– Most megjelent első duplád élő, több estéből vágott lemez. Minden koncertet szigorúan visszahallgattál, és mindenkihez volt egy rossz szavad?
– A tur­né va­la­men­­nyi elő­adá­sát rög­zí­tet­tük, volt mi­ből vá­lo­gat­ni. Nem a hi­bák­ra fi­gyel­tünk, ha­nem ar­ra, me­lyik fel­vé­tel mu­tat­ja be leg­job­ban az elő­adá­sok han­gu­la­tát. A kon­cer­tek so­rán vé­gig se­gít­jük egy­mást, más­ként nem is ze­nél­het­nénk együtt. A pró­bán is jól hall­juk egy­más já­té­kát, min­den­ki fül­be dug­ha­tó fül­hall­ga­tó­val dol­go­zik. Ze­ne­kar­ve­ze­tő va­gyok, de kö­zö­sen jár­juk kö­rül a kér­dé­se­ket, így vá­laszt­juk ki pél­dá­ul a gi­tár­szó­ló té­má­it. De ugyan­így volt a tur­né anya­gá­nak ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor is: a ze­ne­kar tag­ja­i­val kö­zö­sen vé­gig­hall­gat­tuk az el­múlt tíz év Ákos-al­bu­ma­it, min­den­ki pa­pi­ros­ra ír­ta, hogy mit hal­la­na-ját­sza­na szí­ve­sen a kon­cer­te­ken. Több mint 100 nó­tát ír­tunk ös­­sze, eb­ből meg­hagy­tunk huszonvalamennyit, vé­gül hat dal­ról a pró­bák köz­ben de­rült ki, hogy nem mű­köd­nek jól vo­nós­kar­ral. He­lyet­tük hat olyan szer­ze­mény ke­rült a mű­sor­ba, ame­lyik még az el­ső száz­ban sem sze­re­pelt. Sze­mé­lyes dön­té­sek nél­kül ez nem megy, itt is volt jócs­kán.
– De ha nem tet­szik va­la­mi, el­ka­ná­szo­dik a do­bos, unott a vo­ka­lis­ta vagy min­den sor­vé­get szó­ló­nak hisz a basszgitáros, mit te­szel?
– Na­gyon fon­tos­nak tar­tom, hogy kik­kel ze­né­lek: a meg­fe­le­lő tár­sak­kal ez nem for­dul elő. Tu­dom, hogy csak kö­zös­ség­ben szü­le­tik jó mu­zsi­ka, és én na­gyon vi­gyá­zok er­re a tár­sa­ság­ra. Sze­ren­csé­re ba­rá­tok va­gyunk, nem csu­pán mun­ka­tár­sak, a tur­né vé­gén sem me­ne­kül­nek ha­za a ze­né­szek, ha­nem el­ké­pesz­tő piz­zá­zá­so­kat csa­punk együtt. A kö­zös mun­ka so­rán ed­dig meg­is­mert szim­fo­ni­kus együt­te­sek kö­zül ezért esett a vá­lasz­tás a Danubia If­jú­sá­gi Ze­ne­kar­ra: a tíz­fős vo­nós­kar tag­ja­it kö­zü­lük ver­bu­vál­tuk, mert hi­ány­zik be­lő­lük a „szo­mo­rú­ze­né­szi” hoz­zá­ál­lás.
– Ezek sze­rint nem is kell cse­rél­ned, mert ele­ve jó tár­sa­kat vá­lasz­tot­tál?
– Nyolc évig ját­szot­tam vál­to­zat­lan kí­sé­rő­ze­ne­kar­ral. 2002 má­ju­sá­ban két nagy­sze­rű ze­nész tá­vo­zott, ezek után – csak­is aján­lá­sos úton! – ko­moly meg­hall­ga­tá­so­kat tar­tot­tunk a ban­dá­val.
– Füg­göny mö­gött ját­szot­tak a je­löl­tek, mint vég­ze­tes sor­suk be­tel­je­se­dé­se előtt azok a bi­zo­nyos „szo­mo­rú­ze­né­szek”?
– Nem. A mi­enk iga­zán szín­pa­di mű­faj, itt nem elég, ha úgy gi­tá­ro­zol, mint egy fél­is­ten, ki is kell néz­ned va­la­hogy, és az sem árt, ha egész­sé­ges ha­bi­tu­sú mu­zsi­kus vagy. Ne ké­sőbb de­rül­jön fény a sze­mé­lyes prob­lé­mák­ra: lé­nye­ges a hang­szer­tu­dás, de nem csak ez szá­mít. Min­den szem­pont­ból ki­tű­nő tár­sak­ra ta­lál­tam.
– Es­sünk túl egy ké­nyes kér­dé­sen. Csa­lá­dos vagy: ho­gyan ír­hatsz iga­zi sze­rel­mes da­lo­kat a leg­kü­lön­fé­lébb friss hely­ze­te­ket le­fest­ve? Fo­lya­ma­to­san sze­rel­mes úgy­se le­hetsz, a szá­mok pe­dig egy­re csak szü­let­nek, és nem­igen szól­nak más­ról, mint szü­le­tő-funk­ci­o­ná­ló szerelmekről…
– Nincs eb­ben a kér­dés­ben sem­mi ké­nyes. A sze­re­lem élet­elv és ön­hü­lyí­tés, ezért az utá­na va­ló vá­gya­ko­zás jo­gát nem va­gyok haj­lan­dó fel­ad­ni: enélkül nem tu­dok ír­ni. Az al­ko­tó­ked­vet min­den ko­rok­ban ez moz­gat­ta, te­kints vé­gig a vi­lág­iro­dal­mon, a ze­ne­tör­té­ne­ten. Sze­re­lem nél­kül te­het­ség­te­le­nek va­gyunk. Mi­nél több ta­pasz­ta­lá­son van túl az em­ber, mi­nél sta­bi­labb az éle­te, an­nál ne­he­zeb­ben őrül meg. De et­től még szük­sé­ge le­het az egyen­súly-hi­á­nyos hely­ze­tek­re. Sze­re­tem a nő­ket, sze­re­tem a sze­rel­met, en­­nyi az egész.
– De hogy le­hetsz őszin­te, ha köz­ben nem úgy élsz?
– De hát er­ről be­szé­lek: én így élek. Van szép­sé­ges fe­le­sé­gem, a gyer­me­ke­in­ket imád­ja, eszet­len jól főz, sze­re­lem­mel sze­ret, de az em­ber­nek éb­ren kell tar­ta­nia ma­gá­ban a vi­lág­ra va­ló éh­sé­get. Ha ezt el­vesz­ted, sem­mi sem frap­pí­roz töb­bé: meg­hal­tál.
– És ha vé­let­le­nül még­sem vagy szö­kő­éven­ként sze­rel­mes, ak­kor da­lolsz a ri­deg vi­lág­ról, a ma­ga­zi­nok­ban va­ló­sá­got tor­zí­tó srácokról…
– Min­dig ar­ról írok, ami fog­lal­koz­tat, ide­ge­sít: a sze­re­lem is ilyen.
– Tény­leg, a pénz­ről mi­ért nem éne­kelsz?
– Mert nem ér­de­kel. Van egyéb­ként, pa­nasz­ra nincs okom, de en­­nyi.
– De a hall­ga­tó­sá­god­nak még fon­tos le­het. Mi lesz az ő prob­lé­má­ik­kal?
– Nem va­gyok al­kal­mas ar­ra, hogy má­so­kat fog­lal­koz­ta­tó dol­gok­ról ír­jak-éne­kel­jek. Ép­pen for­dít­va: az a cé­lom, hogy ab­ban te­gyem a kö­zön­ség fo­gé­ko­nyabb ré­szét ér­de­kelt­té, ami ne­kem fon­tos, ami en­gem vonz. Nem úgy megyek be a stúdióba, hogy a felmérések szerint ilyen vagy olyan számot kell írnom. Fon­tos, hogy sze­res­se­nek, hogy el­higgyék ne­kem, amit én el­hi­szek ma­gam­nak. Ilyen szem­pont­ból igen­is szá­mít a vis­­sza­jel­zés, ez min­den cse­pű­rá­gó­nak lét­kér­dés, aki mást mond, ha­zu­dik. Nem le­het a szín­pa­don kó­ri­cál­ni en­nek a vá­gya nél­kül.
– A kon­cer­te­ket, fő­leg eze­ket a most is fu­tó akusz­ti­kus-ben­ső­sé­ges An­dan­té­kat se iga­zi in­te­rak­tív ese­mény­ként fo­god fel? A kö­zön­sé­ged­nek csak a han­gu­lat­hoz van jo­ga a be­lé­pő­jé­vel?
– Az An­dan­te-elő­adá­sok sok­kal köz­vet­le­neb­bek, mint a kon­cer­tek ál­ta­lá­ban. Per­sze itt is igaz, hogy kész kon­cep­ci­ó­val pró­bá­lunk hat­ni a kö­zön­ség­re, ők pe­dig el­dön­tik, hogy jön­nek-e ve­lünk: ilyen szem­pont­ból ugyan­úgy nem in­te­rak­tív az An­dan­te, mint egy szín­há­zi elő­adás. A Mac­bet­hen se vál­toz­tat­hat a kö­zön­ség, sza­vaz­zunk, elv­tár­sak, le­gyen-e ki­rály­gyil­kos­ság. A mű­vé­szet dik­ta­tú­ra, nyu­lacs­kám, nem nép­aka­rat.