– A ma­gyar kö­zé­le­tet ki­csit is fi­gye­lem­mel kö­ve­tő ér­dek­lő­dő két nagy, esz­me­i­leg és kap­cso­la­ti há­ló­ját te­kint­ve is vi­lá­go­san kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai tá­bort kü­lön­böz­tet­het meg. A mai ma­gyar bal­ol­dal ge­ne­zi­sét, gyö­ke­re­it ál­ta­lá­ban kör­be tud­juk ha­tá­rol­ni, mi a hely­zet a ma­gyar kon­zer­va­tí­vok­kal?
– Mes­­szi­ről kell kez­de­nem, hogy a kér­dé­sük­re pon­to­san tud­jak vá­la­szol­ni. Min­den kon­zer­va­tív po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­nak az alap­ja a ha­gyo­mány meg­őr­zé­se, a múlt tisz­te­le­te, to­váb­bá az ér­té­kek to­vább­adá­sa. Azon­ban a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus ese­té­ben már en­nél a ki­in­du­ló­pont­nál sú­lyos ne­héz­sé­gek­kel kell szem­be­néz­nünk. Mi­lyen ha­gyo­mány­ra le­het­ne ugyan­is tá­masz­kod­ni negy­ven­év­nyi el­nyo­más és le­foj­tás után, ami­kor a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus kulcs­fi­gu­rá­i­ról, in­téz­mé­nye­i­ről, ha­gyo­má­nya­i­ról még csak szó sem es­he­tett? A ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus te­hát sa­já­tos ön­el­lent­mon­dás­sal küsz­kö­dik, mert bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a rend­szer­vál­to­zás után nem meg­őriz­nie, ha­nem új­ra­te­rem­te­nie kel­le­ne sa­ját esz­me­rend­sze­rét. Van azon­ban két fo­gó­dzónk, ami­kor az esé­lyek­ről be­szél­ge­tünk. Az egyik a még­is­csak va­la­ha lé­te­zett kon­zer­va­tív ma­gyar ha­gyo­mány, a má­sik a kül­föl­di kon­zer­va­ti­viz­mus örök­sé­ge. Van te­hát ho­va nyúl­ni, még ak­kor is, ha a ma­gyar kon­zer­va­tív múlt na­gyon is sok­fé­le. Eb­ben a múlt­ban rend­kí­vül sok áram­lat ke­ve­re­dett, de még­is – né­mi le­egy­sze­rű­sí­tés­sel – két egy­más­tól mar­kán­san el­ütő ha­gyo­mányt le­het meg­kü­lön­böz­tet­ni. Egy­fe­lől az Asbóth Já­nos-Ti­sza István–Szekfű Gyu­la-fém­je­lez­te sza­bad­el­vű-kon­zer­va­tív, más­részt az et­től jobb­ra ál­ló, s egy­más­tól is nagy­mér­ték­ben el­ütő kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dók, mint pél­dá­ul a szá­zad­for­du­lón Kár­olyi Sán­dor, vagy ké­sőbb Göm­bös Gyu­la. Ez utób­bi­val egyéb­ként a ha­zai kon­zer­va­ti­viz­mus vé­sze­sen kö­zel ke­rült a ma­gyar jobb­ol­dal (nota bene: a ket­tő ko­ránt­sem azo­nos fo­ga­lom!) má­sik irány­za­tá­hoz, a ra­di­ká­lis, szél­ső­jobb­ol­da­li és alap­ve­tő­en an­ti­sze­mi­ta jobb­ol­dal­hoz. Tör­té­nel­mi­leg per­sze az egé­szet vál­lal­ni kell, hi­szen mind­ket­tő a ma­gyar múlt ré­sze, akár sze­ret­jük ezt, akár nem. De ide­o­ló­gi­ai szem­pont­ból ne­kem alig­ha le­het bár­mi­fé­le kö­zöm az utób­bi­hoz, vi­szont a már em­lí­tett Asbóth–Tisza-Szekfű-féle tra­dí­ci­ó­hoz – né­hány pon­ton fenn­tar­tá­sa­i­mat sem el­hall­gat­va – igen­is kö­zel ér­zem ma­gam­hoz.
– A kon­zer­va­tív ki­ált­vány szer­ző­je, Lánczi And­rás fi­lo­zó­fus nem­ré­gi­ben egyik hír­la­pi cik­ké­ben úgy vél­te: hi­bát kö­vet el a ma­gyar kon­zer­va­tív tá­bor, ha gon­dol­ko­dá­sá­nak kez­de­té­nek és vé­gé­nek, a cse­le­ke­de­te­it irá­nyí­tó min­den moz­za­nat alap­já­nak a nem­ze­ti kér­dést te­szi meg. Egyet­ért ez­zel a meg­ál­la­pí­tás­sal?
– Na­gyon is, és nem­csak azért, mert And­rás­sal an­nak ide­jén egy csa­pat­ban fut­bal­loz­tunk a KSI-ben. A tré­fát fél­re­té­ve: úgy gon­do­lom, hogy a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus­ban nagy sze­re­pe van és lesz a jö­vő­ben is a nem­ze­ti kér­dés­nek, hi­ba vol­na azon­ban a ma­gyar múlt prob­lé­má­it vagy akár a nem­ze­ti re­to­ri­kát ab­szo­lu­ti­zál­ni. Van annyi­ra sok­szí­nű és ele­ven a ho­ni kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás, hogy szi­lárd nem­ze­ti ala­po­kon áll­va ér­vé­nye­sen tud­jon szól­ni a mai vi­lág és Ma­gyar­or­szág – a nem­ze­ti kér­dé­sen túl­me­nő – prob­lé­má­i­ról is. A ma­gyar tör­té­ne­lem el­vesz­tett csa­tá­it ta­lán nem a mai po­li­ti­kai la­pok ha­sáb­ja­in kel­le­ne megnyerni…
– Biz­tos eb­ben? So­kan lát­ják úgy, hogy a ma­gyar múl­tat meg­ha­mi­sí­tot­ták az el­múlt év­ti­ze­dek­ben és a ma­gyar jobb­ol­dal leg­sür­ge­tőbb fel­ada­ta – egy­faj­ta „nem­ze­ti tör­té­net­írás” ré­vén – vissza­ad­ni a nem­ze­ti öntudatot…

Szem­be kell néz­nünk az­zal a tén­­nyel, hogy a ma­gyar tár­sa­da­lom a vég­le­tes ato­mi­zált­ság ál­la­po­tá­ban él. Olyan ál­la­pot­ban, ami­kor nem­hogy elit­kul­tú­rá­val, de sem­mi­fé­le nagy kö­zös­sé­gi cél­lal nem szó­lít­ha­tó meg

– Ter­mé­sze­te­sen sú­lyos gon­dok van­nak a ma­gyar­ság nem­ze­ti ön­tu­da­tá­val, ez azon­ban nem ment­het fel ben­nün­ket a kí­mé­let­len igaz­mon­dás alól. Nem új a prob­lé­ma, ér­de­mes el­ol­vas­ni Szekfű Gyu­la 20-as, 30-as évek­ben írt pub­li­cisz­ti­ká­it. Ő már ek­kor fel­hív­ta a fi­gyel­met a fruszt­rá­ci­ó­ból és a ki­sebb­ren­dű­sé­gi ér­zés­ből fa­ka­dó da­cos, ku­ru­cos múlt­ku­ta­tás ve­szé­lye­i­re. Nem vi­ta­tom, hogy sok alap­ve­tő­en jó­in­du­la­tú em­ber vé­li úgy, hogy a ma­gyar­ság di­cső­sé­gét eme­li az, ami­kor pél­dá­nak oká­ért a ma­gyar ős­tör­té­ne­tet több ezer éves szer­ves egész­ként mu­tat­ja be. Hi­bá­nak tar­tom azon­ban, ha ezek a tör­té­net­ku­ta­tás alap­ve­tő sza­bá­lya­it még tá­vol­ról sem is­me­rő em­be­rek úgy vé­lik, hogy min­den igaz és jó, ami a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra alatt til­tott gyü­mölcs­nek szá­mí­tott. Vagy – egyéb­ként a ro­mán tör­té­net­írás el­já­rá­sa­i­ra kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lí­tó mód­sze­rek se­gít­sé­gé­vel – va­la­mi­fé­le ki­zá­ró­la­gos, az ős­múlt­ból táp­lál­ko­zó ma­gyar vi­lág­né­ze­tet kell te­rem­te­nünk; akár a ke­resz­tény­ség nél­kül, vagy an­nak el­le­né­ben is. A ma­gyar sza­bad­el­vű kon­zer­va­ti­viz­mus ka­taszt­ró­fá­já­nak tar­ta­nám, ha össze­ad­ná ma­gát ez­zel az egy­re ter­je­dő el­len­kul­tú­rá­val. Min­dent meg le­het per­sze ten­ni, csak ép­pen en­nek be­lát­ha­tat­la­nok a kö­vet­kez­mé­nyei. Fél­iga­zság­ok­ból, mell­dön­ge­tés­ből, dé­li­bá­bos múlt­ker­ge­tés­ből, mű­ve­let­len­ség­ből és fruszt­rá­ci­ó­ból nem le­het ér­vé­nyes és hi­te­les tör­té­net­ké­pet al­kot­ni. Már­pe­dig stí­lus, mű­velt­ség és szín­vo­nal nél­kül nem lesz élet­ké­pes ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus. Németh László sza­va­i­val él­ve az „idét­len turánkodók” sze­rény vé­le­mé­nyem sze­rint leg­alább an­­nyi kárt okoz­nak a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus­nak, mint a bal­ol­da­li tör­té­net­ha­mi­sí­tók. Per­sze nagy a mu­lasz­tá­sa a ma­gyar tör­té­net­tu­do­mány­nak, hi­szen – tisz­te­let a ki­vé­tel­nek – a ma­gyar tör­té­né­szek sem tet­tek meg min­dent, hogy szem­be­száll­ja­nak ezek­kel a tév­tan­ok­kal. Ezek­kel a né­ze­tek­kel per­sze el­ső­sor­ban a hi­te­les, ma­gu­kat kon­zer­va­tív­nak tar­tó tör­té­né­szek­nek kel­le­ne szem­be­száll­ni­uk, de a lö­vész­árok-men­ta­li­tás mi­att (ami ön­ma­gá­ban is egyi­ke a leg­na­gyobb mai őrü­le­tünk­nek!) so­kan in­kább csend­ben ma­rad­nak.
– Köz­pon­ti kér­dé­se a rend­szer­vál­tás óta el­telt idő­szak­nak nem­csak a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus ma­gá­ra ta­lá­lá­sa, ha­nem a ma­gyar bal­ol­dal meg­úju­lá­sa is. Van-e esély ar­ra, hogy az MSZP le­vet­kőz­ze ál­lam­pár­ti múlt­ját?
– Szá­mom­ra vi­lá­gos és egy­ér­tel­mű, hogy a nó­men­kla­tú­rá­nak előbb-utóbb men­nie kell. Ezt már csak az MSZP egyes csúcs­ve­ze­tői nem lát­ják. Csak ak­kor be­szél­he­tünk ugyan­is hi­te­les ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­ci­á­ról, ha a dik­ta­tú­ra anya­gi-kap­cso­la­ti elő­nye­it él­ve­zők le­lép­nek a po­rond­ról. Ez­zel együtt rossz tak­ti­ká­nak tar­tom, hogy a ma­gyar kon­zer­va­tí­vok egy ka­lap alá ve­szik a tel­jes ma­gyar balodalt. Lát­ni kell ugyan­is, hogy pél­dá­ul a Hiller Ist­ván vagy Szili Ka­ta­lin ne­vé­vel fém­jel­zett szo­ci­ál­de­mok­ra­ta irány­vo­nal hi­te­le­sen pró­bál szól­ni nem­ze­ti kér­dé­sek­ben, még ha csak a kez­de­ti lé­pé­sek­nél tar­ta­nak is. Ma­gyar ál­lam­pol­gár­ként igen­is örül­nék, ha ez a szem­lé­let vál­na ural­ko­dó­vá. Más kér­dés, hogy je­len­leg még min­den fon­tos kér­dés­ben (pél­dá­ul a határontúli ma­gya­rok ügyé­ben) az ural­ko­dó pártelit in­ter­na­ci­o­na­lis­ta ihletettségű ér­dek­te­len­sé­ge di­a­dal­mas­ko­dik.
– A ma­gyar köz­élet­ben a má­sik ne­u­ral­gi­kus pont az an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal va­ló fo­lya­ma­tos vá­das­ko­dás. A zsi­dó­kér­dés Ma­gyar­or­szá­gon cím­mel két év­vel ez­előtt Ön egy nagy­sza­bá­sú mun­kát tett le az asz­tal­ra, amely­ben meg­pró­bál­ta fel­dol­goz­ni a ma­gyar­ság és a zsi­dó­ság egy­más­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyát. Si­ke­rült-e vég­hez vin­ni azt, amit el­ter­ve­zett?
– Alap­ve­tő­en há­rom cé­lom volt ez­zel a könyv­vel. Egy­részt sze­ret­tem vol­na meg­ér­te­ni a ma­gyar–zsi­dó vi­szonyt. Ezt – leg­alább­is azt gon­do­lom – el­ér­tem. A könyv meg­írá­sa előtt öt éven át na­pon­ta tíz órás ku­ta­tó­mun­kát vé­gez­tem en­nek ér­de­ké­ben, min­dent el­ol­vas­tam e tárgy­ban, amit le­het­sé­ges. Eb­ből a szem­pont­ból te­hát elé­ge­dett va­gyok. A má­so­dik szem­pont egy in­tel­lek­tu­á­lis kér­dés. Va­jon si­ke­rült-e át­ad­ni az ol­va­sók­nak azt, amit én már meg­ér­tet­tem? En­nek ered­mé­nyét azon­ban nem ne­kem kell meg­ítél­ni, de azért ti­tok­ban bí­zom ab­ban, hogy ez is si­ke­rült. A har­ma­dik szem­pont pe­dig, hogy a ma is élő gör­csök ol­dá­sá­hoz és a mai gon­dok meg­ol­dá­sá­hoz mennyi­ben já­rult hoz­zá ez a könyv? A vá­la­szom er­re a kér­dés­re egy­ér­tel­mű­en az, hogy se­mennyi­re.
– Mi volt az, amit meg­ér­tett a könyv írá­sa so­rán?
– Ta­lán azt ér­tet­tem meg vi­lá­go­san, hogy a ma­gyar–zsi­dó együtt­élés nem olyan egy­sze­rű do­log, mint ahogy én azt ere­de­ti­leg el­kép­zel­tem. Ré­gen úgy hit­tem, hogy az alap­ve­tő konf­lik­tu­so­kat csak az as­­szi­mi­lá­ció el­ma­ra­dá­sa mi­att nem si­ke­rült fel­ol­da­ni. A tra­gi­kus XX. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem köz­be­szólt, de to­vább kell ha­lad­ni a meg­kez­dett úton, és az as­­szi­mi­lá­ció elő­re­ha­lad­tá­val majd min­den rend­be jön.
– Ez nem így van?
– Sok­kal bo­nyo­lul­tabb a kér­dés, mert a ma­gyar és a zsi­dó nép ese­té­ben na­gyon erős iden­ti­tá­sok­ról van szó, ame­lyek­nél ez a re­cept sze­rin­tem nem mű­kö­dik. Meg­kér­dő­je­le­ző­dött szá­mom­ra az is, hogy a ma­gyar zsi­dó­ság szá­má­ra ér­tel­mes cél az as­­szi­mi­lá­ci­ós út.
– Mi­ért?
– Még egy­szer hang­sú­lyo­zom, hogy mind a ma­gyar, mind pe­dig a zsi­dó nem­ze­ti iden­ti­tás rend­kí­vül erős. A konf­lik­tu­sok nagy ré­sze pon­to­san ab­ból eredt, hogy nem olyan egy­sze­rű azt mon­da­ni, amit a ma­gyar sza­bad­el­vű­ek ja­va­sol­tak a ha­zai zsi­dó­ság­nak: ne­ve­ze­te­sen, meg­ad­juk a ben­ne­te­ket meg­il­le­tő jo­go­kat, de ti le­gye­tek jó ma­gya­rok, hi­szen mi ve­szé­lyez­te­tett hely­zet­ben, s ke­ve­sen va­gyunk. Ma már úgy gon­do­lom, na­gyon he­lyes, ha a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság meg­őr­zi a sa­ját zsi­dó iden­ti­tá­sát, mert ez ér­ték, mint ahogy a ma­gyar iden­ti­tás is az, s mind­ez ér­ték Ma­gyar­or­szág szem­pont­já­ból is. Nem le­het te­hát sze­rin­tem az a cé­lunk, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­ge­ket olyan hely­zet­be hoz­zuk, hogy anya­gi vagy er­köl­csi okok mi­att azon gon­dol­kod­ja­nak, hogy meg­szün­tes­sék a ki­sebb­sé­gi mi­vol­tu­kat. A ki­sebb­sé­gek iden­ti­tá­sa, kul­tú­rá­ja, tör­té­ne­te nem sze­gé­nyí­ti a ma­gyar kul­tú­rát, ha­nem ép­pen for­dít­va, gaz­da­gít­ja azt. Tény, hogy kri­ti­ku­sa­im – eny­hén szól­va – nem na­gyon fo­gad­ták el ezt a gon­dol­ko­dás­mó­dot.
– Nem­ré­gi­ben lát­tunk az ut­cán egy if­jú höl­gyet, ke­zé­ben az Osiris ki­adó „Én még olvasok… És te?” fel­ira­tú reklámyszatyrával. Adó­dik a kér­dés: men­­nyi­re szo­rul­hat vis­­sza a könyv­ki­adás Ma­gyar­or­szá­gon a di­gi­tá­lis kul­tú­ra ja­vá­ra?
– Nem tud­juk még, hogy a Gu­ten­berg-kor­sza­kot tel­je­sen fel­vált­ja-e a di­gi­tá­lis kor­szak. Elő­ször azt hit­tük, hogy a könyv­ki­adás­nak egy­szer s min­den­kor­ra vé­ge. Ez volt a meg­ren­dü­lés pil­la­na­ta, az­tán ki­de­rült, hogy ez még­sem így van. Az el­múlt tíz év­ben az in­for­má­ci­ós tár­sa­da­lom sze­re­pe fo­lya­ma­to­san nőtt, ha úgy tet­szik az a bi­zo­nyos tor­ta nem ki­sebb, ha­nem na­gyobb lett. S eb­ből a fo­lya­mat­ból a ma­gyar könyv­ki­adás, mint in­for­má­ció-hor­do­zó is fo­lya­ma­to­san gya­ra­po­dik. Ma a har­ma­dik fá­zis­ban va­gyunk, ez pe­dig a bi­zony­ta­lan­sá­gé. Nem tud­juk még, hogy a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék ho­gyan vi­szo­nyul majd a köny­vek­hez. De ne­he­zen tu­dom el­kép­zel­ni – bár eb­ben le­het, hogy té­ve­dek –, hogy még akár egy kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció ide­jén is egyes mű­faj­ok, mint pél­dá­ul a szép­iro­da­lom, a best­sel­le­rek és a tan­köny­vek meg­szűn­né­nek, és csak interneten len­né­nek el­ér­he­tő­ek. Bi­zo­nyos mű­faj­ok, úgy­mint a le­xi­ko­nok, a bib­li­og­rá­fi­ák és a tu­do­má­nyos fo­lyó­irat­ok a mai for­má­ik­ban va­ló­szí­nű­leg meg­szűn­nek és di­gi­tá­li­san je­len­nek majd meg. Még a na­pi­lap­ok jö­vő­je nem egy­ér­tel­mű eb­ből a szem­pont­ból. A szá­mí­tó­gé­pek tö­me­ges el­ter­je­dé­se után már nem biz­tos, hogy egy­sze­rűb­ben ta­lál­juk meg a ke­re­sett in­for­má­ci­ó­kat egy na­pi­lap­ban, mint az interneten. Ér­zé­se­im sze­rint te­hát a di­gi­tá­lis és a könyv­kul­tú­ra tar­tós együtt­élé­sé­re szá­mít­ha­tunk. S hogy eb­ben hol le­het az Osiris he­lye? A mi ki­adónk egy ki­fe­je­zet­ten elitista, már-már arisz­tok­ra­ti­kus mű­hely, amely ed­dig is és a jö­vő­ben is a ma­gyar és nyu­ga­ti tár­sa­da­lom- és hu­mán­tu­do­má­nyok, ki­sebb mér­ték­ben pe­dig a ma­gyar szép­iro­da­lom leg­ja­vát ad­ja ki. Mi per­sze csak a mai ma­gyar tár­sa­da­lom egy szűk – és saj­ná­la­to­san egy­re szű­kü­lő – ré­te­gét tud­juk meg­szó­lí­ta­ni, de nem is eb­ben lá­tom a leg­főbb prob­lé­mát.
– Ha­nem?
– Szem­be kell néz­nünk az­zal a tén­­nyel, hogy a ma­gyar tár­sa­da­lom a vég­le­tes ato­mi­zált­ság ál­la­po­tá­ban él. Olyan ál­la­pot­ban, ami­kor nem­hogy elit­kul­tú­rá­val, de sem­mi­fé­le nagy kö­zös­sé­gi cél­lal nem szó­lít­ha­tó meg. Itt vis­­sza­uta­lok be­szél­ge­té­sünk ele­jé­re. A hi­te­les ma­gyar kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás­nak el­len­szert kel­le­ne ta­lál­nia az össz­né­pi tom­pult­ság­ra, s ugyan­ak­kor meg kell fo­gal­maz­nia vi­szo­nyát a di­gi­tá­lis kor­szak fen­tebb vá­zolt prob­lé­má­i­hoz is. Gaz­da­sá­gi, gaz­da­ság­fi­lo­zó­fi­ai kér­dé­sek­ben ta­lán ki­csit job­ban ál­lunk, de lát­nunk kell, hogy élet­ké­pes gaz­da­sá­got sem le­het mű­köd­tet­ni rossz szel­le­mi ál­la­pot­ban lé­vő kö­zös­sé­gek­kel.