Látogatás a borfesztiválon • Fel, támadunk?
Magyar borban az igazság (2003. október) Sorbanállás, drágaság, hömpölygő emberáradat – a pár évvel ezelőtt még szinte családias hangulatú budavári borfesztivált is utolérte a végzet, már ami a populáris tömegrendezvénnyé válást illeti. Némi szerénységgel azonban tegyük hozzá: egy ismét feltörekvő borhatalom esetében ez így természetes. S bár e sorok írója még korántsem tart ott, hogy egy korty után minden fontos dolgot tudjon egy-egy borról, szenvedélyes laikusként megfogadta: ezentúl csak a végszükség esetén iszik soltszentimrei kannásat, ezzel is hozzájárulva a magyar borkultúra fejlődéséhez. Ami a külsőségeket illeti, nem volt nehéz észrevenni, hogy az egyébként alaposan megszponzorált eseményről – pontosabban fogalmazva az odalátogatókról – a szervezők igyekeztek a lehető legtöbb bőrt lehúzni. Valószínűleg ezt a szándékot jelképezte legalábbis az 1000 forintos belépőjegy és a legolcsóbb nedűk 160 forint/deciliteres szinten rögzített árfolyama. A látogatók számának megugrása mellett a fesztivál földrajzi értelemben is terjeszkedésnek indult: a jellegzetes fabódék ezúttal a Nemzeti Galéria nyugati teraszát is elborították, ami által az egész rendezvény voltaképp kettészakadt. Ne legyünk azonban igazságtalanok, hiszen a pár pohár után eltűnedező kellemetlenségeket bőven ellensúlyozta a kínálat. A Tizenkettedik Nemzetközi Budapesti Bor- és Pezsgőfesztiválra csaknem száz kiállító hozta el termékeit, hogy belopja magát a hazai és a nagy számban felvonult külföldi közönség szívébe. S bár a díszvendég Andalúzia volt, a derék hispánokon kívül alig árválkodott egy-egy francia és olasz bódé Savoyai Jenő lovas szobra tövében: az idei fesztivál a magyar bor nagyszerű seregszemléjének (hehe) bizonyult. A jelek szerint tényleg kezd magára találni a nagy hagyományú, de a szocialista tömegtermelés következtében a múlt század második felében a lőreipar irányában elmozdult magyar borászat. Az elmúlt években megállt a szőlőterületek zsugorodása, s – miként azt a fesztivál kiállítóinak névsora is visszaigazolta – gombamód szaporodnak az egykori állami gazdaságok romjain létrejött családi pincészetek. A mindenki által ismert dél-dunántúli vörösbor-fejedelmek (Gere, Bock, Tiffán, Vesztergombi, stb.) mellé egyre gyorsabban emelkednek a „kicsik”: huszonkét borvidékünk szinte mindegyike büszkélkedhet már egy-egy országos ismertséget kivívott családi gazdasággal. A magyar borászat terjeszkedési szándékait visszafogottan fejezte ki a történelmi Magyarország negyvenegy borvidékét ábrázoló, a fesztivál helyszínének kellős közepén – amúgy miheztartás végett – felállított gigantikus térkép. Komolyra fordítva azonban a szót: a perspektívákat jól mutatja, hogy az elmúlt években sorra végeznek nagy megmérettetésekkor az élbolyban egyes hazai pincészetek olyan világfajtákkal (pl. cabernet sauvignon), amelyek esetében igen erős az „őshonos” konkurrencia. Ez különösen annak figyelembevételével jelentős teljesítmény, hogy néhány kistérség mikroklímájától eltekintve Magyarország nem a nagy vörösborok hazája. Mindazonáltal – bár bevallottan elfogult amatőrként nem mértékadó e sorok írójának véleménye – igazi komparatív előnyt hazánk valószínűleg az üde, gyümölcsös zamatú száraz fehérborok terén élvez a nemzetközi mezőnyben. Számos borfajta esetében – vegyük példának okáért a Somlói Juhfarkot – a világon egyedülálló zamatvilágról, hungarikumról beszélhetünk. Örvendetes volt látni, hogy a klasszikus világfajták mellett a magyar „fajtajelleget” is jelentős mértékben kidomborította az idei borünnep. A befutott, s nagy mennyiségben külföldre termelő pincészetek – így pl. a brit piacra specializálódott Hilltop borászat – kitűnő ízeik mellett egységes, vonzó és elegáns arculattal is hívogatták fogyasztóikat. Mielőtt azonban nagyon elbíznánk magunkat, jegyezzük meg: van még hová fejlődnünk. Sajnos azonban nem volt elszigetelt jelenség, amit az egyik neszmélyi pincészetnél tapasztaltunk: kitűnő borait, köztük a Hilltopéval vetekedő cserszegi fűszeresét a termelő klasszikus kádárista borospalackban, jellegtelen címkével kínálta. Ismét fellapozhatjuk tehát a közhelyszótárat, s megállapíthatjuk: jó bornak is kell a cégér.
|