– Gyak­ran hal­lunk ar­ról, hogy Ma­gyar­or­szá­gon a köl­té­szet már csak ke­ve­se­ket ér­de­kel, meg­szűnt az iro­da­lom rend­szer­vál­tás előt­ti köz­pon­ti sze­re­pe. Ho­gyan lát­ja, ol­vas­nak még az em­be­rek szép­iro­dal­mat?
– Két­ség­te­len, hogy a vers ügye nem áll jól, de azt se fe­lejt­sük el, hogy min­den kor­szak­ban pa­nasz­kod­tak a köl­tők. En­nek el­le­né­re úgy lá­tom, hogy a min­ket min­den perc­ben el­öntő hír-áradat kö­ze­pet­te na­gyon ne­héz a csön­des­ség­re, be­fe­lé fi­gyel­ni – a köl­té­szet­nek ugyan­is va­la­hol ez az egyik fő fel­ada­ta. Még­is, az em­be­rek je­len­tős ré­sze vá­gyik a köl­té­szet ad­ta csen­des­ség­re: elég so­kat já­rom az or­szá­got, író-ol­va­só ta­lál­ko­zó­kon, sza­va­ló­es­tek zsű­ri­jé­ben úgy lá­tom, hogy Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig sok em­bert (kö­zöt­tük sok fi­a­talt) fog­lal­koz­tat az iro­da­lom, az ol­va­sás. Min­dent egy­be­vet­ve, nyo­ma­i­ban még ma is él az a szel­le­mi­ség, amit a nyolc­va­nas évek­ben egyik fran­cia köl­tő­ba­rá­tunk úgy fo­gal­ma­zott meg: ná­lunk, Fran­cia­or­szág­ban nagy a szín­pad és gyen­ge az akusz­ti­ka, ná­la­tok ki­csi a szín­pad, de na­gyon erős az akusz­ti­ka.
– Milyen a mai ma­gyar köl­té­szet „akusz­ti­ká­ja”? Kér­de­zem ezt azért is, mert nap­ja­ink­ban egy­más­sal homlokegyenest el­len­ke­ző né­ze­tek lé­tez­nek a köl­té­szet, az iro­da­lom sze­re­pé­ről.
– Bár im­már ti­zen­há­rom éve min­den­ki azt ír, amit akar, meg­ma­rad­tak a ma­gyar iro­da­lom ki­mon­dó funk­ci­ói. A ma­gyar szép­írás Ber­zse­nyi, Pe­tő­fi, Ady, Jó­zsef At­ti­la, Mó­ricz, Il­­lyés Gyu­la, Nagy Lász­ló ne­vé­vel fém­jel­zett vo­nu­la­tá­hoz ér­zem ma­gam kö­zel, amely azt vall­ja, hogy az iro­da­lom azért még­is több ját­sza­do­zás­nál és el­ső­sor­ban kö­zös­ség­ben kell, hogy gon­dol­kod­jon. Ez ma kor­sze­rűt­len­nek tűn­het, de úgy ér­zem, hogy a „kül­de­té­ses vé­tó”, a dol­gok ki­mon­dá­sá­nak kö­zös­ség­re ügye­lő for­má­ja olyan ha­gyo­mány, amely­hez ra­gasz­kod­nunk kell. Már csak azért is, mert Il­­lyés Gyu­la szép ké­pé­vel él­ve a ma­gyar iro­da­lom min­dig is a kéz­fo­gás­ok tör­té­ne­te volt; a hu­szon­egye­dik szá­zad­ban olyan szel­le­mi élet­re van te­hát szük­sé­günk, ahol a kü­lön­fé­le áram­la­tok sok­szí­nű­sé­ge mel­lett az al­ko­tók, mű­he­lyek ké­pe­sek egy­más­sal pár­be­szé­det foly­tat­ni.
– Sok, ön­ma­gát vis­­sza­me­nő­le­gesen is el­len­zé­ki­nek dek­la­rált em­ber­rel szem­ben Ön va­ló­ban nagy vi­ha­ro­kat ka­vart, ver­se­i­vel szállt szem­be a pu­há­nak ne­ve­zett Ká­dár-dik­ta­tú­rá­val. Mi kész­tet­te ar­ra, hogy meg­ír­ja az Örök­nyár: el­múl­tam 9 éves és ké­sőbb, 1986-ban A fiú nap­ló­já­ból cí­mű ver­sét?
– Gye­rek­fő­vel él­tem át 1956-ot, a nyu­ga­ti ha­tár men­tén lak­tunk: nagy­ma­mám he­te­ken ke­resz­tül főz­te az egy­tál­ételt a Nyu­gat fe­lé me­ne­kü­lő pes­ti srá­cok­nak, akik éj­sza­kán­ként ne­kem, az ámu­ló kö­lyök­nek me­sél­ték a Cor­vin-közt, a har­co­kat, az orosz be­vo­nu­lást. Ezek­nek a drága, szent su­han­cok­nak az el­mon­dá­sa alap­ján raj­zol­tam meg Bu­da­pest tér­kép­ét és ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak az em­lé­ke kí­sért ké­sőbb Pan­non­hal­mán, a ben­cés gim­ná­zi­um­ban és Bu­da­pes­ten is. Mé­lyen az em­lé­ke­ze­tem­be vé­ső­dött az is, ahogy édes­apá­mék sze­mé­ből a könny ki­csor­dult, ami­kor a rá­dió be­mond­ta, hogy Nagy Im­rét – a tör­vé­nyes ma­gyar mi­nisz­ter­el­nö­köt – ki­vé­gez­ték. Ezen em­lé­kek mun­kál­tak te­hát ben­nem, ami­kor az em­lí­tett ver­se­ket fo­gal­maz­tam: úgy gon­dol­tam, hogy be­szél­ni kell er­ről a ta­kart seb­ről. S bár már a het­ve­nes évek­ben ír­tam 1956-ról – me­ta­fo­rák­ba rejt­ve per­sze a lé­nye­get –, ak­kor a cen­zú­ra át­en­ged­te azt, ami­ért a ta­ta­bá­nyai Új For­rás­nak és ké­sőbb a Tiszatájnak bűn­hőd­nie kel­lett. A ha­ta­lom az 1980-as évek kö­ze­pén már érez­te gyen­gü­lé­sét, a tar­tó­ge­ren­dák re­cse­gé­sét-ro­po­gá­sát, ezért igye­ke­zett erő­tel­je­sen fel­lép­ni a hall­ga­tást fel­rob­ban­tó két köl­te­mény el­len. S bár Köz­pon­ti Bizottsági szin­ten szá­mol­ták a szó­ta­go­kat, ma is úgy tar­tom: nem vol­tam bá­tor, csak nem mer­tem fél­ni. Éle­tem egyik leg­szebb pil­la­na­ta volt, ami­kor az­tán 1989-ben az új­ra­te­me­té­sen az Író­szö­vet­ség ne­vé­ben le­te­het­tem a vi­rá­go­kat Nagy Im­re ko­por­só­ja elé. A né­ven ne­ve­zés azon­ban saj­nos mai na­pig vá­rat magára…
– Mit je­lent Ön­nek a szü­lő­fa­lu, a va­si Bérbaltavár? Ma mint­ha leg­alább­is pro­vin­ci­a­liz­mus­nak szá­mí­ta­na a ra­gasz­ko­dás meg­val­lá­sa.
– A szü­lő­föl­dem, a va­si táj, egy­ál­ta­lán a Du­nán­túl szá­mom­ra lét­elem: on­nan vé­tet­tem; Pan­non­hal­ma, Szent Már­ton he­gye pe­dig a ma­ga hi­he­tet­len tör­té­nel­mi le­ve­gő­jé­vel és tar­tá­sá­val a va­rázs­he­gyet je­len­ti szá­mom­ra. A ver­se­im is er­ről az in­dít­ta­tás­ról, és per­sze a leg­na­gyobb em­be­ri dol­gok­ról szól­nak: sze­re­lem­ről, hű­ség­ről, bol­dog­ság­ról, ha­lál­ról. És per­sze sze­ret­nék hi­te­le­sen szól­ni, föl­rá­zó rész­vét­tel be­szél­ni a vesz­te­sek­ről, azok­ról, akik már a szo­li­da­ri­tás­ra sem számíthatnak. Úgy ér­zem, dön­tő fe­le­lős­sé­günk van ab­ban, hogy az egy­re job­ban szét­sza­ka­dó Ma­gyar­or­szág­ról is szól­junk – hi­te­le­sen és ér­vé­nye­sen.