A ka­rá­cso­nyi asz­ta­lon mindennek kü­lön tör­té­ne­te és a gaszt­ro­nó­mi­ai él­ve­ze­ten túl­mu­ta­tó je­len­té­se van, és gyak­ran a po­gány ba­bo­nák vi­lá­gát idé­zi. Ka­rá­csony­kor például pi­ros csí­kos te­rí­tő ke­rült az asz­tal­ra. Az ab­rosz­nak va­rázs­ere­je volt: egész­sé­get, jó­lé­tet ho­zott. Az asz­tal­ra he­lye­zett ter­mény­ma­gok a kö­vet­ke­ző év bő ter­mé­sét biz­to­sí­tot­ták.
A fok­hagy­ma véd­te az egész­sé­get; a di­ó­ból jö­ven­döl­tek, az al­ma az egy­ség, egész­ség, szép­ség, sze­re­lem szim­bó­lu­ma volt, míg a méz az éle­tet tet­te édes­sé. A karácsonyi halfogyasztás talán bé­csi ere­de­tű, és en­nek is van má­gi­kus je­len­té­se: a gaz­dag­sá­got jel­ké­pe­zi. Az asz­ta­lon ma­radt mor­zsát gyó­gyí­tás­ra hasz­nál­ták, pa­rázs­ra szór­va füst­jé­vel be­teg gyer­me­ket, ál­la­tot gyó­gyí­tot­tak. Sok he­lyen nem szed­ték le az asz­talt, éj­jelre is ott hagyták az ételt, így em­lé­kez­ve az el­huny­tak­ra.
A bejg­li ere­de­ti­leg zsi­dó ün­ne­pi sü­te­mény volt, amely a ka­rá­csony­hoz kap­cso­lód­va Szi­lé­zi­á­ból ter­jedt el Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. A má­gi­kus fő­sze­rep a töl­te­lék­nek ju­tott, a mák bő­sé­get biz­to­sí­tott, a dió pe­dig el­há­rí­tot­ta a ron­tást.
A re­cep­tek és trük­kök után ér­dek­lőd­ve sok ér­de­kes­sé­get tudtam meg, például, hogy ho­gyan kell gyúr­ni, mi­kor kell hoz­zá­ad­ni, med­dig kell áll­ni hagy­ni. És még mi­e­lőtt be­bi­zo­nyo­so­dott vol­na hozzánemértésem, le­von­tam a leg­fon­to­sabb ta­nul­sá­got: iga­zán ak­kor lesz jó a bejg­li, ha el­ké­szí­té­se köz­ben az el­múlt év örö­me­i­re gon­dol­nak, azt gyúr­ják a tész­tá­ba, és úgy ké­szí­tik az ün­ne­pi asz­ta­lon egyéb­ként a vi­dám­sá­got is szim­bo­li­zá­ló sü­te­ményt.
Így rend­ha­gyó mó­don a 2003-as év köz­éle­ti örö­me­it re­cep­tté gyúr­va pró­bá­lunk se­gí­te­ni a bejg­li ké­szí­tés­ben. Amíg a hoz­zá­va­ló­kért ro­han­gá­lunk, ki­csit fi­lo­zo­fi­ku­sabb örö­mö­ket aján­lunk. Te­hát, ami­kor töb­bek kö­zött ve­szünk 56 dkg fi­nom­lisz­tet, 21 dkg va­jat, 2 to­jás­sár­gá­ját, 30 dkg da­rált dió­be­let, 8-10 dkg ap­ró­ra vá­gott birs­al­ma­saj­tot, gon­dol­junk azok­ra, akik idén szü­let­tek, és fel­nő­ve majd öreg­bít­he­tik jó hí­rün­ket. Ki tud­ja, ta­lán idén szü­le­tett meg az a fiú, aki 23 év múl­va a vi­lág­baj­no­ki dön­tő­ben meg­szer­zi a ma­gya­rok győz­tes gól­ját, vagy az a lány, aki 20 év múl­va az el­ső ma­gyar női aszt­ro­na­u­ta­ként a pá­pai re­pü­lő­tér­ről fel­száll­va a vi­lág­űr­be jut. Vagy ta­lán már el­kez­dett ti­peg­ni az a ké­sőb­bi test­épí­tő, aki negyven év múl­va az USA el­nö­ké­vé is meg­vá­lasz­ta­nak, el­tö­röl­ve a szü­le­té­si diszk­ri­mi­ná­ci­ót. De hát vég­te­len a sor, le­het jó kedv­vel gon­dol­ni most szü­le­tett le­en­dő No­bel-dí­ja­sok­ra, olim­pi­ko­nok­ra, szí­né­szek­re, fel­ta­lá­lók­ra és ál­lam­fér­fi­ak­ra.
Amint ös­­sze­szed­tük a hoz­zá­va­ló­kat és gon­do­lat­ban be­ren­dez­tünk egy vi­rág­zó Ma­gyar­or­szá­got, el­kez­dőd­het a mun­ka.
Mi­köz­ben cso­mó­men­tes­re ke­ver­jük a va­jat, a lisz­tet, az élesz­tőt és a te­jet, meg­elé­ge­dés­sel gon­dol­ha­tunk ar­ra, hogy van még ma­gyar igaz­ság, és egy-két csú­nya do­log­ra azért fény de­rült az idén. En­nek kö­szön­he­tő­en, akár­ki akár­mit mond, a bejg­lit ké­szít­ve egyi­künk sem cse­rél­ne sem a bé­csi pric­­csen ül­dö­gé­lő Kul­csár­ral, sem az ex-K&H-s va­la­ha volt nagy­ban­kár Rej­tő­vel.
Ha a tész­ta si­ma, ak­kor négy ci­pó­ra oszt­juk, és mi­köz­ben a ci­pó­kat a lisz­te­zett desz­ká­ra he­lyez­zük, eszünk­be jut­hat Ká­sás Ta­más, amint a nyá­ri bar­ce­lo­nai ví­zi­lab­da dön­tő vé­gén ma­gas­ra eme­li a vi­lág­baj­no­ki ser­le­get.
Amíg a tész­ta pi­hen, ne­ki­áll­ha­tunk a töl­te­lék­nek, és amíg a di­ó­val meg a cuk­ros víz­zel pe­pe­cse­lünk, meg­nyu­god­va gon­dol­ha­tunk ar­ra, hogy idén a nyá­ri ba­la­to­ni nya­ra­lá­sun­kat sem a né­met tu­ris­ták, sem az esős idő nem tet­te tönk­re, sőt, a jó sze­ren­cse még at­tól is meg­kí­mél­te kis ha­zán­kat és tizenegynéhány mil­lió em­bert, hogy jobb­ sor­sa ér­de­mes ra­dio­ak­tív ha­mu le­gyen. De mo­so­lyog­va gon­dol­ha­tunk, ar­ra is, hogy a pro­fi­nak mon­dott MSZP-kor­mány, olyan csú­nya ba­ki­kat vet el, hogy né­hány pol­gá­ri kö­rös fe­jé­ben már meg­for­dul­ha­tott a gondolat: Tóta W. Ár­pád és Szily Lász­ló is át­állt a pol­gá­ri ol­dal­ra. Egy kis man­du­lás an­gol­na, egy kis ame­ri­kai utaz­ga­tás, egy kis EU-kam­pány, egy kis Zeley-levél, egy kis Gyurcsány. Mint­ha di­rekt csi­nál­nák, le­mond­va a nép­sze­rű­ség ter­hé­ről.
Amint vis­­sza­té­rünk a tész­tá­hoz és meg­mar­kol­juk a sod­ró­fát, eszünk­be jut­hat Szász Károly, aki, amíg le­he­tett bát­ran pró­bál­ta őriz­ni a bank­fel­ügye­let füg­get­len­sé­gét, da­col­va a mi­nisz­ter­el­nök­kel és a ko­co­gó sep­rű­nye­lek­kel.
A len­dü­let ha­mar ki­nyúj­tat­ja ve­lünk a tész­tát, ami­re gon­do­san el­kezd­het­jük fel­ken­ni a töl­te­lé­ket, ek­kor me­reng­he­tünk el azon, hogy ötven éve ver­tük 6:3-ra Ang­li­át és a ré­gi nagy csa­pat­ból még hár­man köz­tünk van­nak, sőt ezek­ben az ín­sé­ges fo­ci-idők­ben a DVSC to­vább­ju­tá­sa is ko­moly öröm, ha nem is el­ső­sor­ban a há­zi­as­­szony­ok­nak.
Vé­gül a tész­tát ös­­sze­te­ker­jük, a ru­da­kat a sü­tő­le­mez­re tes­­szük egy­más­tól há­rom cm tá­vol­ság­ra. Mi­köz­ben to­jás­fe­hér­jé­vel meg­ken­jük a te­te­jü­ket, bol­do­gan gon­dol­ha­tunk ar­ra is, hogy 2003 jú­ni­u­sa óta szí­nes lett az Ufi.
Vé­gül ro­po­gós bar­ná­ra süt­jük, vi­gyáz­va ar­ra, hogy el ne ég­jen, mert ha el­ront­juk, ak­kor kezd­het­jük az egé­szet el­öl­ről, de ab­ban – bár­mit is ír­nánk– már biz­tos nem len­ne sok örö­münk.