Könyvelő • Különös fotóalbum
7x7 titkos pecsét (2003. október) Rendellenes az egész. Alakja majdnem négyzet, tehát téglalap alapú (igen alacsony) hasáb. Színe csaknem teljesen fehér, címéből se sok derül ki: egy év posztumusz latin és némi más makogás birtokában érteni vélem ugyan, Secretum sigillum, valami titkos pecsét, de mintha accusativusban lenne (már keverem a konjugációt a deklinációval??), szóval fel kéne hívni a szerzőt. Az meg elég ciki. Marad így, tenyeremben egy könyv, és nem ad sok fogódzót azon kívül, hogy jól markolom matt fóliás felületét. Simon Lászlóról tudom, hogy fiszezik (kéretik figyelmesen olvasni!), magyarán a fiatal írók szövetségének elnöke. Gondoltam, most végre olvasok a főnöktől, rostálom a rostást, de a lapokon sehol egy betű: fotók csak, naná, hogy cím nélkül. Egyik sem ábrázolja egészben tárgyát, minták látszanak, mintarészletek, illetve leginkább mintarészletek részletei. Hátul sincs mutató, csak egy utószó, abban meg ilyen mondatok, hogy a fotonok és pixelek köztes vagy behatárolt világában kívánunk mozogni (…) a felismerhetőség és az elvontság fesztávjai közötti egyensúlyozás keskeny sávjának poétikai kalandja a vonzó számunkra. Bár ebben nem mernék kételkedni, mégis inkább a fülszövegre sietek, hátha azt nekem írták, nem latinul, nem tudományul. Ott ezt találom „részlet az Utószóból”, miszerint a Magyar Műhely c. lap történetében az autochton képiség csupán az írott nyelv interdiszciplináris építkezéseinek mellékelemeként jutott némi szerephez, többnyire a vizuális érzékelés peremeire szorult, mivel az eredendően irodalmi művészetszemlélet számára jelenléte kevésbé volt nélkülözhetetlen. Marad tehát az alkotás maga, szemrevételezem eredendő, s ezért boldog tudatlanságom szűzérzékelésében. Majd’ ötven álruhás pecsét: csupa olyan felület, amely nyomot hagy a porózus anyagban, vagy ha megfested, sormintát gyárt. Talán mind gumi, csak az utolsó kettő bizonytalanít el, addig viszont lábtörlőbordák, autóradiálok, teniszcipők és gumimacik fragmentjein át visz az út – lám, tudnák én is utószót írni… Vannak elkopó, megsemmisült és kontrasztos formák; néha bonyolult, gömbölyded halmok találkoznak tiszta, szögletes vonalakkal. Zavarba ejtene az ötágú csillag, de a Zuang-szerű feliratdarabról kapcsolok, hogy bizony kínai tornacsuka került a fotós látóterébe, és a képkivágás árulkodó módja se véletlen. Itt, ahol belülről, belőled várnak magyarázatot, semmi se lehet véletlen: de rajtam nem fog ki, jártam én is Kőbányán… Mélyebb értelmet nem kutatnék a sorozatban, a diszciplína papírra vetette idézett szövegében a magáét, az artisztikum meg elemzés nélkül is megáll. Viszont praktice és populice: a fene hinné, miket hordunk a lábunkon, a kocsinkon. Például elbattyognék veri szeriőz-mód a parti fövenyen vagy a porhóban, azt hiszem tán – de miért is töprengenék ezen –, hogy fröcsitalpas nagy semmit hagyok hátra. Erre a lábbelim szmájlin’-figurákat, apró teniszütőket, víz-ház-napocskákat aknáz a nyomomba, amelyekhez ugyan semmi közöm – ki vesz cipőt a gumintázat alapján –, mégis belőlem préselődnek kifelé. Tagadhatatlanul. Aki akar, ennek a talányos állításnak ezer áthallását hallhatja át. Aki nem akarja, az csak nézze: úgyis szép ez a képeskönyv, bambulósan is szép. (L. Simon László: Secretum sigillum; Magyar Műhely Kiadó, 2003. Ára: 1.700 Ft. Ha nem kapod meg a boltban a nyomos könyvet, írj nekünk. Nyomban!)
|