Sinatra-sorozat bagóér’
Frankie, a jenki (2004. január) Amikor a három tenor ‘94-es koncertjén amolyan Oscar-díjkiosztós tömeghappening keretében felállították a You Never Walk Alone csoportos operai elvibrálása után, már reszketeg lábbal lézengett. Mindezek ellenére töretlen volt mosolya, hisz amerikai volt, és a sóbiz királya, A Hang, ahogy hívták, bár nem annyira vérbeli, de dalaiban jenki, Frank Sinatra. Halála után lézerkorongokon kísért. Alighanem bolondnak nézett az eladó – ennél a nagy hálózatnál alkalmazzák a legbutább, leghangosabb, legneveletlenebb fickókat, tisztelet a gyér kivételnek, és többnyire nem tudsz kártyával fizetni –, mert a pult felső sorának minden fachjából lekaptam egy CD-t. Szólt volna, hogy „haver, itt nincs kilós akció, hé!”, de mivel igen bunkó, arra várt talán, hogy majd a pénztárnál süllyedjek el. Tíz lemezzel egyensúlyoztam el onnan – már korábban megveszegettem három másikat a Sinatra Collectionből, és elállt otthon szemem-szám. A javarészt Don Costa által produkált bakelitek sugárátiratai igazán gyönyörűen szólnak: ha big band-formáció kíséri, akkor az pazar, ha csak laza presszóbanda, akkor is telt, tiszta és manuális érzetű a hangzás. És vajon Sinatra hangja mitől olyan becses, hogy ötven éven át hanyatt esett előtte a világ, ezen töprengek. Karcos, kemény, sistereg is, leginkább bagós. Nemhogy négy oktávja és csengő fisztulája nincs, mint a mi agyba-főbe lőtt néhai Jimmynknek, valószínűleg asztal mellett is meghalna, ahogy rajkóék szokták fitymálva nazalizálni az igazán nagyokat. Mindeközben pedig olyan énekes-világsztár, mint a klasszikus stílus doyenje, Dietrich Fischer-Dieskau jelenti ki, hogy Ella Fitzgerald mellett őt szerette leginkább. Mert Sinatra zenész. És zenél: dallamai indulnak valahonnan, és tartanak súlyok, csúcs- és mélypontok felé. Zsánerábrázolása parádés: még egyik utolsóján, a jelen idejű megasztárokkal felvett duettlemezen is leiskolázza a többséget. Két-három muzikális kaffantás (de hogy!), és a kedvesével értetlenkedő, pajkos boy maszkját ölti fel, vagy szomorú angolkürt hangjába simulón sóhajt pár levegőset, ahogy egy régi gyerekjáték nyomán most tényleg lelövi őt nagy szerelme. She shot me down – talán a legszebb, bár nem a legtipikusabb Sinatra-dal. Bang-bang – énekli a lövéseket, minta a másvilágról puffannának már, a pisztolyon is inkább szordínó mint tompító – igazi jenki-sztori. És ha hallod, első szomorodásod előtt higgy nekem, és gyorsan vegyél még a sorozatból, amíg rá nem jönnek, hogy 1.699 Ft-ért tévedés eladni egy világsztár stúdió-nagylemezeit. Ők nem értenek hozzá, Te viszont igen, de csak eddig olvass, ne tovább. Menj a boltba, ki ne hagyd! Különben bang-bang, mint Jimmynél!
|