Oké-oké, is­mer­jük el, ma már tény­leg snassz úgy be­mu­tat­koz­ni tár­sa­ság­ban, hogy ér­té­ke­sí­té­si me­ne­dzser va­gyok egy multiindoeurópai cég­nél, vagy nukleár R’n’B-ze­ne­gyűj­te­mé­nyem van, il­let­ve sik­ló­er­nyő­zés után min­dig raftingolok egyet. Ez sma­fu, most olyan vaker a procc, hogy „az őse­im sá­má­nok vol­tak, én is hat uj­jal szü­let­tem”, sőt, az über-császárok a har­ma­dik mon­dat­ban meg­súg­ják, hogy a bal vál­lu­kon ki­csiny tu­rul­ma­dár ala­kú csont nőtt, amely, ha csakra kö­ze­lé­be ér, vij­jog­ni kezd, s az il­le­tő rög­tön meg­nyit­ja bel­ső ka­pu­it az Anya­föld ál­tal transzmittált ener­gia előtt.
Ezek az em­be­rek rend­sze­rint elő­adá­sok­ra hív­nak, ahol több­nyi­re nagy tu­dá­sú, de el­hall­gat­ta­tott, egye­te­mek­ről el­tá­vo­lí­tott, ki­utált em­be­rek ter­jesz­tik a Tan-t. Elő­ször még csak pe­dze­ge­tik, hogy ab­cúg finn­ugor ere­det, és kü­lön­ben is, ma­gyar le­he­let­ből ke­let­ke­zett a nap­rend­szer. A má­so­dik al­ka­lom­mal jön­nek a tel­jes ke­let-eu­ró­pai sík­sá­got (ejtsd: steppét) mód­sze­re­sen be­szá­gul­do­zó ősök, akik kö­zött csak tisz­ta vér­vo­na­lú szit­­tyák vol­tak, még vé­let­le­nül sem ke­ve­red­tek sen­ki­vel, pe­dig ál­lan­dó­an csá­bos irá­ni, szláv és ger­mán csa­jok vil­lan­tot­ták fel ne­kik bo­ká­i­kat a szom­széd­ból. Csak az utó­kor go­nosz erői nyom­ták el az ős­ma­gya­ro­kat, mert an­­nyi­ra fé­nye­sek vol­tak, hogy min­den­ki irigy lett rá­juk, és kö­nyör­te­len bos­­szút áll­nak fo­lya­ma­to­san az­óta is, ne­hogy fé­nyes örök­sé­gük tu­da­tá­ra éb­red­je­nek.
A har­ma­dik elő­adás után az elő­adó köz­li a je­len­lé­vők­kel, hogy ők már be­ava­tot­tak, mert nem ri­ad­tak meg az igaz­ság­tól, így meg­tud­hat­ják azt is, hogy a ma­gya­rok épí­tet­ték a me­zo­po­tá­mi­ai zikkuratokat, majd né­mi tú­ra után el­men­tek Egyip­tom­ba pi­ra­mi­so­kat épí­te­ni. Ez a mo­dell an­­nyi­ra be­vált, hogy Kö­zép-Ame­ri­ká­ban is ten­dert nyer­tek ve­le ele­ink. Az más kér­dés, hogy a re­ak­ció er­ről azt ter­jesz­ti, hogy hol­mi in­di­á­nok épí­tet­ték. Köz­ben egy csa­pat mű­vé­szi haj­la­mú épí­tész a Hús­vét-szi­ge­tek­re té­vedt, ahol né­hány nagy ar­cot megszobortak a ké­sői fel­fe­de­zők örö­mé­re.
A fő­csa­pat pe­dig ott­hon­ról el­in­dult ha­za­fe­lé, a Kár­pát-me­den­cé­be, mert per­sze mon­da­nunk sem kell, transz­cen­dens üze­net je­lez­te, mi­kor kell be­húz­ni a pa­tá­sok fék­je­it (lásd csakra, csakra, csakráléptünkahelyesútra). Ja, és a lé­nyeg: a sok-sok el­té­ve­lye­dett, meg­mé­te­lye­zett agyú gö­rög, ró­mai, frank, bi­zán­ci, stb. tör­té­net­író min­dig más ne­ve­ken je­gyez­te le ele­in­ket, de is­mét csak azért, hogy el­ho­má­lyo­sít­sa di­cső­sé­gün­ket. A lé­nyeg, hogy az ősök en­nek el­le­né­re meg­őriz­ték autochton kul­tú­rá­ju­kat, nem vet­ték át a gagyit, és csak po­zi­tív ha­tás­sal vol­tak min­den út­juk­ba ke­rü­lő po­pu­lá­ci­ó­ra.
Ha eze­ket az em­be­re­ket pró­bál­juk rész­le­tek­ről kér­dez­ni a Tan-ról, azt sok­szor sze­mé­lyük és nem­ze­tük el­le­ni tá­ma­dás­ként érik meg. Pe­dig ők csak él­ni akar­tak őszin­tén – aho­gyan Imrik ig­ric de genere Zámbó is meg­éne­kel­te – gyö­nyö­rű cé­lok fe­lé akar­tak fut­ni, és ér­ni őket el… Emig­ráns tör­té­né­szek, aho­gyan a hi­va­ta­los establishment hív­ja őket, per­sze mi­ni­má­lis tá­jé­ko­zott­ság nél­kül la­zán meg­ál­la­pít­ják, hogy a kö­zép-ame­ri­kai otavaro in­di­á­nok va­ló­já­ban ma­gya­rok, a pi­ra­mis­épí­tők ké­sei le­szár­ma­zott­ai, és a törzs­név he­lyes fel­ol­dá­sa ter­mé­sze­te­sen az „oda­va­ló”. Vagy idéz­zünk egy má­sik ked­ven­cet a tel­jes­ség igé­nye nél­kül: egy Auszt­rá­li­á­ba sza­kadt ha­zánk­fia egy Ocserki ne­vű tu­dós gaz­dag mun­kás­sá­gá­ra hi­vat­ko­zott a ke­let-eu­ró­pai ré­gé­szet em­lé­kei kap­csán. A kel­le­met­len csu­pán az, hogy az „ocserki” váz­la­to­kat je­lent oro­szul.
Fél­re­té­ve a – jo­gos – kri­ti­kát, azért meg kell hagy­ni, a hi­va­ta­los ős­tör­té­ne­ti ál­lás­pon­ton va­ló­ban van fi­no­mí­ta­ni­va­ló, csak nem az és nem an­­nyi, mint a sumerszittyapártushunavar szimpatizőrök ál­lít­ják. Szá­mos ma­gyar tör­té­nész és egye­te­mi ok­ta­tó szá­má­ra még min­dig is­me­ret­len az et­no­ge­ne­zis-ala­pú meg­kö­ze­lí­tés mód­szer­ta­na, az óko­ri és kö­zép­ko­ri for­rá­so­kat ma­gas ka­ted­rát bir­tok­ló ta­ná­rok mo­dern an­gol, fran­cia és né­met for­dí­tá­sok­ból is­mer­te­tik és az alap­ján ér­tel­me­zik, és is­mét so­kan egy­ál­ta­lán nem ve­szik a fá­rad­sá­got, hogy nyel­vész­ként, ré­gész­ként vagy mű­vé­szet­tör­té­nész­ként a má­sik tu­do­mány szak­iro­dal­má­ba me­rül­je­nek. S itt en­ged­tes­sék meg egy ap­ró frocli a hi­va­ta­los ál­lás­pont fe­lé is! Egy be­be­to­no­zott ré­gész­ve­zér köny­ve – egye­te­mi se­géd­könyv! – rész­le­te­sen ír­ja le a le­lő­he­lye után rosztovkai kés­nek ne­ve­zett tár­gyat, amely­nek mar­ko­lat­dí­szén „sza­már mö­gött sí­e­lő pász­tor” lát­ha­tó. Mi­vel az il­le­tő ke­vés­sé tá­jé­ko­zott a nép­rajz­ban, ill. a me­ző­gaz­da­ság­ban, nem is­mer­het­te fel, hogy az áb­rá­zo­lás a sza­már­fe­jést áb­rá­zol­ja.
Egy do­log kö­zös a sumerológusokban és a „hi­va­ta­los”-nak te­kin­tett ős­tör­té­net­írás mű­ve­lő­i­ben: mind­egyik tá­bor tag­jai utál­ják, ha cá­fol­ják vagy kri­ti­zál­ják őket. Pe­dig lát­ha­tunk né­hány élő pél­dát ar­ra, mi­lyen tor­zu­lást ered­mé­nyez­het akár egy sze­mé­lyi­ség­ben, akár egy kö­zös­ség­ben, ha az nem ké­pes fo­gad­ni a kör­nye­ze­té­ből ér­ke­ző vissza­jel­zé­se­ket. Min­dent ös­­sze­gez­ve egy, a pszi­cho­ló­gi­á­ból köl­csön­zött mon­dat­tal biz­tat­juk az ős- és ko­ra­tör­té­net­tel fog­lal­ko­zó­kat: ah­hoz, hogy po­zi­tív feedbackjük le­gyen a feeling so­rán, nyi­tott­nak és adap­tív­nak kell ma­rad­ni­uk.