Horvát, magyar két jóbarát!
Fiume (2003. december) Fiume nemzeti emlékezetünk Atlantiszai közé tartozik. Valóban külön világ volt a régi Magyarországon, és csakugyan elsüllyedt, mert még a múlt iránt érdeklődők sem mind tudják, hogy a mai Rijeka azonos vele. Óvárosa ma olyan sziget, melyet csak az egyik oldalán határol tenger, másfelől toronyházak sűrű sorfala fogja közre. A volt szocialista táborban gyakori jelenség itt azért különösen félelmetes, mert a Karszt-hegység meredek lejtőire épült házgyári kolosszusok többszörösen föléje magasodnak a település magjának. Nem kell félnünk, hála Istennek agyonnyomni nem tudták, így az óváros, melynek szűk utcái eltakarják a betongyűrűt virul és árasztja a jó helyeken nélkülözhetetlen elemet, a sajátos hangulatot. Az óvárosnak van még egy szerencséje: Fiume nem idegenforgalmi város. Ez bizonyára nem minden városatyának és üzletembernek tetszik, a magunkfajta azonban tudja, hogy manapság egyre inkább megbecsülésre méltó, ha nem botlunk lépten-nyomon turistákba. Különben Fiume kikötőváros, nincs híján sem az idegennek, sem a forgalomnak. Tengerhez, magyar! Első sétánk a kikötőbe vezet, melyet jelentős részben az Osztrák–Magyar Monarchia idején építettek ki, feltöltéssel visszaszorítva a tengert az öböl eredeti partvonalától. Ma is jelen vagyunk, egy rakparti homlokzaton nemzeti zászlónk szembetűnően lobogva jelzi a magyar konzulátust. A környéken kocsma kocsmát követ, ahogyan az ilyen helyen várható. Többnyire barátságos kis helyek. Sűrűsödésükkel összefügg, hogy itt van a Városi Színház és három vásárcsarnok is, körülöttük a színes, látványos piac. Étterem viszont kevesebb, nemcsak itt, az óvárosban sincs sok. Éhen azonban nem maradunk, mert minden ivóban akad valami egyszerűbb harapnivaló. Pizzaövezetben járunk, ám az éttermekben a dalmát konyha uralkodik roston sült húsaival (bárány, kecske), rengeteg tengeri állattal (a tintahal meg a polip elmaradhatatlan) és párolt zöldségekkel. Vendéglői étkezéshez mindenütt kapni főleg Dalmáciából származó minőségi folyóbort. A kocsmákban inkább sört isznak, aminek ezen a déli vidéken nincs nagy múltja, de a bő választékon ez nem látszik. A legnépszerűbb hazait, a karlovackát, a Karszton túl, Károlyvárosban főzik. Ínyenceknek ajánljuk barna változatát, melyet Tomiszlávról, az első horvát királyról neveztek el. A gasztronómiai kínálat is mutatja, hogy Fiumében kulturális régiók érintkeznek, kárpát-medencei–középeurópai és adriai–déleurópai jegyeket hordoz, nem tagadva le a balkáni és az itáliai elemeket. A széles, hangulatos Korzón feltétlenül sétálni kell! Tervezői tudták, hogy többszáz méter hosszú útvonalat szabályos mértani alakzat helyett célszerűbb enyhe ívben hajló sétatéret kialakítani, melynek egyik végét a másikból épp csak meg lehet pillantani. Könnyebb a szemnek, kellemes érzéssel tölti el az andalgót és a bámészkodót. A Korzó házai tanúskodnak leginkább a város olasz múltjáról: a sima zsalugáteres homlokzatok, copf és klasszicista díszítőelemekkel bármelyik észak-olasz városba illenének. Az itt-ott fölbukkanó szecesszió inkább Bécset idézi, az eklektika pedig Budapestet. A hajdani kormányzósági palota Budán, a rakpart főhelyén emelt Adria-palota Pesten is állhatna. Ha tudjuk, hogy 1918 októberétől számítva, amikor elszakadt Magyarországtól, uralomváltások és megszállások nyomán Fiume nyolcszor cserélt zászlót, csodálkozhatunk, hogy történelmi magja még mindig őrzi a csak rá jellemző sajátos képet. Ezt még az egy-egy torony-, iroda- és áruházat a központba rondító jugoszláv szocializmus sem tudta földúlni. Este horvátokkal kocsmázunk. Újdonsült barátságos ismerőseink életszínvonalra, munkanélküliségre, a Nyugat szerbbarátságára panaszkodnak és hálálkodva említik a magyar fegyverszállítást, mely a polgárháború döntő perceiben segített rajtuk. Odakint hirtelen esőre fordul. Ősz van, mégsincs hideg, és azzal a jóleső érzéssel készülődünk a másnapi hazautazásra, hogy végre egy szomszédország, ahol dicsérik a magyarokat, sőt elismerik, hogy olykor történelmet írunk.
|