El­jön az­tán az az idő az em­ber éle­té­ben, ami­kor Thomas Mann, Márai vagy Csepregi Éva mint­egy bű­vö­le­té­ben a lá­za­dás ra­fi­nál­tabb mód­ja­it ke­re­si ma­gá­nak. Így több gyen­ge­el­mé­jű tár­sa­sá­gá­ban terv­be vet­tük, hogy a Csár­dás­ki­rály­nő elő­adá­sá­ra pá­holyt bé­re­lünk, frakk­ban, fél­re­csú­szott plaszt­ron­nal, ci­lin­der­ben és fe­hér se­lyem­sál­lal, lakk­ci­pő­ben, eny­hén spic­ce­sen be­vo­nu­lunk az elő­adás­ra, pezs­gős­üve­ge­ket ló­bá­lunk, és ahány­szor csak Osz­vald Ma­ri­ka szín­pad­ra lép, han­gos „Plasz­ti­ka! Plasz­ti­ka!” – ki­ál­tá­sok kí­sé­re­té­ben ró­zsák­kal bom­báz­zuk őt. A monoklipiacon fenn­aka­dá­sok vol­tak, úgy­hogy a terv an­­nyi­ban ma­radt. A pro­jekt­iro­da azon­ban nem osz­lott fel, a hü­lye­ség szár­nya­kat bon­tott. A szo­li­dabb öt­le­tek kö­zé tar­to­zott A. ide­á­ja: men­jünk für­dő­be. Mind­nyá­jan sze­ret­tünk vol­na egy­szer für­dő­be men­ni, csak nem tud­tunk ró­la. Hisz éle­té­ben leg­alább egy­szer min­den­ki sze­ret­te vol­na, hogy Ar­túr, a me­sé­lő mel­lé­je te­le­ped­jen, míg a do­ho­gó Vár­da­li, a se­géd­szer­kesz­tő koc­ka­cuk­rot ad kinn, a fi­á­ke­res gő­zöl­gő orr­cim­pá­jú lo­va­i­nak. Szindbáddal el­len­tét­ben mi so­ha nem men­nénk ha­za.
Itt rög­vest el kell osz­lat­nunk két tév­hi­tet: a für­dő­ben nem csak me­leg pol­gár­tár­sa­ink és a mas­­szí­vabb láb­gom­bák ta­lál­ha­tók. Van eb­ből is, ab­ból is, de nem ez a mérv­adó. A für­dő a tö­ké­le­tes de­mok­rá­cia (hisz he­lyes kis ágyék­kö­tő­jé­ben min­den­ki egyen­lő) és a tö­ké­le­te­sen hierarchizált vi­lág, már a szá­raz­gőz­ben is vi­lá­go­san el­kü­lö­nít­he­tők Pla­tón ar­che­tí­pu­sai, a fi­lo­zó­fus ki­rá­lyok (ta­xi­so­fő­rök, ál­lam­tit­kár­ok, el­cse­szett fi­zi­kus­hall­ga­tók), har­co­sok (rá­me­nő­sebb zöld­sé­ge­sek, Sza­bad­sá­got ol­va­só nyug­dí­jas rend­őrök) és a szol­gák (min­den­ki, aki­re rá­szól­nak, hogy „öcsi, csukd be ren­de­sen az aj­tót, lécce”). A für­dő – és tu­dom, most a val­lá­si szink­re­tiz­mus da­go­nyá­já­ba té­ve­dek, l. po­gány vagy ke­resz­tény ha­gyo­mány – az el­ve­szett éden. Erős a gya­núm, hogy a fér­fi­tár­sa­da­lom a tor­na­öl­tö­zői vi­lág új­ra­te­rem­té­se vé­gett bú­vik vis­­sza hét­ről hét­re, vagy akár nap­ról nap­ra a für­dő­be. Az még egy zárt, szű­zi vi­lág volt, nők csak a mocskosszájú be­szó­lá­sok­ban je­len­tek meg. Vi­lá­go­sak vol­tak a vi­szo­nyok, és min­den­ki tud­ta a he­lyét. Volt egy ve­zér, az osz­tot­ta az észt ren­de­sen, mel­let­te kon­cent­ri­kus kö­rök­ben al­ve­zé­rek, zsol­do­sok, szol­gák. A für­dő is ilyen: de ne har­cot kép­zel­jünk el, ha­nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő uni­ver­zu­mot.
A Gel­lért drá­ga, a Luk­ács­ban so­sincs nyug­ta az em­ber­nek szí­né­sze­tünk nagy­ja­i­tól, akik or­dít­va szid­ják Ma­jor Ta­mást, mert 1949-ben el­vet­te tő­lük a fő­sze­re­pet a Csen­de­sek a hajnalok-ban, hogy an­nak a her­nyó­nak ad­ja. A Rá­cot most jó idő­re be­zár­ták. Én a Ru­dast ja­vas­lom a fen­tebb em­lí­tett ar­cok tel­jes so­ro­za­tá­val. Egy (hét­vé­ge) vagy más­fél (hét­köz­nap) óra a für­dé­si idő. Ki van ír­va a be­já­rat­nál, hogy túl­für­dés ese­tén újabb be­lé­pő­jegy fi­ze­ten­dő. So­ká­ig ta­lál­gat­tuk, hogy mi le­het az. Vé­gül el­in­dul­tunk egy mun­ka­hi­po­té­zis men­tén, és egy­szer szán­dé­ko­san túl­fü­röd­tünk, hogy meg­tud­juk, ho­gyan néz­nek a re­ni­tens­re, de nem néz­tek se­hogy. A hely iga­zi le­pat­tant ká­dár­iz­mus, ke­re­sünk egy ka­bint, le­vet­ke­zünk, jön a ka­bi­nos, nett kré­tá­já­val, a für­dé­si idő kez­de­tét kré­tá­val az aj­tó­ra ír­ja (vö. még túl­für­dés), mi pe­dig el­cso­szo­gunk a szá­raz­gőz-kam­rák­hoz. Majd me­den­cék, ez már a für­dő tö­rök­ko­ri ré­sze, Bár­dy György Jumurdzsákként in­nen do­bál­ta a sze­ren­csét­len sta­tisz­tá­kat a víz­be, bár van­nak, akik vál­tig ál­lít­ják, hogy ezt a Ki­rály­ban tet­te. Fél­ho­mály van, csak a ku­po­la szí­nes üveg­koc­ká­in át szű­rő­dik be né­mi fény és a sok be­szél­ge­tő hang­ja egyen­le­tes zsi­vaj­já ol­vad össze. Ülünk a víz­ben s a für­dő le­be­gés lesz, me­di­tá­ció, fi­lo­zó­fia, nagy gon­do­la­tok szü­lő­he­lye. Én pél­dá­ul itt öt­löt­tem ki a „Pol­gá­ri haj­nal Bu­dán” ne­vű kok­tél re­cept­jét (az ös­­sze­té­tel most hos­­sza­dal­mas len­ne, az a lé­nyeg, hogy a na­rancs van felül, a ve­res kom­po­nens meg alul). Ko­mó­to­san át­mász­ha­tunk egyik me­den­cé­ből a má­sik­ba, kap­kod­hat­juk a le­ve­gőt a nedvesgőzben, és aján­la­tos meg­már­tóz­ni a hi­deg víz­ben. A für­dés egyik leg­jobb pil­la­na­ta az, ami­kor a pi­he­nő­ben ne­gyed­órá­ra vad szár­nya­lást en­ged­he­tünk gon­do­la­ta­ink­nak, fel­té­ve, hogy nem hull­nak a fe­jünk­re ebéd­lő­asz­tal­nyi va­ko­lat­da­rab­ok. Köz­ben a mas­­sző­rök ki­szól­nak né­ha, hogy he­tes, vagy, hogy jöj­jön Gyu­la bá­csi.
A mas­­sző­rök az imént fel­vá­zolt vi­szony­rend­szer­ben az olümposzi is­te­nek stá­tu­sá­val és hang­szí­né­vel bír­nak, ők min­den­ki fe­lett áll­nak. Ki­fe­lé megy min­den, mint a ka­ri­ka­csa­pás, ne fe­led­kez­zünk meg a ka­bi­nos bor­ra­va­ló­já­ról: ez nem bal­ká­ni bak­sis­rend­szer, már Krúdy is adott. A Ru­das­nak egyet ró­ha­tunk fel, hogy kö­ze­lé­ben (egyéb­ként a vá­ros­ban sem) nincs ren­des reggelizőhely, ahol a ter­mé­sze­te­sen szi­go­rú­an reg­ge­li für­dés után be­tér­het­ne a nosztalgiko-tragiko uta­zó. Ar­túr a me­sé­lő el­aludt, s köz­ben kint az ut­cán, a he­tes meg­ál­ló­já­ban ott szu­szog Vár­da­li a fi­á­ker ülé­sén.