Édesjó Szer­kesz­tő Úr!
Nem szo­ká­som le­ve­le­ket ír­ni, most még­is tol­lat ra­ga­dok. Ha­son­ló ese­tek­ben kor­tár­sa­im min­den­fé­le captatio benevolentiae-vel kez­dik, hogy men­­nyi­re sze­re­tik a la­pot, és hogy bár­mi­lyen ki­csi a jö­ve­del­mük, min­dig meg­ve­szik, sőt kör­be­ad­ják az eme­le­ten is. Lúzerek. Iga­zá­ból ne­kem te­her az írás, sőt, mond­hat­ni szí­ves­sé­get te­szek, hi­szen az asz­ta­lom­ról most le kel­lett rá­mol­ni a há­rom do­boz Château Coudreau-t (Pomerol és egyéb­ként meg Appellation d'origine contrôlée, aki nem hi­szi, jár­jon utá­na), a humidorba be kel­lett gyö­mö­szöl­nöm a hét­vé­gé­re vett Romeo y Julietákat, és foly­vást azt koc­káz­ta­tom, hogy a li­ba­má­jas szend­vic­­csel be­zsí­ro­zom a nyak­sá­la­mat. Szó­val le­sza­lad­tam ka­rá­csony előtt a la­po­kért. Kar­csi, az új­sá­gos min­dig fél­re­rak­ja ne­kem a Frank­fur­ter Allgemeinét. A Fi­ga­ro új for­má­tu­mát nem tu­dom meg­szok­ni, hi­á­ba múl­nak az évek, a Ti­mes tabloid ki­adá­sá­nak vi­szont ki­fe­je­zet­ten örü­lök. Hé­be-hó­ba meg­ve­szem az Expresst is, bár Jacques Attali pub­li­cisz­ti­kái fel szok­tak bő­szí­te­ni. Most ott volt a ka­rá­cso­nyi szám cím­lap­ján a Du­na meg a Par­la­ment, mon­dom ma­gam­nak, meg­néz­zük, hogy a hí­re­sen fe­lü­le­tes fran­cia saj­tó mi a fe­nét kezd mi­ve­lünk. Csa­ló­dott let­tem: a kö­zép-eu­ró­pai ös­­sze­ál­lí­tás egé­szen kor­rekt volt, még Ke­mény Zsig­mond­ra is hi­vat­koz­tak ben­ne. Per­sze a szer­zők nem tud­tak el­sza­kad­ni az ima­ma­lom­tól, hogy At­ti­la, meg a hu­nok, meg a Szé­che­nyi­-für­dő­ben sak­ko­zó öreg­urak, de nyil­ván ne­kik is bö­ki már a cső­rü­ket, ha hü­lye sváj­ci­sap­kás, bagettet maj­szo­ló és Eif­fel-to­ronnyal flan­gá­ló nép­ség­nek lát­tat­ják őket, az­tán még­is.
Meg­szó­lam­lott az ös­­sze­ál­lí­tás­ban a mi ked­ves, jó mi­nisz­ter­el­nö­künk is. Gyor­san meg­jegy­zem, hogy én nem sza­va­zok, vég­te­le­nül pó­ri­as do­log­nak tar­tom az egé­szet. Az utol­só ren­des po­li­ti­kus eb­ben az or­szág­ban Széll Kál­mán volt, és sze­rin­tem Bit­tó Ist­vánt sem be­csül­jük elég­gé. De mind­egy: meg­vá­lasz­tot­ták, ak­kor most Medgyessy Pé­ter az. (Már­mint a mi­nisz­ter­el­nök, nem a Bit­tó.) A hír­szer­zés­sel sincs sem­mi ba­jom, a kém­re­gé­nye­ket egye­ne­sen fa­lom: John le Carrénak már ré­gen ki­jár­na egy iro­dal­mi No­bel-díj. Egy do­log azon­ban hi­he­tet­le­nül fel tud­ja nyom­ni a bu­rá­mat: ha hü­lyé­nek néz­nek. Medgyessy Pé­ter egy­részt csacs­ka­sá­go­kat be­szél, de ez le­het, hogy nem az ő bű­ne: el­mond­ja, hogy a kom­mu­niz­mus­ban bi­zony volt Ma­gyar­or­szá­gon ma­gán­gaz­da­ság, mert azt si­ke­rült meg­őriz­ni. Szinyei Merse Pál so­ha nem élt Pá­rizs­ban, bár a mi­nisz­ter­el­nök úr en­nek el­len­ke­ző­jét ál­lít­ja in­ter­jú­já­ban. Ezt tör­té­ne­te­sen egé­szen jól tu­dom, mert atyám és Pa­li bá­csi igen jó vi­szony­ban vol­tak, gya­kor­ta ta­lál­koz­tak az eper­je­si ka­szi­nó­ban, sőt nya­ran­ta sok­szor vol­tunk Jernyén.
Medgyessy Pé­ter ezen­fe­lül olyan nem­zet­ka­rak­te­ro­ló­gi­át is be­mu­tat az in­ter­jú­ban, hogy ah­hoz ké­pest a XVII. szá­za­di, fo­ga­dók­ban ki­füg­gesz­tett raj­zos nép­is­mék („a haj­dúk cse­cse­mő­vért isz­nak”) va­ló­sá­gos hologrammok. A né­met fe­gyel­me­zett, mód­sze­res, a ma­gyar meg ta­lá­lé­kony – ah, jö­het a szel­lem­tör­té­net má­sod­vi­rág­zá­sa. De ez is hagy­ján. A kém­el­há­rí­tás­ról elő­a­dott tör­té­net ked­ves és bá­jos: úgy­is mint el­há­rí­tó, mi­nisz­ter­el­nö­künk „cik­ke­ket, könyv­fe­je­ze­te­ket” írt, és „egye­te­me­ken hir­det­te” a Va­lu­ta­alap­ba va­ló be­lé­pés szük­sé­ges­sé­gét. Mert az egy­ér­tel­mű­en a kom­mu­niz­mus ku­dar­cát je­len­tet­te, hi­szen csak­nem min­den­ki tud­ta, hogy a be­lé­pés­nek „po­li­ti­kai kö­vet­kez­mé­nyei is lesz­nek”. Ja. Ki­tör a de­mok­rá­cia, Medgyessy Pé­ter­ből pe­dig mi­nisz­ter­el­nök lesz, há­lá­ból azért, mert át­ve­zet­te az ő né­pét a sza­bad­ság­ba.
A söjtöri bal­hét (nem, ked­ves Szer­kesz­tő Úr, nem az ebé­dét, a do­bá­lá­sét, az egyszem ár­va to­já­sét) si­mán rá­nyom­ja az „el­len­zék­re”. Az­tán még van egy párt a ma­gyar par­la­ment­ben, „a ne­vét in­kább nem mon­dom” (hű­ha, me­lyik le­het az?), „ame­lyik nem so­kat gon­dol­ko­dott Ma­gyar­or­szág tör­té­nel­mén” (fo­ko­zó­dik a fe­szült­ség), mert „úgy vi­sel­ke­dik, mint a bol­se­vi­kok ide­jén”. Meg­van: a mi­nisz­ter­el­nök úr el­kö­te­lez­te ma­gát a szo­ci­a­lis­ta párt meg­újí­tá­sa mel­lett! (A fel­ki­ál­tó­je­le­ket nem sze­re­tem, kü­lö­nös zak­la­tott­sá­got su­gall­nak, de bol­se­vi­kos mon­da­ta vé­gén a mi­nisz­ter­el­nök úr is hasz­nált egyet, úgy­hogy tán ne­kem is sza­bad.) A ma­gam ré­szé­ről a szo­ci­ál­de­mok­rá­ci­át svind­ler­ség­nek tar­tom, de még az is jobb an­nál, ami­be a ma­gyar bal­ol­dal je­len­leg öl­töz­kö­dik. Úgy­hogy meg­újí­tá­si tö­rek­vé­sé­ben tá­mo­ga­tom a mi­nisz­ter­el­nök urat, úgy­is mint az MSZMP KB volt tag­ját, az egypárt kor­má­nyá­nak volt mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­te­sét. Az­zal a mon­dat­tal ugyan nem tu­dok mit kez­de­ni, hogy azok­ban él­nek leg­in­kább a kom­mu­nis­ta ref­le­xek, akik „a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban tá­mad­ják a kom­mu­nis­ta érát” – de ez nyil­ván fél­re­ér­tés, hi­szen ad­dig olyan egy­ér­tel­mű és egy irány­ba mu­ta­tó volt a szö­veg. Ha ezt még­is ő mond­ta, ak­kor ag­gó­dom a mi­nisz­ter­el­nök úrért. Le­het, hogy fá­radt. Pi­hen­nie ké­ne.
E gon­do­la­tok­kal ma­ra­dok a Szer­kesz­tő Úr­nak ki­tar­tó hí­ve:

Dr. jur. Poprádökrössy Leó