Maradva a cím­nél és a kön­­nyed, kö­rül­te­kin­tés nél­kü­li fo­gal­ma­zás­nál, tán ma­ga a Jó­is­ten se tud­ná már elő­szám­lál­ni, hány DVD-tallózó lap, vagy an­nak lát­szó tárgy je­le­nik meg a stan­do­kon – kü­lönb­sé­get ten­ni, egye­di je­gye­ket fel­fe­dez­ni pe­dig a töb­bi pár­hu­za­mos vi­lág­val­lás ös­­sze­kap­csolt fel­jebb­va­ló­i­val együtt se len­ne ké­pes. Mert mind­egyik rek­lá­moz fil­me­ket, min­den­hol ott van­nak a leg­újab­b dö­gös fo­tók, le­he­tő­leg ugyan­ab­ból a ki­adói rek­lám­anyag­ból má­sol­va, mind­egyik­ben fi­gyel retró-rovat, és mi­vel a hi­fi-ma­ga­zi­nok is át­men­tek film­aján­lás­ba, -szortírozásba és -kritizálásba, és a cel­lu­lo­i­dos meg vi­de­ós la­pok se hagy­ják ki már a kütyübeharangozást és -tesztelést, min­den min­den­nel össze­ért és ba­ro­mi­ra ugyan­olyan lett ugyan­azon is­te­nek összes egei alatt.
Eb­ből ne­künk van hasz­nunk: egy­más­sal ver­seng­ve purcantják ki ma­gu­kat a szer­kesz­tő­sé­gek, hogy mi­lyen va­lós film­mel­lék­let­tel ruk­kol­ja­nak elő. Hál' (megint) Is­ten­nek, né­me­lyek ar­ra is rá­éb­red­tek, hogy jobb, még­is ol­csóbb le­me­zek­kel összecelofánozódva lesz több a ke­ve­sebb, mert la­ka­to­ló­dik a vá­sár­lók le­lán­co­lá­sa, ma­gya­rán az üz­let, mint olyan.
És ami­kor egy ilyes ti­pi­kus, pszeudo-újsággal cso­ma­golt sza­tyor­ban Tarantino ne­ve vi­rít egy ti­pi­ku­san (jól) plakatírozott mo­zi­film su­gár­le­me­zé­ről, nem kis me­rész­ség, eset­leg na­gyobb adag na­i­vi­tás, hoz­zá nem lö­vés kell­het ah­hoz, hogy Best Of NBC cím­mel egy ki­mon­dot­tan ron­da bo­rí­tót ál­lít­sa­nak a start­kő­re. Tisz­tá­ra, mint egy mar­ke­tin­get nem lá­tott CD-ROM.
Na, de be­lül! Tel­jes ér­té­kű kár­pót­lás! Ki­de­rül, hogy oda­át még van­nak élő ze­nei mű­so­rok – at­tól még, hogy show-nak hívják őket, nem ok­vet­le­nül szét­hí­zott-szür­ke csa­lo­gá­nyok vagy ház­nyi trom­bi­tás­ro­mok ural­ják a kép­csö­vet.
A csa­lo­gá­nyok ar­ra nem (min­dig) csal­nak, ott biz­tos nem for­dul­na elő, hogy slá­ger­éne­kes­nő sa­ját, húsz év­vel ko­ráb­bi da­lá­nak ak­ko­ri ka­zet­tá­já­ra tá­tog­jon. Mert mit is lá­tunk itt? Pl. Claptont, igaz, egy '93-as mű­sor­ból ki­metsz­ve, ahol is el­játs­­sza a Wonderful Tonightot, ő gi­tá­roz­za sa­ját las­sú ke­zé­vel, ő ma­ga is ének­li a han­gu­la­tos rak­tár-pró­ba­te­rem­nek masz­kí­ro­zott stú­di­ó­ban.
Ugyan­itt fel­tű­nik Paul, igen, az a Paul: előbb csak pár má­sod­perc­re vág­ják be, amint egy if­jú pa­ro­dis­ta fisz­tu­lás da­lá­ba be­mond­ja a pin­ce­mély ref­rén egy sza­vát, mi­ként azt a felkonfjait jó szí­né­szi te­het­ség­gel ál­kor­rek­tú­rá­zó mű­sor­ve­ze­tő is tet­te az imént, naggyon la­zán, fel se te­kint­ve pa­pi­ru­szai kö­zül. Paul az­tán el­zon­go­ráz­za a Hey Jude-ot, ter­mé­sze­te­sen élő­ben kí­sé­rik Wings-es ba­rá­tai, köz­tük az ak­kor még egész­sé­ges, vi­dám sző­ke­ség, Lin­da.
A dal beatlesesen se volt sem­mi, de ener­gi­á­ja most is el­ké­pesz­tő
– köz­ben ki­de­rül, men­­nyi­vel jobb ku­lissza a klub-han­gu­lat­ra in­ti­men vi­lá­gí­tott bel­ső tér mint ha­zai meg­fe­le­lő­je, az ud­var­ház műmuskátlival, mun­ka­lám­pák­kal, sör­pad­dal és bor­szörp­pel, hogy az erősítőkombók és a hang­sze­rek, dró­tok egy­ál­ta­lán nem za­var­nak sen­kit, ki­vé­ve ná­lunk az antitálentumokat, s hogy a ze­ne jobb, mint a pszeudó-dajdaj.
Fel­tű­nik a show-kban Aretha Frank­lin, el­ké­pesz­tő­en na­gyot mu­zsi­kál egy ki­vé­tel­lel csu­pa afro session-zenészeivel, aki­re a vá­lo­ga­tás ös­­sze­kö­té­sé­re be­ül­te­tett nyeg­le fa­szi azt a hu­mort lö­vi, hogy­ha az éne­kes­nő ha­józ­na, ak­kor min­dig zá­tony­ra fut­ná­nak a mel­le­in (?!), ak­ko­rák. Ezt nem is ér­tem pon­to­san (bár tény­leg nagy­tü­de­jű a zse­ni­á­lis mű­vész), min­den­eset­re com­bos bun­kó­ság, egy Szu­lák-mű­sor­ban mi is mér­leg­be ál­lunk már ve­le. Nem ra­go­zom to­vább, ez a kör­nye­zet, a taps-fel­irat­ok (vagy leg­alább­is azok ér­ze­te) nél­kü­li stú­dió Springsteennek és a Nirvanának ugyan­úgy meg­fe­lel.
Né­ha még Wayne idi­ó­ta vi­lá­ga is fel­tű­nik, nem hi­szem el, mint a ko­ra­be­li am­csi té­vé­kuk­ker se, de iga­zi­ból Ma­don­na ágyán ta­lál­juk a két is­ten­ver­te bar­mot, a mű­vész­nő ha­ris­nya­tar­tó­ban hoz­za leg­jobb Mon­roe-for­má­ját, majd va­ló­di, igen hosszú csó­kot vált az egyik­kel, mi­ként azt Bar­tók is ír­ja a Kék­sza­kál­lú par­ti­tú­rá­já­ban.
Vé­gé­re ha­gyom a csat­ta­nót: Sinead O'Connor mű­vész­nő fül­du­gót húz, és a capella, ma­gya­rán ohne musik elő­ad egy meg­le­he­tő­sen za­va­ros, előbb pa­ci­fis­tá­nak, utóbb csak si­mán anar­chis­tá­nak tű­nő szá­mot, a Há­bo­rú (há­bo­ro­dott?) cí­műt. A szpí­ker me­sé­li, hogy a ka­me­ra­pró­bán vé­gül a csaj egy kis­gyer­mek ké­pét mu­tat­ta fel. Élő­ben vi­szont a pá­pa szí­nes fo­tó­ját ránt­ja elő, és vé­gig­néz­het­jük a so­ha az­óta le nem ve­tí­tett fel­vé­tel­ről, amint szét­té­pi azt. Alig me­rem le­ír­ni, amit a ka­me­ra ez­után be­fog: a nő nya­ká­ban arany Dá­vid-csil­lag csil­log.
Döb­be­ne­tem négy fe­ke­te lány old­ja, akik alak­ját, moz­gá­sát se em­lí­te­ném egy la­pon hol­mi Baby Sistersekkel, ahogy sö­tét ezüs­töt éne­kel­nek élő­ben, hi­bát­lan ko­re­og­rá­fi­á­val, az meg nyom­tat­ha­tat­lan, pe­dig tűr­né, csak a sza­va­kat nem le­lem.
Aki ezek után se ke­re­si a DVD-t, ma­gá­ra ves­sen, köl­csön ilyes­mit nem adunk. Ha meg­ta­lál­ta, ak­kor csak annyit ja­va­sol­nék, hogy a ket­tes trekket lép­tes­se át. De előbb még a nej­lont tép­je szét. Sem­mi­képp se Já­nos Pált.