Új akusztikus koncertlemez
Ákos duplán (2003. november) Kétszer találkoztunk. Kétszer volt okos Ákos, kétszer lehengerlő. Kétszer nem tudtam eldönteni, érzékeny művész, vagy despota producer hív-e meg kisfröccsre. Érdekeseket mondott szerelemről, zenészválasztásról, közönségigényről. De nem adott kétszer a két cédéjéből. – Most megjelent első duplád élő, több estéből vágott lemez. Minden koncertet szigorúan visszahallgattál, és mindenkihez volt egy rossz szavad? – A turné valamennyi előadását rögzítettük, volt miből válogatni. Nem a hibákra figyeltünk, hanem arra, melyik felvétel mutatja be legjobban az előadások hangulatát. A koncertek során végig segítjük egymást, másként nem is zenélhetnénk együtt. A próbán is jól halljuk egymás játékát, mindenki fülbe dugható fülhallgatóval dolgozik. Zenekarvezető vagyok, de közösen járjuk körül a kérdéseket, így választjuk ki például a gitárszóló témáit. De ugyanígy volt a turné anyagának összeállításakor is: a zenekar tagjaival közösen végighallgattuk az elmúlt tíz év Ákos-albumait, mindenki papirosra írta, hogy mit hallana-játszana szívesen a koncerteken. Több mint 100 nótát írtunk össze, ebből meghagytunk huszonvalamennyit, végül hat dalról a próbák közben derült ki, hogy nem működnek jól vonóskarral. Helyettük hat olyan szerzemény került a műsorba, amelyik még az első százban sem szerepelt. Személyes döntések nélkül ez nem megy, itt is volt jócskán. – De ha nem tetszik valami, elkanászodik a dobos, unott a vokalista vagy minden sorvéget szólónak hisz a basszgitáros, mit teszel? – Nagyon fontosnak tartom, hogy kikkel zenélek: a megfelelő társakkal ez nem fordul elő. Tudom, hogy csak közösségben születik jó muzsika, és én nagyon vigyázok erre a társaságra. Szerencsére barátok vagyunk, nem csupán munkatársak, a turné végén sem menekülnek haza a zenészek, hanem elképesztő pizzázásokat csapunk együtt. A közös munka során eddig megismert szimfonikus együttesek közül ezért esett a választás a Danubia Ifjúsági Zenekarra: a tízfős vonóskar tagjait közülük verbuváltuk, mert hiányzik belőlük a „szomorúzenészi” hozzáállás. – Ezek szerint nem is kell cserélned, mert eleve jó társakat választottál? – Nyolc évig játszottam változatlan kísérőzenekarral. 2002 májusában két nagyszerű zenész távozott, ezek után – csakis ajánlásos úton! – komoly meghallgatásokat tartottunk a bandával. – Függöny mögött játszottak a jelöltek, mint végzetes sorsuk beteljesedése előtt azok a bizonyos „szomorúzenészek”? – Nem. A mienk igazán színpadi műfaj, itt nem elég, ha úgy gitározol, mint egy félisten, ki is kell nézned valahogy, és az sem árt, ha egészséges habitusú muzsikus vagy. Ne később derüljön fény a személyes problémákra: lényeges a hangszertudás, de nem csak ez számít. Minden szempontból kitűnő társakra találtam. – Essünk túl egy kényes kérdésen. Családos vagy: hogyan írhatsz igazi szerelmes dalokat a legkülönfélébb friss helyzeteket lefestve? Folyamatosan szerelmes úgyse lehetsz, a számok pedig egyre csak születnek, és nemigen szólnak másról, mint születő-funkcionáló szerelmekről… – Nincs ebben a kérdésben semmi kényes. A szerelem életelv és önhülyítés, ezért az utána való vágyakozás jogát nem vagyok hajlandó feladni: enélkül nem tudok írni. Az alkotókedvet minden korokban ez mozgatta, tekints végig a világirodalmon, a zenetörténeten. Szerelem nélkül tehetségtelenek vagyunk. Minél több tapasztaláson van túl az ember, minél stabilabb az élete, annál nehezebben őrül meg. De ettől még szüksége lehet az egyensúly-hiányos helyzetekre. Szeretem a nőket, szeretem a szerelmet, ennyi az egész. – De hogy lehetsz őszinte, ha közben nem úgy élsz? – De hát erről beszélek: én így élek. Van szépséges feleségem, a gyermekeinket imádja, eszetlen jól főz, szerelemmel szeret, de az embernek ébren kell tartania magában a világra való éhséget. Ha ezt elveszted, semmi sem frappíroz többé: meghaltál. – És ha véletlenül mégsem vagy szökőévenként szerelmes, akkor dalolsz a rideg világról, a magazinokban valóságot torzító srácokról… – Mindig arról írok, ami foglalkoztat, idegesít: a szerelem is ilyen. – Tényleg, a pénzről miért nem énekelsz? – Mert nem érdekel. Van egyébként, panaszra nincs okom, de ennyi. – De a hallgatóságodnak még fontos lehet. Mi lesz az ő problémáikkal? – Nem vagyok alkalmas arra, hogy másokat foglalkoztató dolgokról írjak-énekeljek. Éppen fordítva: az a célom, hogy abban tegyem a közönség fogékonyabb részét érdekeltté, ami nekem fontos, ami engem vonz. Nem úgy megyek be a stúdióba, hogy a felmérések szerint ilyen vagy olyan számot kell írnom. Fontos, hogy szeressenek, hogy elhiggyék nekem, amit én elhiszek magamnak. Ilyen szempontból igenis számít a visszajelzés, ez minden csepűrágónak létkérdés, aki mást mond, hazudik. Nem lehet a színpadon kóricálni ennek a vágya nélkül. – A koncerteket, főleg ezeket a most is futó akusztikus-bensőséges Andantékat se igazi interaktív eseményként fogod fel? A közönségednek csak a hangulathoz van joga a belépőjével? – Az Andante-előadások sokkal közvetlenebbek, mint a koncertek általában. Persze itt is igaz, hogy kész koncepcióval próbálunk hatni a közönségre, ők pedig eldöntik, hogy jönnek-e velünk: ilyen szempontból ugyanúgy nem interaktív az Andante, mint egy színházi előadás. A Macbethen se változtathat a közönség, szavazzunk, elvtársak, legyen-e királygyilkosság. A művészet diktatúra, nyulacskám, nem népakarat.
|