San Ma­ri­no lel­kes ama­tőr­je­it meg­győ­ző fö­lén­­nyel, oda-vis­­sza ver­tük, Svéd­or­szág­ban a csa­pat ki­har­colt egy ér­té­kes­nek tű­nő dön­tet­lent, Var­só­ban már in­kább oda­aján­dé­koz­tunk két pon­tot, a fe­let­tébb sze­rény ké­pes­sé­gű (értsd: bé­na) let­te­ket még ide­ha­za meg­ver­te Szabics, az­tán a töb­bit jobb len­ne el­fe­lej­te­ni. Bu­da­pes­ten a své­dek job­bak vol­tak, Ri­gá­ban jött Verpakovskis, a so­ro­zat zá­ró mec­­csén pe­dig a kény­szer­ből be­hí­vott Niedzielan, a mi­e­ink
(Juh­ár, Dragóner) csak mér­föl­dek­kel utá­nuk, ólom­lá­ba­kon. A si­ma sprin­tek­ből el­ért meg­alá­zó gó­lo­kat néz­ve fel­rém­lett előt­tem 1997, ami­kor egy gyá­szos em­lé­kű pót­se­lej­te­zőn (1:7, Ju­go­szlá­via) a szin­tén laj­hár­sze­rű Mracskó kép­te­len volt leg­alább egy fel­rú­gás ere­jé­ig utol­ér­ni a ka­punk fe­lé szá­gul­dó Mijatovicsot. Mond­hat bár­ki bár­mit, ha gyen­ge he­lyez­ke­dés mel­lett lab­dá­val gyor­sabb az el­len, mint vé­de­ke­zé­sünk bás­tyái, ak­kor szá­munk­ra vég­képp le­főtt a ká­vé a nem­zet­kö­zi po­ron­don. Per­sze kár len­ne két vas­macs­kán el­ver­ni a port, mert le­het­ne a sort foly­tat­ni a töb­bi­ek­kel.
Lip­csei vi­sel­ke­dé­se csak itt­hon to­le­rál­ha­tó, Dár­dai las­san me­zőny­ben is ali­bi, Füzi so­se volt más, Lisz­tes „né­met­ben” meg­ta­nult le­rúg­ni és sze­rel­ni, de las­san nem tud mit kez­de­ni a lab­dá­val. Fe­hér Mi­ki Klausz La­ci­ra em­lé­kez­tet, Ki­rály ugye nem fog­hat meg min­dent, Bó­dog­tól rit­kán va­gyunk bol­do­gok. Kenesei saj­nos an­­nyit tud, amennyit mu­tat, Gera egy lé­le­gez­te­tő gép­pel a há­tán len­ne az iga­zi. Ma­radt még az igyek­vő Böőr, és a nem­ze­ti ti­zen­egy­be hos­­szú hó­na­pok fá­rad­sá­gos me­ló­já­val be­ki­a­bált, va­ló­ban nem­zet­kö­zi szin­tű Szabics.
1997 óta zsi­nór­ban har­mad­szor va­gyunk öt csa­pat­ból ne­gye­di­kek, rá­adá­sul most egy olyan cso­port­ban ér­tük el ezt a ne­ga­tív bra­vúrt, aho­vá min­den ka­lap­ból a leg­gyen­gébb ala­ku­lat ér­ke­zett (bár, egy San Ma­ri­no–An­dor­ra-der­bin még gon­dol­ko­dom). A csa­pat esze, a já­ték­szisz­té­ma ki­ta­lá­ló­ja és be­gya­ko­rol­ta­tó­ja per­sze Gellei Im­re szö­vet­sé­gi ka­pi­tány, aki ál­má­ból fel­éb­reszt­ve is fúj­ja, hogy a csa­pat küz­dött-haj­tott, az er­köl­csé­vel és az aka­rá­sá­val nem volt baj, leg­kö­ze­lebb több sze­ren­csénk lesz. Nem mond le, mert sze­ret­né még de­cem­ber 31-ig fel­ven­ni a ka­pi­tá­nyi fi­zut, a fi­úk pe­dig meg­ér­de­mel­nek ve­le együtt egy bú­csú­mec­­cset no­vem­ber­ben Észt­or­szág el­len (itt min­den­ki vissza­vo­nul?). A Pus­kás-sta­di­on­ban a sors­dön­tő­nek ígér­ke­ző ma­gyar–len­gyel meccs­re alig húsz­ezer em­ber ve­rő­dött ös­­sze, kö­szön­he­tő­en a szép­szá­mú és han­gos ven­dég­szur­ko­ló­nak. A köz­té­vé már be­in­tett a ma­gyar fo­ci­nak, ma­rad­nak még a zsí­ros fi­ze­té­sek, az okos edzők, a fá­rad­ha­tat­lan ve­ze­tők, meg a re­mek után­pót­lás­kép­zés, ami­nek majd tíz év múl­va lát­ni fog­juk az ered­mé­nyét. Ez megy ti­zen­öt éve. Ma­gyar baj­no­kik­ra vagy két éve nem já­rok, a kép­er­nyőn a sze­me­im le­ra­ga­dá­sa mi­att már a köz­ve­tí­té­si her­ce­hur­ca előtt is ne­héz volt a fi­ú­kat kö­vet­ni.
Per­sze nem pa­nasz­ko­dom, a nagy ni­hil kö­ze­pén is sze­ren­csés­nek mond­ha­tom ma­gam. 1984-ben két­szer (köd előtt és után) lát­tam a Sós­tói-sta­di­on­ban da­lol­va, ahogy a Vi­de­o­ton ok­tat­ta a Pa­ris Saint Germain-t. Ki­csit ké­sőbb örö­möm­ben a kön­­nye­i­met nyel­ve ölel­get­tem a tor­ka­sza­kad­tá­ból üvöl­tő szom­szé­dot, Baksa Jó­zsi bá­csit, amint az UE­FA-ku­pa elő­dön­tő­jé­ben a ju­go­szláv Zseljeznyicsar el­len Csuhay Jós­ka egy perc­cel a meccs vé­ge előtt a fi­ná­lé­ba lőt­te a fe­hér­vá­ri­a­kat. 1985 ta­va­szán ba­rá­ta­im­mal együtt rö­hög­tünk azon az oszt­rák vé­dőn, aki egy lövőcselnek be­dől­ve fel­szán­tot­ta Détári előtt a Hannapi gyep­sző­nyeg­ét, majd Dö­me be­lőt­te a har­ma­di­kat, ki­lő­ve min­ket a me­xi­kói vi­lág­baj­nok­ság­ra. Jó­zsi bá­csit két év­vel ké­sőbb, negy­ven­egy­né­hány éve­sen el­vit­te egy in­fark­tus. Is­ten nyu­gosz­tal­ja, le­het, hogy sze­ren­csé­je volt. Még nem va­gyok har­minc, de ha ez így megy to­vább, még az uno­ká­im is me­sé­nek fog­ják tar­ta­ni él­mé­nye­i­met. A mai fi­a­tal szur­ko­ló­kat saj­ná­lom. Ne­kik egy­elő­re an­­nyi ju­tott, hogy „ami­kor Dragóner el­fe­jel­te”, vagy „ahogy Lip­csei meg­húz­ta a szé­len”. A baj az, hogy lab­da­rú­gó­ink és a szur­ko­lók egy­re ke­ve­seb­bel be­érik, el­jött az idő, ami­kor a so­ro­za­tos ku­darc ter­mé­sze­tes, ha va­la­ki két egyeneset tud rúg­ni, an­nak együtt örü­lünk. Ki­bú­vók, men­tő­övek, frap­páns ma­gya­rá­za­tok van­nak, a lab­da­rú­gók­tól az is­mé­telt le­bő­gés után őszin­te, kri­ti­kus hang egy hal­lat­szott. Egye­dül Szabics Im­re szé­gyell­te ma­gát a gyá­szos sze­rep­lést ér­té­kel­ve, pe­dig ő tett a leg­töb­bet azért, hogy ne ide ke­rül­jünk. Az újabb ku­darc ha­tá­sa­ként Demján Sán­dor li­ga­el­nök le­mon­dott, de dr. Szieben li­ga­igaz­ga­tó ha­son­ló cé­lú aján­la­tát már nem fo­gad­ták el. Meg­ol­dás, konk­rét el­kép­ze­lés, meg­va­ló­sí­tás nincs, csak be­akadt le­mez­ját­szók a pénz­hi­ány­ról, meg az utánpótlás-nevelés fon­tos­sá­gá­ról. Jobb ko­rok­ban a saj­tó ün­ne­pelt kró­ni­ká­sa le­het­ne a da­li­ás idők­nek, most vi­szont ár­tal­mas kri­ti­kus, min­den lé­ben ka­nál, kel­le­met­len kö­töz­kö­dő di­let­táns, fo­ci­csa­ló­ink nyu­gal­má­nak el­ron­tó­ja. Igaz is. Ér­de­mes még er­ről a szen­ve­dés­ről ír­ni egy­ál­ta­lán?