Aranyévforduló
6:3 (2003. december) 50 éve verte az Aranycsapat a Wembleyben az angolokat. 1953. november 25-én százötezer szigetországi öltött fel magára a hűvös idő elleni védelemként térdig érő vászonkabátot, tett a fejére kalapot, csapott a hóna alá esernyőt, majd indult a londoni Wembley-stadionban rendezett Anglia–Magyarország-mérkőzésre. Nem rághatták előzetesen tövig a körmüket az izgalomtól, mert az angol válogatott a mérkőzés előtt kilencven éve őrizte hazai veretlenségét. Akik újabb brit diadalt vártak, csalatkozniuk kellett, viszont tanúi lehettek egy varázslatos kilencven percnek, ahol a magyar válogatott felcsillantotta előttük a labdarúgás jövőjét, mellesleg győzelmével minden nemzeti tizenegy közül először térhetett haza győzelemmel a szigetekről. 6:3. Egy eredmény, amelyhez nem kell időpontot, sportágat, eseményt, résztvevőket csatolnunk, mégis mindenki tudja, miről van szó. Egy mérkőzés, melyet a külföldi sajtó még azelőtt nevezett el az Évszázad Mérkőzésének, hogy a holland Horn sípjelére a kezdőrúgást elvégezték volna. Egy meccs, amelyről a magyar futballtörténelemben egyedüliként könyvet írtak és filmet készítettek. Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor. Egy tizenegy, melyet kis hazánkban olyanok képesek felsorolni, akiknek a világszenzációt jelentő győzelem idején még a szülei is csak halovány gondolatot jelentettek a nagyszülők agyában. A megdicsőüléshez persze göröngyökkel teli út vezetett. Az angol–magyart megelőző utolsó hivatalos mérkőzésen legjobbjaink idehaza csak 2:2-es döntetlent szenvedtek ki a svédek ellen, ráadásul a kiutazás sem volt éppen zökkenőmentes. Amikor a fiúk végre kijutottak, elfogytak a problémák: már csak focizni kellett, azt, amihez a legjobban értettek. Az angolok a szokásos „rúgd és fuss”-taktikával rukkoltak elő; fikarcnyi esélyük sem volt a nagyrészt zseniális labdaművészekből álló, négy csatárral és egy visszavont középcsatárral rohamozó magyarokkal szemben. Nyomát sem lehetett látni a mai futballban tapasztalható brutális bodicsekeknek, fogsort mozgató könyökléseknek, sunyi meztépéseknek, viszont ragadt a magyar lábakhoz a labda, több évtized távlatából is lenyűgöző látni a játékszer és a labdarúgóink között kialakult bensőséges barátságot. A hat gombócban akadt felejthetetlen fineszes megoldás (Puskás visszahúzós gólja), gyors improvizáció, bombagól, sakk-mattra játszott helyzet lezárása. Hidegkuti három-, Puskás két-, és Bozsik egy góljára egy-egy találattal csak Sewell, Mortensen, és Ramsey válaszolt. A győzelem után a hangulat a ködös Albionban és itthon is leírhatatlan. Tízmillió ember várta haza a hősöket, akiktől talán a túlzott szeretet, a verhetetlenség mítosza, és az amúgy nyomorgató politikai rendszer miatt nem tudták elfogadni, amikor pár hónappal később az 1954-es svájci vb döntőjében vereséget szenvedtek. Aztán jött 1956, Czibor, Kocsis, és Puskás távozott az országból, az Aranycsapat pedig atomjaira hullott. Azóta a magyar labdarúgás folyamatos mélyrepülést produkál, a rendszerváltoztatás után ezt szuperszonikus sebességgel teszi. A maiakat hagyjuk, a legnagyobb kritika számukra az, hogy még mindig a fél évszázaddal ezelőttiekre emlékezünk. Sajnos rájuk sem úgy, ahogy kellene. Jobb helyeken évfordulókon sikerfilmek, ajándéktárgyak tömege, több tucatnyi írott és elektronikus különkiadás születne róluk, nálunk a három még élő legendával közös kézfogós-mosolygós fényképek készülnek hatalomban lévő politikusokkal, megspékelve néhány kitüntetéssel a koporsó előtt. Többet érdemelnének.
|