Felizzott Koszovó, kiújultak a harcok Macedóniában • Mi lesz veled, Bosznia?
Morajlás a Balkánon (2003. november) Hosszú, forró nyár volt az idei az egykori Jugoszláviában, bár ezt a magyar külpolitikai újságírás Irak árnyékában alig vette észre. Újra felizzott Koszovó, kiújultak a harcok Macedóniában, megroppant a nyugati orientációjú szerb elit, megugrott a magyarellenes incidensek száma a Délvidéken, recsegni-ropogni kezdett Bosznia-Hercegovina. Az a doktriner, a helyi körülményeket figyelmen kívül hagyó rendszer ingott meg, amelyet a boszniai és koszovói háborút – egyébként elismerésre méltó keménységgel – lezáró Egyesült Államok hozott létre. Boszniában az 1995-ös megegyezés öszvérállamot teremtett. A hivatalosan is elismert, széles jogkörökkel rendelkező szerb és bosnyák államrész mellett de facto megmaradt a horvát államalakulat is. A közös államban gyakorlatilag ma is három hadsereg néz szembe egymással, és a három államalkotó nemzetből kettő nem kér Boszniából: a szerbek nagy része Szerbiához, a horvátok többsége Horvátországhoz szeretne csatlakozni. Ezt a természetes, és az etnikai tisztogatások „eredményeképpen” nagy kisebbségek kialakulása nélkül is kivitelezhető vágyat nyomja el a nemzetközi közösség, miközben az egységes Bosznia álmát hajkurássza. Eközben a bosnyákok ijesztő mértékben radikalizálódnak, az Iránból és más közel-keleti államokból exportált iszlám fundamentalizmus megvetette a lábát ebben a korábban mérsékelt közösségben. Ez persze csak tovább növeli a szerbek és horvátok elszakadási vágyát. Nemrégiben már Mladen Ivanics, az ország külügyminisztere vetette fel, hogy Koszovó függetlenné válása mintájául szolgálhatna a szerb országrész elszakadásának. Szakadozik Szerbia és Montenegró az – EU által létrehozott – kényszerházassága is. A függetlenség tekintetében megosztott Podgoricában kezdenek az elszakadás erői fölénybe kerülni. Mindeközben Szerbiában nő a paranoia: a Zoran Djinjics meggyilkolásával vezetőjét vesztett nyugati orientációjú politikai elit fokozatos szétesésével egyre csökken a remény, hogy Szerbia hamarosan kitör abból az örvényből, amelybe a nyolcvanas évek végén belekerült. Belgrád – egykor egy 23 milliós prosperáló ország fővárosa – ma egy hét és félmilliós, mély demográfiai, gazdasági és politikai válságban lévő Szerbia központja. Súlyos Trianon-szindrómát él át az ország, ami fokozza a népesség gyanakvását a más nemzetiségűekkel szemben. Az egykori magyar Délvidékre betelepített szerb menekültek napi szinten zaklatják a magyarokat. Néhány hír, mint az újvidéki temető feldúlása, baloldali médiánk fullasztó közönyét is képes volt áttörni. Még az EU és a NATO által viszonylag sikeresen stabilizált Macedóniában is meg-megremeg a talaj. Az albánok fegyverrel ugyan több eredményt értek el két év alatt, mint a térség más, csak politikai eszközökkel harcoló kisebbségei 1990 óta, de egyes csoportok továbbra is hajlandóak vért ontani az albán többségű területek elszakadásáért. Az albán régiók leválása egyébként leginkább a macedónok érdeke lenne, mert rossz demográfiai mutatóik miatt néhány évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnek saját országukban. A térség konfliktusai tehát önmagukban is súlyosak, de mind ezer szállal kötődnek a központi problémához: Koszovó jövőbeli státuszához. Ma már gyakorlatilag eldöntött ténynek tekinthető, hogy az albán többségű tartomány független lesz. Washington egyértelműen ezt támogatja, és az EU fenntartásai sem lesznek hosszú életűek. Az albánok ugyanis, ha kell, akár korábbi felszabadítóik ellenében is hajlandóak fegyverrel kiharcolni függetlenségüket. A kérdés csak az, milyen feltételekkel jön létre a majdani koszovói állam. Azt már most állíthatjuk, hogy nem lesz a békés együttélés mintapéldája: a vendetta egyik fellegvárában ugyanis nem érzik át Európa és Amerika ideáljainak szépségét. A szerb közösség 1999 óta nagy árat fizet a nevében korábban elkövetett bűnökért. Koszovóban ma csak a mitrovicai körzetben és néhány kisebb enklávéban élnek szerbek, a nemzetközi erők által őrzött falvaikból csak katonai kísérettel tudnak kimerészkedni. Két lehetőség van tehát: vagy jelenlegi határai között ismerik el Koszovót, és akkor a szerbek őrzésére még nagyon hosszú nemzetközi jelenlétre lesz szükség, vagy a mitrovicai térség, és ezzel a szerb közösség zöme Szerbiához kerül. Bár az utóbbi tűnne logikusnak, szinte bizonyos, hogy az USA és az EU ragaszkodni fog Koszovó mesterséges, a titói Jugoszláviában meghúzott határaihoz. Ezzel felszabadítanak egy elnyomott kisebbséget, ugyanakkor fölöslegesen kreálnak egy másikat. Pedig már a kilencvenes évek közepén számos nyugati elemző, köztük olyan tekintélyes politikusok, mint Lord Owen volt brit külügyminiszter, figyelmeztetett: az egykori Jugoszláviában addig nem lesz valódi béke, amíg a kívülről közös életre kényszerített népek etnikai és nem államjogi határaik mentén el nem válhatnak egymástól. Koszovó függetlensége így csak élezni fogja Szerbia, Bosznia és Macedónia problémáit: a morajlás folytatódni fog Balkánon.
|