A vízi aranycsapat rövid története (2004. szeptember)
Hat olimpiáról vittük el a legszebb érmet a Kemény Dénes-féle magyar pólócsapat előtt – de a nyolcvanas években erre a sportágra kicsit úgy gondoltunk, mint a futballra a kilencvenesben. Hogy elmúlt. A moszkvai olimpia utáni időkben az esélytelenség nyugalmával (terhével) utazgattunk a világversenyekre; szovjet–jugoszláv–nyugatnémet dominancia jegyében teltek ezek az évek. 1989-ben aztán bizonyos Kemény Ferenc vette át a hazai utánpótlás irányítását. Ehhez a háttérhez csapódott az olaszországi „tanulmányi útról” akkoriban hazaérkező fiatal edzőgeneráció, és bár néhány éven belül a nagyválogatott is érmeket hozott, a szakma már a juniorokról beszélt: Kemény Ferenc csapata az ifi és junior Eb-arany után ‘95-ben a világbajnoki címet is megszerezte, imponáló mutatókkal (65 győzelem, 1 vereség). Az atlantai negyedik hely után távozott a szövetségi kapitány, Horkai György, majd meglepetésre az utánpótlást irányító mester fia, az Itáliából egy évtized után hazatérő, szinte ismeretlen Kemény Dénes került a helyére. Édesapjának keretéből építkezett, és 1997-ben egy Világkupa-bronz és egy Eb-arany jelezte az új kor kezdetét. A Kemény-csapat 1997 óta áll a világ tetején. Persze hullámvölgyek is voltak; 2001 (egy vb-ötödik hely és az itthoni eb bronzérme) jelentette a legnagyobb kihagyást. A következő évi Világkupa döntőjében kikaptunk, és természetesen már egy ország temette a csapatot, amikor jött 2003 és a világbajnoki aranyérem, amelyen az addigi legjobb játékot láthattuk a pólóválogatottól. 2004-ben pedig olimpiai címvédés. Minden idők legeredményesebb edzője, Ratko Rudic még 2000-ben mondta a következőt: „ami a labdarúgásnak Brazília, az a vízilabdának Magyarország.” Nyolc olimpiát vittünk az összesen huszonnégyből. Kétszer annyit, mint a második helyezett.
|