Nem rág­hat­ták elő­ze­te­sen tö­vig a kör­mü­ket az iz­ga­lom­tól, mert az an­gol vá­lo­ga­tott a mér­kő­zés előtt ki­lenc­ven éve őriz­te ha­zai ve­ret­len­sé­gét. Akik újabb brit di­a­dalt vár­tak, csa­lat­koz­ni­uk kel­lett, vi­szont ta­núi le­het­tek egy va­rázs­la­tos ki­lenc­ven perc­nek, ahol a ma­gyar vá­lo­ga­tott fel­csil­lan­tot­ta előt­tük a lab­da­rú­gás jö­vő­jét, mel­les­leg győ­zel­mé­vel min­den nem­ze­ti ti­zen­egy kö­zül elő­ször tér­he­tett ha­za győ­ze­lem­mel a szi­ge­tek­ről.
6:3. Egy ered­mény, amely­hez nem kell idő­pon­tot, sport­ágat, ese­ményt, részt­ve­vő­ket csa­tol­nunk, még­is min­den­ki tud­ja, mi­ről van szó. Egy mér­kő­zés, me­lyet a kül­föl­di saj­tó még az­előtt ne­ve­zett el az Év­szá­zad Mér­kő­zé­sé­nek, hogy a hol­land Horn síp­je­lé­re a kez­dő­rú­gást el­vé­gez­ték vol­na. Egy meccs, amely­ről a ma­gyar fut­ball­tör­té­ne­lem­ben egye­dü­li­ként köny­vet ír­tak és fil­met ké­szí­tet­tek. Grosics – Buzánszky, Ló­ránt, Lan­tos – Bozsik, Za­ka­ri­ás – Hidegkuti – Bu­dai II, Ko­csis, Pus­kás, Czibor. Egy ti­zen­egy, me­lyet kis ha­zánk­ban olya­nok ké­pe­sek fel­so­rol­ni, akik­nek a vi­lág­szen­zá­ci­ót je­len­tő győ­ze­lem ide­jén még a szü­lei is csak ha­lo­vány gon­do­la­tot je­len­tet­tek a nagy­szü­lők agyá­ban.
A meg­di­cső­ü­lés­hez per­sze gö­rön­gyök­kel te­li út ve­ze­tett. Az an­gol–ma­gyart meg­elő­ző utol­só hi­va­ta­los mér­kő­zé­sen leg­jobb­ja­ink ide­ha­za csak 2:2-es dön­tet­lent szen­ved­tek ki a své­dek el­len, rá­adá­sul a ki­uta­zás sem volt ép­pen zök­ke­nő­men­tes. Ami­kor a fi­úk vég­re ki­ju­tot­tak, el­fogy­tak a prob­lé­mák: már csak fo­ciz­ni kel­lett, azt, ami­hez a leg­job­ban ér­tet­tek. Az an­go­lok a szo­ká­sos „rúgd és fuss”-tak­ti­ká­val ruk­kol­tak elő; fi­karc­nyi esé­lyük sem volt a nagy­részt zse­ni­á­lis lab­da­mű­vé­szek­ből ál­ló, négy csa­tár­ral és egy vis­­sza­vont kö­zép­csa­tár­ral ro­ha­mo­zó ma­gya­rok­kal szem­ben. Nyo­mát sem le­he­tett lát­ni a mai fut­ball­ban ta­pasz­tal­ha­tó bru­tá­lis bo­di­cse­kek­nek, fog­sort moz­ga­tó kö­nyök­lé­sek­nek, su­nyi mez­té­pé­sek­nek, vi­szont ra­gadt a ma­gyar lá­bak­hoz a lab­da, több év­ti­zed táv­la­tá­ból is le­nyű­gö­ző lát­ni a já­ték­szer és a lab­da­rú­gó­ink kö­zött ki­ala­kult ben­ső­sé­ges ba­rát­sá­got. A hat gom­bóc­ban akadt fe­lejt­he­tet­len fi­ne­szes meg­ol­dás (Pus­kás vis­­sza­hú­zós gól­ja), gyors imp­ro­vi­zá­ció, bom­ba­gól, sakk-matt­ra ját­szott hely­zet le­zá­rá­sa. Hidegkuti há­rom-, Pus­kás két-, és Bozsik egy gól­já­ra egy-egy ta­lá­lat­tal csak Sewell, Mortensen, és Ramsey vá­la­szolt. A győ­ze­lem után a han­gu­lat a kö­dös Albionban és itt­hon is le­ír­ha­tat­lan. Tízmil­lió em­ber vár­ta ha­za a hő­sö­ket, akik­től ta­lán a túl­zott sze­re­tet, a ver­he­tet­len­ség mí­to­sza, és az amúgy nyo­mor­ga­tó po­li­ti­kai rend­szer mi­att nem tud­ták el­fo­gad­ni, ami­kor pár hó­nap­pal ké­sőbb az 1954-es sváj­ci vb dön­tő­jé­ben ve­re­sé­get szen­ved­tek.
Az­tán jött 1956, Czibor, Ko­csis, és Pus­kás tá­vo­zott az or­szág­ból, az Arany­csa­pat pe­dig atom­ja­i­ra hul­lott. Az­óta a ma­gyar lab­da­rú­gás fo­lya­ma­tos mély­re­pü­lést produkál, a rend­szer­vál­toz­ta­tás után ezt szu­per­szo­ni­kus se­bes­ség­gel teszi. A ma­i­a­kat hagy­juk, a leg­na­gyobb kri­ti­ka szá­muk­ra az, hogy még min­dig a fél év­szá­zad­dal ez­előt­ti­ek­re em­lé­ke­zünk. Saj­nos rá­juk sem úgy, ahogy kel­le­ne. Jobb he­lye­ken év­for­du­ló­kon si­ker­fil­mek, aján­dék­tár­gyak tö­me­ge, több tu­cat­nyi írott és elekt­ro­ni­kus kü­lön­ki­adás szü­let­ne ró­luk, ná­lunk a há­rom még élő le­gen­dá­val kö­zös kéz­fo­gós-mo­soly­gós fény­ké­pek ké­szül­nek ha­ta­lom­ban lé­vő po­li­ti­ku­sok­kal, meg­spé­kel­ve né­hány ki­tün­te­tés­sel a ko­por­só előtt. Töb­bet ér­de­mel­né­nek.