nusz, né­hány­szor el­len­őr­zik, szé­pen vagy csú­nyán, egy­re megy. Igaz­ság­ta­la­nul el­ve­szik az ara­nyat, ve­le a vi­szony­la­gos anya­gi biz­ton­sá­got. A NOB ad még egy esélyt (!), sőt: utá­na­men­nek, ha kell, a vi­lág vé­gé­re is. De ő büsz­ke, őt ugyan nem el­len­őr­zik. Ha fedd­he­tet­len, plá­ne csa­lá­dos em­ber­ről van szó, a kony­ha­asz­tal­nál, az as­­szony előtt va­jon ho­gyan tud­ja vé­de­ni ott­hon a büsz­ke­sé­gét? Ezt az egyet nem tu­dom el­kép­zel­ni. Mert igen, spor­to­ló­ink mél­tat­lan hely­zet­ben él­nek, mél­tat­lan kör­nye­zet­ben ké­szül­nek. (Ami­kor a né­met ka­ja­ko­sok szét­néz­tek a ma­gyar ri­vá­li­sok edző­te­le­pén, azt hit­ték, a ma­gya­rok tit­kol­ják az iga­zi pá­lyá­kat.) Ér­me­ik­től meg­fosz­tott spor­to­ló­in­kat nem fosz­tot­ták meg sem­mi­től, mert nem ér­tek el sem­mit. A NOB fel­tét­ele­it fo­gad­ták el a be­köl­tö­zés­kor, nem a ma­gyar saj­tó­ét.
Nem is meg­le­pő, hogy a ma­gyar saj­tó őé­ret­tük ra­jong, és nem az iga­zi hő­sö­kért. De azok­nak úgy­is ott van­nak a tör­té­ne­lem­köny­vek.