Kovács Lászlónak mintha a fogát húznák • Itt a vízum, hol a vízum? • Trianoni sebek
Álom a polgárság? (2003. szeptember) Miért diszkrimináció, ha nem húzom ki a vízből azt, aki nem fuldoklik? ‑– tette fel a kettős állampolgárság bevezetése körüli vitában a kérdések kérdését a Magyar Hírlap rovatvezetője. Szále László rátapintott a lényegre. Mert ugyan az Európai Unió tilt mindenféle etnikai alapon történő megkülönböztetést, ezt azonban vélhetően a kisebbségek védelme érdekében teszi. Tehát ha az elszakított területeken élő honfitársainknak megadnánk a magyar állampolgárságot, azzal a románok, szerbek, ukránok joga bolhányit sem sérülne. Ezen szempontok figyelembevételével legalábbis elgondolkodtató a kormány látványos húzódozása az ügyben, nem is beszélve az Európai Unió finoman szólva is sokszínű gyakorlatáról: bizonyos országok nem zavartatják magukat, ha nemzeti érdekeikről van szó. Kezdődött azzal, hogy amikor Medgyessy Péter Szabadkán járt, Zoran Zivkovics szerb miniszterelnök alaposan meglepte magyar kollégáját. A Magyar Köztársaság kormányfője köpni-nyelni nem tudott, amikor meghallotta a kijelentést: szerb partnerének az égvilágon semmi kifogása nem volna az ellen, hogy a vajdasági magyarok elnyerjék a magyar állampolgárságot is. Kovács László, amikor a Nap-keltében neki szegezték a kérdést, ugyan mondaná meg, mit gondol a kettős állampolgárságról, már észnél volt, és elővette a jól bevált receptet. Ezúttal azonban nem 23 millió román munkavállaló beözönléséről vizionált, hanem azt találta jósolni, hogy ha a terv megvalósulna, a magyar egészségügy és a szociális ellátórendszer egy szempillantásnyi idő alatt összeomlana. A külügyér persze a saját maga felfestette árnyékokkal hadakozott, ugyanis senki sem mondta, hogy a határon túli – oppardon, legyünk politikailag korrektek, s nevezzük néven a dolgokat: az elszakított országrészeken élő – magyarok esetleges állampolgársága ugyanazon jogokat tartalmazná, mint az anyaországban élőké. De haladjunk sorjában.
Ki fuldoklik? Kovács László nem tudta leplezni: mintha a fogát húznák, olyan kelletlenül beszélt a trianoni sebekre épp csak némi gyógyírt jelentő lehetőségről. Minden, hazáját szerető emberrel ellentétben nem arról kezdett töprengeni, hogy ezt a nyilvánvaló jó ötletet a nehézségek ellenére miként is lehetne megvalósítani, hanem valamennyi idegszálával azon mesterkedett, hogy megpróbáljon érveket találni, miért nem lehet. Érveket persze mindig mindenre lehet találni. Elég csak azt felemlegetni, hogy Ukrajna törvényei kizárják a kettős identitást –‑ pontosabban: ha valaki egy másik ország polgára lesz, automatikusan elveszíti az ukrán állampolgárságot, s azt, hogy Románia, bár engedi e dupla kötődést, ez esetben az illető keleti szomszédunkban nem viselhet közhivatalt. A mostani vita egyébként két ország miatt vált időszerűvé: Magyarország jövő májusi uniós csatlakozása miatt szerb és ukrán viszonylatban idén november 1-től vízumkötelezettséget kell bevezetnünk. (Az EU-ba velünk együtt csatlakozó Szlovákiával ebből ‑– és csak ebből –‑ a szempontból nincs gond, a szintén az unióba törekvő Románia pedig vízummentességet kapott Brüsszeltől.) A helyzetet bonyolítja‑ illetve egy fenét bonyolítaná: egyszerűsítené, ha Kovács Lászlóék picit is a probléma megoldására törekednének, hogy az ukránok nemhogy nem kekeckednek, de a magyar külügyminiszterhez akarták vágni a könnyített vízumkiadás lehetőségét (mi ingyen adnánk a belépési engedélyt, ezért cserébe ők nem kérnének vízumot a hozzájuk igyekvőktől). Mit gondolnak, mit tett erre minden magyarok külügyminisztere? Alig győzött elugrani a lehetőség elől. Kovács, az ellenérveket sorolandó, hamar rálelt a látszólag a kormány érvelését alátámasztó és megerősítő EU-s aggályokra. (Apropó, paunió: találkoztak már olyan emberrel, akinek az EU-csatlakozásról mostanában ne csupa tilalom jutna az eszébe? Egyre erősödik a gyanú: ha most vasárnap tartanák az uniós népszavazást, bizony megrezegne a léc.) Kétségtelenül súlyos érvnek hangzik, hogy az Európa Tanács dokumentuma melyet Magyarország, mit ad Isten, épp az Orbán-kormány idején írt alá, bizony leszögezi: a csatlakozó országok az állampolgárság megadásakor nem alkalmaznak semmiféle nemi, faji, nemzeti, vallási megkülönböztetést, hogy ne mondjuk diszkriminációt. Ez a kötelezettség jelenleg hangyányit valóban nehezíti a kettős állampolgárság tervezett formában történő kiterjesztését, ám ha nemcsak a törvény betűjére, hanem szellemiségére is odafigyelünk, érdekes következtetéseket vonhatunk le. Az Európai Unió tiltja az etnikai (stb.) alapon való megkülönböztetést. Bár nyelvérzékünk azt súgja, hogy a diszkrimináció tilalmának fő értelme az: a többség ne tudjon kitolni a kisebbséggel. Ha ez igaz, félreértés azért tiltani a hátrányos helyzetű kisebbség segítését, mert azt a kedvezést a többség nem kapja meg. – Miért diszkrimináció, ha nem húzom ki a vízből azt, aki nem fuldoklik? Nem máshol, mint a Magyar Hírlapban írta mindezt Szále László, augusztus 7-én. A publicisztikai rovatvezető egy másik alkalommal egyenesen odáig ment, hogy leszögezte: a kettős állampolgárság nem lehet anyagi kérdés.
Sokba kerül? A parlamentnek kellene döntenie róla: igen vagy nem. Ha az Országgyűlés igent mondana, az sokba kerülne nekünk? Lehet. Az államadósság fizetése is sokba kerül, mégis fizetjük. Ez az adósságok természete. Tekintsük a kettős állampolgárság esetleges költségeit magyaradósságnak azok iránt, akiknek Trianonban a szülőföldjét elcsatolták a hazájuktól. Kérdés persze, a brüsszeli okostojásoknak van-e fülük meghallani szegény magyarok panaszait. Mert lehet némi – ismételjük: némi – igazság abban, hogy a trianoni sebeket Magyarország és a környező államok uniós tagsága fogja begyógyítani; ám tekintve, hogy szomszédainknak a legderűlátóbb előrejelzések szerint is több évet kell várniuk a csatlakozásig, a kérdés válaszra vár: miért kell akár ennyi ideig is szívatni külhoni véreinket? Talán amikor elvették tőlük, szüleiktől, nagyszüleiktől a magyar állampolgárságot, megkérdezte bárki is, akarnak-e ezentúl Romániában, Szlovákiában élni? (Ismeretes az egyszeri öreg bácsi panasza: Kedveském, én egész életemben tapodtat sem mozdultam a szülőfalumból, mégis vagy fél tucat ország polgára voltam!) Hej, de jó volna most a kettős állampolgárságra kínálkozó lehetőséget megragadni, s az „Adj a tótnak szállást, kiver a házadból”-mondást kifordítva és általános érvénnyel értelmezve jól befészkelni magunkat valahová! De csitt, irredenta lelkünk! Bársony András, a külügyminisztérium politikai államtitkára közeleg, és azt találja mondani: elvi alapon nem tudom felvállalni, hogy a vérségi hovatartozás legyen az állampolgárság alapja. Ez diszkrimináció. Innen csak egy lépés lenne, hogy a nem magyar etnikumúak pedig hagyják el az országot. Hát miket nem mond az istenadta; már ki akarná kikergetni a nem magyar etnikumúakat az országból? Tekintsük a kettős állampolgárság esetleges költségeit magyaradósságnak azok iránt, akiknek Trianonban a szülőföldjét elcsatolták a hazájuktól | (Jól is néznénk ki: hányan maradnánk akkor?) Erről jut eszünkbe: mindig olyan jópofa dolog hallani, hogy a mi kis kozmopolitáink, akik hetente repkednek Berlin és Budapest között, berzenkednek, ha az elszakított országrészek magyarjainak ideutazását kell támogatni. Erről meg az jut az eszünkbe, hogy tényleg: az unió kifogásokat támaszt az ellen, hogy a státustörvény és a kettős állampolgárság megadása etnikai megkülönböztetéssel járjon. Jó, legyen. De vajon az miért nem szúrja a brüsszeliták szemét, hogy a magyar állam úgy határoz: anyagi kárpótlást állapít meg az egykor üldözött hazánkfiainak és leszármazottaiknak, s mivel az érintettek egy része ma már külföldön, talán épp egy uniós országban él, etnikai alapú megkülönböztetést alkalmazva 400 ezer forintot hozzájuk vág? Manapság, amikor állampolgárságot jószerivel a piacon is lehet vásárolni egy szakmunkás-bizonyítvány és egy nyelvvizsga-papír között, amikor nem létező államok büntetlenül útlevelet bocsáthatnak ki, bankot alapíthatnak, hadat üzenhetnek létező országok ellen ‑ (például az off-shore cégek alapítására létrejött Melkizedek cyberállamra gondolunk), amikor minden a határok eltűnése irányába mutat, tényleg csak a magyarok ügye fáj mindenkinek? Köztük Horn Gyulának, aki a minap nem restellte kijelenteni: csak egy őrült ember elképzelése lehet a kettős állampolgárság. (De tényleg, erről jut eszünkbe: hogy van az, hogy ez az ember ahelyett, hogy 1990 óta minden áldott reggel kezét imára kulcsolná, és hálát rebegne, hogy nem börtönben éri a hajnal hasadása, még mindig bemehet a közszolgálati televízióba megmondani a tutit?)
Külhoni véreink Amikor Kovács Lászlótól azt halljuk, hogy a magyar állam nem tehet megkülönböztetést állampolgár és állampolgár között, jó, ha tudjuk, hogy a külügyminiszter félrebeszél. A hatályos törvények szerint ugyanis már most kétféle magyar állampolgárság létezik, s ez jelenthetne alapot a jövőben kimunkálandó új szabályozásra; ahogy a Magyarok Világszövetsége évek óta szorgalmazza: a külhoni állampolgárságra. Egyrészt ugye vagyunk mi, akik üzemszerűen Magyarországon élünk, állandó bejelentett lakhellyel rendelkezünk, itt sírunk-vigadunk. Itt fizetünk adót, itt katonáskodunk (khm) és befizetett járulékaink után itt élvezzük a a jól megérdemelt nyugdíjat. Vannak aztán az egykor emigrációnak nevezett tízezrek, százezrek, akik magyar állampolgárságukat – úgynevezett honosítás útján – többnyire a kilencvenes évek elején szerezték vissza, ám mivel Magyarországon nincs állandó lakhelyük, állampolgári jogaikat (hisz azok egy része az itteni letelepedéshez kötődik) csak korlátozott mértékben gyakorolhatják. Példának okáért nem szavazhatnak, hazai egészségügyi ellátásban és szociális biztosításban nincs részük. No, valami ilyesmi lehetőséget kellene adni a környező országok magyarjainak is – vetik fel egyre többen. S akkor már csak egyetlen, valóban létező nehézségre kellene megoldást találni. Jogos ugyanis az aggodalom, hogy az a kettős állampolgár, aki a kedvezménnyel élve Magyarországra utazik, foghatja magát és bármikor továbbállhat az unió valamelyik országába – ez ellen pedig valóban valami orvosságot kell találni. (Ám ha az unió képes arra, hogy bizonyos ideig csak korlátozott támogatást adjon a magyar mezőgazdaságnak, akkor talán az sem esne a nehezére, hogy átmenetileg tudomásul vegye ezt a sajátos helyzetet.)
Szabaddemokrata egyetértés? A kezdeti merev elutasítás után még szocialistáink, sőt, horribile dictu: szabad demokratáink legjobbjai, élükön Szent-Iványi Istvánnal sem tartják eleve ördögtől származó gondolatnak az ötletet. Ha pedig egy kis eszük van, belátják: ha a Medgyessy-kormány megteremtené a kettős állampolgárság lehetőségét, azzal mérhetetlen politikai tőkét halmozna fel, s ezzel akár lepipálhatná az Orbán-kabinetet státustörvényestül, mindenestül. Persze, legyünk reálisak, és még mielőtt féktelen derűlátásra ragadtatnánk magunkat, szögezzük le: ezek a szocialisták aligha fogják átlépni a saját árnyékukat. Pedig biztató emlékeink vannak, hiszen az MSZP is megszavazta annak idején a státustörvényt. Ilyen rugalmas és kompromisszumkész álláspont sajnos most valószínűleg nem várható. Ezért a legnagyobb szomorúsággal, de azt kell jósolnunk: a hegyek vajúdnak majd egy jó nagyot, ám a végén egérnél nagyobb jószágot nem fognak szülni.
|