Rög­tön az ele­jén szö­gez­zük le: nincs EU-szintű sza­bá­lyo­zás az ál­lam­pol­gár­ság­ok meg­ál­la­pí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó­an, ez a té­ma ki­zá­ró­la­gos nem­zet­ál­la­mi ha­tás­kör­be tartozik. A csat­la­ko­zá­si tár­gya­lá­so­kon le­zárt bel- és igaz­ság­ügyi fe­je­zet­ben csu­pán annyit vál­lalt Ma­gyar­or­szág, hogy az ál­lam­pol­gár­ság meg­szer­zé­sé­nek je­len­le­gi fel­tét­elei uni­ós tag­sá­gunk be­kö­vet­kez­té­ig nem vál­toz­nak: hogy jö­vő má­jus 1-je után mi tör­té­nik ez ügy­ben, az már csak raj­tunk mú­lik. A kér­dés­ben egyéb­ként ál­ta­lá­ban az Eu­ró­pa Ta­nács­nak a ma­gyar kor­mány ál­tal is sű­rűn hi­vat­ko­zott 1997-es, Ál­lam­pol­gár­ság­ról Szó­ló Eu­ró­pai Egyez­mé­nyét te­kin­tik irány­adó­nak, amely a nem­ze­tek kö­zöt­ti mo­bi­li­tás­ra utal­va ki­fe­je­zet­ten meg­en­ged­he­tő­nek tart­ja a töb­bes ál­lam­pol­gár­sá­got, az egyes or­szá­gok­ra bíz­va a ren­de­zést. Az már más kér­dés, hogy a ma­gyar kor­mány a szó­ban for­gó egyez­mény egy má­sik pas­­szu­sát idé­zi elő­sze­re­tet­tel, amely tilt­ja az ál­lam­pol­gár­ság meg­ál­la­pí­tá­sá­nál az et­ni­kai szár­ma­zá­son ala­pu­ló diszk­ri­mi­ná­ci­ót.
Most men­jünk el azon je­len­ték­te­len kö­rül­mény mel­lett, hogy lé­te­zik olyan jo­gi meg­ol­dás, amely ki­fe­je­zett et­ni­kai diszk­ri­mi­ná­ció nél­kül ten­né le­he­tő­vé a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok szá­má­ra a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság vagy az út­le­vél kön­­nyí­tett meg­szer­zé­sét (mint ahogy a je­len­leg ha­tá­lyos 1993-as tör­vény is bi­zo­nyos fo­kig így tesz). Ját­sza­doz­zunk el a gon­do­lat­tal, hogy a ma­gyar ál­lam vér­sé­gi ala­pú vá­lo­ga­tást vé­gez a szom­szé­dos or­szá­gok pol­gá­rai kö­zött, ikszedfokú fel­me­nő­ket ku­tat­va. És láss cso­dát: ha­zánk még ek­kor sem a leg­hát­só szé­gyen­pad­ban ül­ne.
Pél­dá­nak oká­ért ott van Né­met­or­szág, amely­nek al­kot­má­nya is­me­ri az ún. „né­pi né­met” ka­te­gó­ri­át. En­nek mi­nő­sül „az a kül­föl­di ál­lam­pol­gár­sá­gú sze­mély, aki szü­lő­föld­jén meg­sza­kí­tás nél­kül a né­met nép­hez tar­to­zó­nak, né­met nem­ze­ti­sé­gű­nek val­lot­ta ön­ma­gát, s ezt bi­zo­nyos is­mer­te­tő­je­lek, pl. szár­ma­zá­sa, nyel­ve, ne­ve­lé­se, vagy kul­tú­rá­ja iga­zol­ja”. E sze­mé­lyek az át­la­gos kül­föl­di­hez ké­pest je­len­tő­sen kön­­nyeb­ben jut­hat­nak né­met ál­lam­pol­gár­ság­hoz.
Idéz­het­nénk Ír­or­szág ál­lam­pol­gár­sá­gi tör­vé­nyé­ből is, amely ki­mond­ja: ha a pá­lyá­zó bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja, hogy leg­alább az egyik nagy­szü­lő­je ír szár­ma­zá­sú, ak­kor au­to­ma­ti­ku­san meg­il­le­ti az ír út­le­vél. Az pe­dig em­lí­tés­re sem ér­de­mes, hogy az ír jog az Egye­sült Ki­rály­ság szer­ves ré­szét ké­pe­ző Észak-Ír­or­szág brit ál­lam­pol­gá­ra­it is au­to­ma­ti­ku­san ír­ként ér­tel­me­zi, s ők ké­rel­me­zés­re ala­nyi jo­gon ír stá­tus­hoz jut­nak.
Olasz­or­szág­ban a kér­dést a kilencvenes évek­ben olyan tör­vé­nyek­kel ren­dez­ték, ame­lyek alap­ján a haj­da­nán az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chi­á­hoz tar­to­zó, il­let­ve az 1947 után Ju­go­szlá­vi­á­hoz csa­tolt (iszt­ri­ai, dal­má­ci­ai) te­rü­le­te­ken ko­ráb­ban szü­le­tet­tek és le­szár­ma­zot­ta­ik kap­hat­nak olasz ál­lam­pol­gár­sá­got. Térségünkben is akad példa: Hor­vát­or­szág tíz év­vel ez­előtt va­la­men­­nyi ha­tá­ron tú­li hor­vát­nak meg­ad­ta a hor­vát ál­lam­pol­gár­sá­got. Rá­adá­sul a jo­go­sult­ság meg­ál­la­pí­tá­sa­kor ki­zá­ró­lag a vér sze­rin­ti hor­vát szár­ma­zást ve­szik fi­gye­lem­be, s az út­le­vél mel­lé még vá­lasz­tó­jog is du­kál. Ro­má­nia ez el­len nem­hogy nem til­ta­ko­zott, de a leg­utób­bi hor­vát vá­lasz­tá­sok al­kal­má­val sza­va­zó­fül­kék fel­ál­lí­tá­sát is en­ge­dé­lyez­te a Resicabánya kör­nyé­kén egy cso­port­ban élő bán­sá­gi hor­vá­tok szá­má­ra, akik­nek vok­sa­it így pár óra múl­tán már Zág­ráb­ban szá­mol­ták.
Ap­ro­pó, Ro­má­nia. A ha­tá­lyos ro­mán ál­lam­pol­gár­sá­gi tör­vény ki­mond­ja, hogy kül­föl­di ál­lan­dó lak­hely meg­őr­zé­se mel­lett is meg­sze­rez­he­tik a ro­mán ál­lam­pol­gár­sá­got azok, „akik egy­kor Ro­má­nia ál­lam­pol­gá­rai vol­tak, s vi­sel­ke­dé­sük­kel a ro­mán ál­lam és nép irán­ti el­kö­te­le­zett­ség­ről tesz­nek ta­nú­bi­zony­sá­got”. Ez a kitétel csak­nem ki­zá­ró­la­go­san Uk­raj­na és Mol­dá­via pol­gá­ra­i­ra vo­nat­ko­zik. Csak­hogy Uk­raj­na al­kot­má­nya je­len­leg is, Mol­dá­vi­áé pe­dig a leg­utób­bi idő­kig ki­fe­je­zet­ten tilt­ja/til­tot­ta a ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­got. Ez azon­ban nem­igen za­var­ta Bu­ka­res­tet: a ha­tár men­ti me­gyék rend­őr­ka­pi­tány­sá­gai ont­ják a ro­mán út­le­ve­le­ket a ké­rel­me­zők­nek, a jog­sza­bályt az egy­ko­ri ro­mán ál­lam­pol­gár­ok le­szár­ma­zot­ta­i­ra is vo­nat­koz­tat­va. Becs­lé­sek sze­rint egy­mil­lió, fő­leg mol­dá­vi­ai il­le­tő­sé­gű sze­mély­nek jut­ta­tott így Ro­má­nia stá­tust, fittyet hány­va a nem­zet­kö­zi jog­ra. En­nek el­le­né­re nyil­ván­va­ló, hogy Eu­ró­pa bé­ké­jé­re to­vább­ra is a ma­gyar ir­re­den­tiz­mus je­len­ti a leg­na­gyobb ve­szélyt.