Ne fe­led­jük, hogy bár több Le­nin-vers egy­ha­mar nem lát­ha­tó az Ufi-ban, a köl­te­mé­nyek ala­nya a Vö­rös té­ren ma is lá­to­gat­ha­tó, ugyan­olyan hall­ga­tag, mint a pe­reszt­roj­ka előtt volt. Hi­he­tet­len, de az őt ta­ga­dó rend­szer ugyan­úgy or­ra előtt hagy­ta a vi­asz­bá­bot, sen­kit nem za­var a jó het­ven­öt éve el­csen­de­se­dett for­ra­dal­már. Mint­ha azt je­lez­né be­hunyt sze­me is: sem­mi se vál­to­zott.
Szulejmán Sztálszkij már a ha­lott ve­zért si­rat­ja, ál­ta­lam dön­tött be­tű­i­ből da­gesz­tá­ni mu­zul­mán gyö­ke­re­i­nek transzcendenciális szü­rem­ke­dé­sei ér­zé­kel­he­tők. Vi­gyá­zat, csak ér­tők­nek! Ím, örök­be­csű si­ral­má­nak rész­le­te (ide se írok for­dí­tót, pusz­ta jó­aka­rat­ból, s a meg­bí­zás hát­te­ré­ről mit se tud­va, pró­bál­ja­nak csak til­ta­koz­ni, ér­de­kes len­ne):

LE­NIN SI­RA­TÁ­SA
Most már tu­dom: ez a vi­lág
csak ka­ra­vá­nok út­ja, elv­társ!
Fáj­dal­munk kút­já­ba ki lát?
Vi­gasz­tal­ni ki tud­na, elv­társ?
Sza­bad­ság út­ján lép­de­lünk,
Le­nin vi­lá­gí­tott ne­künk,
De el­ha­gyott már, nincs ve­lünk,
El­in­dult hos­­szú út­ra, elv­társ!
(…)
Le­nin! Ó, mér­get in­na szánk,
ha ez­zel fel­tá­masz­ta­nánk!
Vi­rág­ba bom­ló al­ma­fánk
ki­dőlt, a por­ba hull­va, elv­társ! (…)
Hol a gon­do­lat hő­se? Hol?
Szulejmán, ülsz s gondolkodol.
„Le­het, hogy ő már nincs se­hol?”
– kér­dem új­ra meg új­ra, elv­társ!