A leg­nyil­ván­va­lóbb mind­ez Irak­ban. Szad­dam rend­sze­re ször­nyű volt, de a szél­ső­sé­ges isz­lám el­len ke­mé­nyen fel­lé­pett. Az al-Kaidának nem volt ke­res­ni­va­ló­ja a vi­lá­gi-na­ci­o­na­lis­ta Irak­ban, csak ott vet­het­te meg a lá­bát, aho­va ép­pen az USA mi­att nem ér­he­tett el Bag­dad ke­ze: a gya­kor­la­ti­lag füg­get­len Kurdisztánban. Most egész Irak to­bor­zó­te­re­pe az isz­lám ter­ror­szer­ve­ze­tek­nek, de még en­nél is kel­le­met­le­nebb, hogy az ame­ri­kai in­vá­zió mi­att fel­há­bo­ro­dott mu­zul­má­nok mil­li­ó­i­val bő­vült az al-Kaida po­ten­ci­á­lis tá­mo­ga­tó­kö­re. Az USA de­mok­ra­ti­kus, szekuláris ál­la­mot, és meg­bíz­ha­tó „szö­vet­sé­gest” kí­vánt fa­rag­ni Irak­ból, hogy az pél­dá­ul szol­gál­jon az egész Kö­zel­-Ke­let­nek. Ehe­lyett lét­re­hoz­tak egy pol­gár­há­bo­rú szé­lén tán­tor­gó or­szá­got, amit leg­fel­jebb a nyu­ga­ti ér­té­kek­kel szem­ben el­len­sé­ges ra­di­ká­lis sí­i­ta isz­lám tart­hat egy­ben és ment­het meg a ká­osz­tól. Ezt a kí­nos tényt lát­ha­tó­an már fel is is­mer­ték az USA-ban. A leg­na­gyobb sí­i­ta frak­ció szel­le­mi ve­zé­re, Szisztáni ajatollah be­fo­lyá­sa egy­re nő, és két­ség­beesett hely­ze­té­ben Paul Bremer ame­ri­kai ad­mi­niszt­rá­ci­ó­ja mind­in­kább meg­ha­jol az idős fő­pap aka­ra­ta előtt. Tud­ják ugyan­is, hogy a má­sod­vo­nal­be­li sí­i­ta ve­ze­tők, akik Szisztáni he­lyé­re tör­nek, ná­la is kel­le­met­le­neb­bek. A nö­vek­vő ere­jű Muktada Szadrot és hí­ve­it csak egy haj­szál vá­laszt­ja el at­tól, hogy szent há­bo­rút hir­des­se­nek a meg­szál­lók el­len. Ak­kor pe­dig az ed­di­gi el­len­ál­lás, ami a há­bo­rú már­ci­u­si ki­tö­ré­se óta 300 ame­ri­kai és kö­zel 100 brit, olasz, spa­nyol, dán, lengyel és uk­rán éle­tet kö­ve­telt, és több mint ezer ka­to­nát nyo­mo­rí­tott meg vég­le­ge­sen, gye­rek­já­ték­nak fog tűn­ni. A tét most már csak a bu­kás mé­re­te, mert Irakot újabb dollármilliárdok, ira­ki és nyu­ga­ti éle­tek szá­zai árán sem le­het az­zá ten­ni, ami­nek a Pen­ta­gon-dokt­rí­na ké­szí­tői ere­de­ti­leg kép­zel­ték.
Af­ga­nisz­tán­ról ke­ve­seb­bet hal­lunk, mert ke­ve­sebb az ame­ri­kai és eu­ró­pai ka­to­na, így ke­ve­sebb a nyu­ga­ti ha­lott is. Pe­dig a ren­de­zé­si fo­lya­mat gya­kor­la­ti­lag ott is meg­bu­kott. A kábító-szertermelés csú­cso­kat dön­tö­get, a köz­pon­ti kor­mány ha­tal­mát Ka­bul­ban is csak a nem­zet­kö­zi erők se­gít­sé­gé­vel tud­ja érvé­nye­sí­te­ni, a tálibok pe­dig rend­kí­vül meg­erő­söd­tek, és a vis­­sza­té­rés­re ké­szü­lőd­nek. Irak­kal el­len­tét­ben nem kér­dés, hogy az ame­ri­kai in­vá­zió jo­gos és ra­ci­o­ná­lis volt-e, itt ugyan­is nem wa­shing­to­ni író­asz­tal­okon fab­ri­kált bi­zo­nyí­té­kok szól­tak az al-Kaidás kap­cso­lat­ról. A kér­dés az, ho­gyan tu­dott az USA egy brilliáns ka­to­nai győ­zel­met po­li­ti­kai ve­re­ség­gé ala­kí­ta­ni. A vá­lasz szer­te­ága­zó, de a leg­fon­to­sabb ta­lán az, hogy erő­vel kí­ván­ták sa­ját el­kép­ze­lé­se­i­ket egy, a nyu­ga­ti em­ber szá­má­ra ide­gen tár­sa­da­lom­ra rá­kény­sze­rí­te­ni. Nem ke­vés sze­re­pet ját­szott az is, hogy akár­csak Irak­ban, itt sem si­ke­rült gyors át­tö­rést el­ér­ni az élet­szín­vo­nal nö­ve­lé­sé­ben, és az ame­ri­kai ka­to­nák sok­szor túl gyor­san húz­ták meg a ra­vaszt. Az USA had­ere­je az ame­ri­kai éle­tek vé­del­mé­ben „az elő­ször lő, az­tán kér­dez”-el­vet kö­ve­ti. Így si­ke­rült szét­bom­báz­ni es­kü­vői me­ne­tet, szö­vet­sé­ges ve­ze­tők kon­vo­ját, a kor­mány­erők jár­őrét, bár Irak­kal el­len­tét­ben vízipisztollyal ját­sza­do­zó gye­re­ke­ket még nem lőt­tek le. Af­ga­nisz­tán te­hát szin­tén nem lesz nyu­gat­ba­rát min­ta­ál­lam, és Wa­shing­ton örül­het, ha kö­zép­tá­von nem tér­nek vis­­sza a tálibok.
Saj­nos a ter­ro­riz­mus el­le­ni há­bo­rú ugyan­csak bu­kás­nak te­kint­he­tő. Az USA rend­kí­vül ke­mény esz­kö­zö­ket al­kal­ma­zott a ter­ro­ris­ták és ter­ro­ris­tagya­nús sze­mé­lyek el­len, guantanamói fo­goly­tá­bo­ra nem­zet­kö­zi jo­got sért, és ké­tes leg­ali­tá­sú a cél­zott lik­vi­dá­lás mód­sze­re, amit a CIA hos­­szú idő óta elő­ször ve­tett be. De nem a mód­sze­rek­kel van a baj.

A legnagyobb síita frakció szellemi vezére, Szisztáni ajatollah befolyása egyre nő, és kétségbeesett helyzetében Paul Bremer amerikai adminisztrációja mindinkább meghajol az idős főpap akarata előtt

Lás­suk be, Bush el­nök­nek egy­ben iga­za van: a szél­ső­sé­ges isz­lám ter­ror­ral nem le­het tár­gyal­ni, azt fel kell szá­mol­ni. A lé­nye­get azon­ban az ame­ri­kai ad­mi­niszt­rá­ció meg­döb­ben­tő rö­vid­lá­tást ta­nú­sít­va nem ér­tet­te meg. Ez a harc nem le­het si­ke­res úgy, hogy köz­ben nem ve­szik fi­gye­lem­be a vi­lág több mint egy­mil­li­árd mu­zul­mán­já­nak ér­zé­keny­sé­gét. Ha po­li­ti­kai esz­kö­zök­kel nem bé­kí­tik meg ezt a ha­tal­mas tö­me­get, ak­kor min­den lik­vi­dált ter­ro­ris­ta he­lyé­be tu­cat­nyi­an lép­nek, és las­san, fo­ko­za­to­san ki­bon­ta­ko­zik a ci­vi­li­zá­ci­ók huntingtoni há­bo­rú­ja. Az isz­lám vi­lág leg­na­gyobb sé­rel­me pe­dig má­ig Ke­let-Je­ru­zsá­lem és a pa­lesz­tin te­rü­le­tek iz­ra­e­li meg­szál­lá­sa. Ame­ri­ká­nak az al-Kaida és a tálib re­zsim meg­tá­ma­dá­sá­val pár­hu­za­mo­san egy ki­egyen­sú­lyo­zott ren­de­zé­si terv te­tő alá ho­zá­sá­val kel­lett vol­na kez­de­nie a ter­ror el­le­ni há­bo­rút. Ehe­lyett szin­te fel­té­tel nél­kü­li tá­mo­ga­tást adott Tel-Avivnak, ami az isz­lám köz­vé­le­mény sze­mé­ben ugyan­olyan el­fogadhatatlan lé­pés volt, mint Irak meg­tá­ma­dá­sa. Irak­kal és Af­ga­nisz­tán­nal el­len­tét­ben azon­ban ezen a had­szín­té­ren van még pót­vizs­gá­ra le­he­tő­ség. Egy­re töb­ben jön­nek rá ugyan­is az USA-ban, hogy a pa­lesz­tin kér­dés meg­ol­dat­lan­sá­ga sú­lyo­san sér­ti az ame­ri­kai ér­de­ke­ket. Bush leg­si­ke­re­sebb de­mok­ra­ta ki­hí­vó­ja, Howard Dean ki is mond­ta: stra­té­gia­vál­tás­ra van szük­ség Iz­ra­el­lel kap­cso­lat­ban. Ha ez nem tör­té­nik meg, nem fog csi­tul­ni a ter­ro­riz­mus és a nyugati világ, benne Magyarország is nagy árat fizet.