Na­gyon ha­mar ne­ki­es­tek. Tel­jes gőz­zel. 1990 ok­tó­be­ré­ben kor­má­nya sú­lyos hi­bá­kat vé­tett a ben­zin­ár­eme­lés be­je­len­té­se előtt (ma azt mon­da­nák: kom­mu­ni­ká­ci­ós za­va­rok ke­let­kez­tek, ki kell rúg­ni a szó­vi­vőt) s ak­kor má­ig tisz­tá­zat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött ki­rob­bant a ta­xis­blo­kád. Több el­len­zé­ki po­li­ti­kus kom­mün-han­gu­lat­ban or­dí­to­zott a le­zárt hi­da­kon. Ő kór­ház­ban fe­küdt, kés alatt. Az­tán egy egész moz­gal­mat ala­pí­tot­tak el­le­ne: a De­mok­ra­ti­kus Char­tát. Azt mond­ták, a Char­tá­ra azért van szük­ség, mert a sa­ját ká­de­re­it he­lye­zi a pár­tat­lan szak­em­be­rek he­lyé­re. Meg­száll­ja a köz­té­vét. Ott fel­szá­mol­ja az el­len­zé­ki mű­so­ro­kat. El­le­he­tet­le­ní­ti az el­len­zé­ki irá­nyult­sá­gú tu­do­má­nyos mű­he­lye­ket. Úgy fo­gal­maz­tak: „de­mok­rá­cia ak­kor lesz, ha a min­den­ko­ri ha­tal­mi-po­li­ti­kai erők tar­tóz­kod­nak a füg­get­len bí­rói ha­ta­lom be­fo­lyá­so­lá­sá­tól.” An­tall Jó­zsef­nek sze­gez­ték, hogy „de­mok­rá­cia ak­kor lesz, ha a saj­tó sza­bad­sá­gát nem kor­lá­toz­za ál­la­mi mo­no­pó­li­um, sem ál­lam­tól füg­gő ban­kok pénz­ügyi túl­sú­lya, sem az új­ság­írók meg­fé­lem­lí­té­se, és a min­den­ko­ri ha­ta­lom egy­ként szol­gál in­for­má­ci­ók­kal va­la­men­­nyi tör­vé­nyes saj­tó­or­gá­num­nak”. Ezt mond­ták ak­kor a ha­ta­lom mai urai.
Pe­dig ta­lán az volt a baj, és azt nyög­jük ma is, hogy fél­ol­da­las­ra si­ke­re­dett a rend­szer­vál­to­zás. Az El­len­zé­ki Kerekasztal egy­ko­ri kulcs­fi­gu­rá­ja ren­del­ke­zett azok­kal a ké­pes­sé­gek­kel, ame­lyek őt ál­lam­fér­fi­vá tet­ték, de már nem volt elég ere­je ah­hoz, hogy be­fe­jez­ze mű­vét. A ré­gi rend­szer él­csa­pa­ta itt ma­radt és csak rö­vid idő­re, pár év­re en­ged­te ki ke­zé­ből a po­li­ti­kai irá­nyí­tást. An­tallt sok­szor gú­nyol­ták egy ki­je­len­té­se mi­att, ame­lyet ál­lí­tó­lag a for­ra­da­lom le­ve­ré­se után tett: „Most le­me­rü­lök és kibekkelem őket.” Az MSZMP ve­zér­ka­ra és má­so­dik vo­na­la An­tall mi­nisz­ter­el­nök­ség­ét a gaz­da­ság­ban, hi­va­tás­sze­rű­en űzött pri­va­ti­zá­ci­ó­val bekkelte ki.
S per­sze ak­ko­ri­ban még nem be­szél­tek olyan szé­pen ró­la, mint ma. Azt mond­ták: An­tall ve­szé­lyez­te­ti a de­mok­rá­ci­át, új horthyzmust épít. Mondták mindezt azok, akik negyven éven keresztül elnyomták a nemzet szabadságvágyát.

A nem­zet fel­emel­ke­dé­sét a ha­gyo­má­nya­ik­ra tá­masz­ko­dó kö­zös­sé­gek meg­erő­sí­té­sé­ben, ma­gyar ön­be­csü­lé­sünk hely­re­ál­lí­tá­sá­ban és a sza­bad nem­ze­tek Eu­ró­pá­já­ban lát­ta

Azt is mond­ták ró­la: nincs hu­mo­ra, sót­lan em­ber. Ez sem volt igaz. Kö­ze­li is­me­rő­sei sze­rint fa­nyar hu­mo­rá­val min­de­nen úr­rá tu­dott len­ni. Fe­lül­emel­ke­dett el­len­fe­lei ki­csi­nyes és bor­nírt vád­ja­in, so­ká­ig még a be­teg­sé­gén is. A bal­ol­da­li hecc­ér­tel­mi­sé­get, a ki­zá­ró­lag csak pol­gá­ri kor­má­nyok ide­jén ak­ci­ó­zó, tün­te­tő, alá­író, bő­rön­dö­ket cso­ma­go­ló tár­sa­sá­got „po­li­ti­kai mikiegereknek” ne­vez­te, akik ezen per­sze ret­te­ne­te­sen meg­sér­tőd­tek. Pe­dig csak ér­té­kü­kön ke­zel­te őket. Tény, hogy An­tall nem volt „mé­dia­sze­mé­lyi­ség”. Nem volt szí­nész. Ta­lán nem kel­lő idő­ben is­mer­te föl, hogy a mé­dia önál­ló ha­tal­mi ág­gá vált és füg­get­le­ní­tet­te ma­gát min­den­fé­le er­köl­csi meg­fon­to­lás­tól. Pe­dig azok még vis­­sza­fo­gott idők vol­tak azok­hoz ké­pest, ame­lye­ket ma élünk meg.
An­tall 1993 őszén már na­gyon be­teg volt. Köl­ni gyógy­ke­ze­lé­se ide­jén ér­de­kes ol­va­sói le­ve­lek je­len­tek meg az MSZP szó­csö­vé­ben, a Nép­sza­vá­ban. Men­­nyi­be ke­rül a gyógy­ke­ze­lés, mi­ért nem jó ne­ki az itt­ho­ni kór­ház? – ef­fé­le iro­má­nyok­nak adott he­lyet a Nép­sza­va ak­ko­ri­ban. Ma már más­ról szá­mol be a Nép­sza­va. Töb­bek kö­zött ar­ról, hogy Lendvai Il­di­kó, a Nép­sza­vát mes­ter­sé­ge­sen táp­lá­ló MSZP frak­ció­ve­ze­tő­je szót kért a par­la­ment­ben, és azt mond­ta: a pár­tok most ko­szo­rúz­za­nak együtt An­tall Jó­zsef sír­já­nál. Köz­ben meg­reb­bent a sze­me, de nem azért, mert el­szé­gyell­te vol­na ma­gát, ha­nem mert gyak­ran pis­log. Van ilyen. Ami­ó­ta An­tall ha­lott, ki­fe­je­zet­ten meg­ked­vel­ték egy­ko­ri po­li­ti­kai el­len­fe­lei. Ilyen is van.
De hagy­juk az el­len­fe­le­it. Az el­len­fe­le­in­ket.
An­tall Jó­zsef őszin­tén és mé­lyen hitt a ke­resz­tény­de­mok­ra­ta ér­ték­rend­ben. Hitt az ál­do­zat­kész és fel­tét­len ha­za­sze­re­tet­ben, a ke­resz­tény ér­té­kek alap­ján gya­ra­po­dó Ma­gyar­or­szág­ban, és ab­ban, hogy nincs va­ló­di sza­bad­ság fe­le­lős­ség­vál­la­lás nél­kül. A nem­zet fel­emel­ke­dé­sét a ha­gyo­má­nya­ik­ra tá­masz­ko­dó kö­zös­sé­gek meg­erő­sí­té­sé­ben, ma­gyar ön­be­csü­lé­sünk hely­re­ál­lí­tá­sá­ban és a sza­bad nem­ze­tek Eu­ró­pá­já­ban lát­ta. 1945 óta ő volt az el­ső po­li­ti­kus, aki ki­nyúj­tot­ta ke­zét a je­ges sem­mi­be ta­szí­tott, ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság fe­lé. Az új nem­ze­dék fe­le­lős­sé­ge lesz, hogy be­tel­je­sít­se An­tall élet­mű­vét, mert ez a nem­ze­dék An­tall Jó­zsef örö­kö­se is.
Tíz éve halt meg a rend­szer­vál­to­zás mi­nisz­ter­el­nö­ke. De­cem­ber 12-én el­me­gyek a sír­já­hoz egy szál vi­rág­gal. Re­mé­lem, so­kan le­szünk.