Ho­va­to­vább tény­leg di­vat lesz Er­dély­be utaz­ni – ál­la­pít­juk meg, mi­köz­ben a so­ka­dik ma­gyar au­tót és buszt előz­zük meg a Ki­rály­há­gó után. A ma­gyar­or­szá­gi tu­ris­ták meg­sza­po­ro­dá­sá­nak az au­tó­kon túl má­sik szem­be­tű­nő je­le a Szé­kely­föl­dön sor­ra nyi­tó pan­zi­ók megléte: Har­gi­ta me­gyé­ben egy­re töb­ben vág­nak be­le a fa­lu­si tu­riz­mus­ba. S bár von­zó a le­he­tő­ség, mi még­sem a dön­tő több­sé­gé­ben ma­gya­rok lak­ta me­gyék fe­lé vesszük az irányt: a sű­rű sor­sú Beszterce-Naszód me­gyét ke­res­sük fel elő­ször, ahol a ma­gyar­ság már a hu­sza­dik szá­zad ele­jén is ki­sebb­sé­get al­ko­tott, je­len­leg pe­dig 6,46% a ma­gya­rok ará­nya – ami csak ki­csi­vel jobb a dél-er­dé­lyi Hunyad 6,1%–ánál.
– Ha ke­vés is, azért mi te­szünk ró­la, hogy több­nek lás­son – mond­ja Bauer Ilo­na nyug­dí­jas ta­nár­nő Óradnán. És va­ló­ban, a me­gye észa­ki ré­szén fek­vő va­la­hai te­he­tős bá­nyász­vá­ros­ka hat­ezer la­ko­sa kö­zül mai na­pig ezer vall­ja ma­gát ma­gyar­nak. Bár a ma­gyar ta­go­za­tot az is­ko­lá­ban egy toll­vo­nás­sal 1965-ben meg­szün­tet­ték – Bauer Ilo­na is eb­ben az év­ben ke­rült ide, ami­kor férj­hez jött Óradnára Bauer An­tal mér­nök­höz –, a ka­to­li­kus plé­bá­nia hit­tan­cso­port­jai, za­rán­dok­la­tai – „Még Csíksomlyóra is el­me­gyünk” – büsz­kél­ke­dik a ta­nár­nő – vagy ép­pen a ma­gyar tánc­cso­port al­kal­mai mu­tat­ják, hogy Óradnán is­ko­la nél­kül is meg­pró­bál­nak ten­ni a meg­ma­ra­dá­sért.
– Eu sunt ungur – ma­gyar va­gyok – mond­ja bo­csá­nat­ké­rő mo­sol­­lyal, ro­má­nul a fi­a­tal lány, aki­vel a Bauer há­zas­pár se­gít­sé­gé­vel szó­ba ele­gye­dünk, s ez fur­csá­nak tű­nő ki­fe­je­zés rög­tön el­bi­zony­ta­la­nít min­ket, s meg is vi­lá­gít­ja, hogy a ma­gyar iden­ti­tás kér­dé­se jó­val bo­nyo­lul­tabb, mint ahogy lel­ken­de­ző pub­li­cis­ták nyo­mán haj­la­mo­sak va­gyunk el­kép­zel­ni. Óradnán azonban ez a mon­dat egy­ál­ta­lán nem szo­kat­lan: – Mi­vel a ma­gyar is­ko­la har­minc­nyolc éve meg­szűnt, ge­ne­rá­ci­ók egész so­ra nőtt föl ren­des ma­gyar ok­ta­tás nél­kül. Ott­hon is ro­má­nul be­szél­tek, az is­ko­lá­ban is, a mun­ka­he­lyen is, így hát nem ta­nul­ták meg a nyel­vet. A szár­ma­zás, a kö­te­lék tu­da­ta azon­ban meg­ma­radt, s ez min­den­nél erő­sebb – ma­gya­ráz­za Bauer An­tal, aki fe­le­sé­gé­vel együtt év­ti­ze­dek, de kü­lö­nö­sen 1990 óta kér­vé­nye­ket ír, pá­lyáz, szer­vez – vagy ahogy Ilo­na mond­ja: nyüzs­gö­lő­dik – azért, hogy le­gyen kö­zös­sé­gi élet a tör­té­ne­lem ál­tal ala­po­san meg­ti­port vá­ros­ban. A fel­jegy­zé­sek sze­rint a vi­rág­zó bá­nya­vá­ros elő­ször 1241-ben, a ta­tár­já­rás ide­jén pusz­tult el. Rogerius mes­ter, a ta­tár­já­rást meg­író tör­té­net­író úgy tud­ta, hogy a hó­dí­tók négy­ezer em­bert haj­tot­tak el örök fog­ság­ba a vá­ros­ból. Az­tán az év­szá­zad­ok fo­lya­mán hol tűz­vész, hol ár­víz, hol há­bo­rú pusz­tí­tot­ta Óradnát, ahol kü­lö­nö­sen 1762-től, a ka­to­nai ha­tár­őr­vi­dék meg­szer­ve­zé­sé­nek kez­de­tétől köl­tö­zött be na­gyobb szám­ban a ro­mán­ság.

Az épü­let kö­rül még lát­sza­nak a va­la­hai nagy­sze­rű park ma­rad­vá­nyai, s a kas­tély sincs ro­mok­ban. Az össz­ha­tást azon­ban né­mi­képp ront­ja a vi­dá­man rö­fö­gő, nya­ká­ban lán­cot csör­ge­tő, mé­re­tes ko­ca fel­tű­né­se

A 19. szá­zad vé­gé­től egy­re töb­ben fe­de­zik fel ma­guk­nak a gyö­nyö­rű kör­nye­zet­ben fek­vő vá­ros­kát: év­ti­ze­de­kig itt élt gróf Zichy Do­mon­kos püs­pök, aki­ről va­ló­sá­gos le­gen­dá­kat me­sél­nek mind a mai na­pig, s aki­re szo­ci­á­lis te­vé­keny­sé­ge mi­att nem­ze­ti­ség­től füg­get­le­nül há­lá­san em­lé­kez­nek vis­­sza a he­lyi­ek. És Radna, il­let­ve a kö­ze­li Radnaborberek volt a ked­venc pi­he­nő­he­lye Reményik Sán­dor­nak, aki­nek Vad­vi­zek zú­gá­sa cí­mű kö­te­te tel­jes egé­szé­ben az 1921-es év jú­ni­us–jú­li­us hó­nap­ja­i­ban Radnaborbereken írt ver­se­it tar­tal­maz­za. S az ő ne­ve nem­csak Bauerék vers­sze­re­te­te mi­att fo­rog köz­szá­jon Óradnán: Reményik Sán­dor­ról ne­vez­ték el azt a Ta­nul­má­nyi Há­zat, amely a ka­to­li­kus plé­bá­nia mö­gött épült, s az óradnai ma­gyar­ság kö­zös­sé­gi he­lyé­ül, il­let­ve ma­gyar­or­szá­gi cso­por­tok ké­nyel­mes szál­lá­sá­ul szol­gál – va­gyis in­kább szol­gál­na. A épít­ke­zés­re más­fél éve nem fo­lyó­sí­tot­ták a pá­lyá­za­ton el­nyert tá­mo­ga­tást.
– Nem ad­juk fel, csak hát ne­héz a bi­zony­ta­lan­sá­got el­vi­sel­ni – mond­ja ke­ser­nyés ne­ve­tés­sel Bauer Ilo­na az ab­szurd tör­té­net sommázataként.
– Ne­künk itt ha­son­ló­ak, még­is má­sok a gond­ja­ink – vá­la­szol­ja nagy­tisz­te­le­tű Kul­csár Já­nos Le­ven­te, a me­ző­sé­gi Pusz­ta­ka­ma­rás re­for­má­tus lel­ki­pász­to­ra, ami­kor a ma­gyar­ság ál­la­po­ta fe­lől ér­dek­lő­dünk, s el­mond­juk az óradnai ta­pasz­ta­la­to­kat. A táj más – har­so­gó­an zöld hegy­ol­da­lak, ég­be­tö­rő csú­csok he­lyett ko­pár dom­bok kö­zött já­runk –, az aka­rat és az el­szánt­ság még­is ha­son­ló.
A Makkai Sán­dor ál­tal Holt-ten­ger­nek ne­ve­zett er­dé­lyi Me­ző­ség kel­lős kö­ze­pén va­gyunk. Ko­lozs­vár­tól negy­ven, Ma­ros­vá­sár­hely­től hat­van ki­lo­mé­ter­re – ahogy a kamarási Ma­gyar ut­cá­ból csil­lag­gal a hom­lo­kán és hu­má­num­mal, tisz­tes­ség­gel, ma­gyar­ság­gal a kof­fe­ré­ben vi­lág­nak in­dult Sü­tő And­rás je­len­tet­te szü­lő­fa­lu­já­ról az Anyám kön­­nyű ál­mot ígérben.
– Az ezer­négy­száz la­kos­ból 198 a ma­gyar, ma­gas a ve­gyes há­zas­sá­gok aránya. A fa­lu­ban többszáz év után 2000-ben meg­szűnt a ma­gyar ok­ta­tás. Az ok: nincs elég gye­rek – so­ra­koz­tat­ja a szi­kár té­nye­ket a fi­a­tal tisz­te­le­tes a ki­csiny temp­lom­ban, mi­köz­ben a Kemény bá­rók cí­me­res táb­lá­it ves­­szük szem­ügy­re a temp­lom­ban. A ti­zen­nyol­ca­dik szá­zad­ban a bá­rói csa­lád se­gít­sé­gé­vel épült Is­ten­há­zát egyéb­ként a gyü­le­ke­zet most tel­je­sen ön­erő­re tá­masz­kod­va re­no­vál­ja: a to­rony hó­fe­hér­re me­szel­ve szin­te ké­szen áll, s az or­szág­út­ról is jól lát­ha­tó­an jel­zi az uta­zó­nak a pusztakamarási re­for­má­tus ma­gya­rok lé­tét.
A Ke­mény csa­lád­nak va­la­ha két kas­té­lya volt a fa­lu­ban; az, amely­ben Ke­mény Zsig­mond, a 19. szá­zad egyik leg­na­gyobb ma­gyar író­ja töl­töt­te utol­só éve­it már rég nincs meg, az alap­ja­it is el­hord­ták, az Ugron-udvarházat szin­tén el­bon­tot­ták. Így hát fel­sé­tá­lunk a meg­ma­radt, je­len­leg egy té­esz­nek helyet adó, ma­ra­dék Ke­mény-kas­tély­hoz: az épü­let kö­rül még lát­sza­nak a va­la­hai nagy­sze­rű park ma­rad­vá­nyai, s a kas­tély sincs ro­mok­ban. Az idősebb falubeliek még emlékeznek az ápolt gyümölcsösre, bokrokra, a fenyvesre, és a gondosan karbantartott teniszpályára. Az össz­ha­tást azon­ban né­mi­képp ront­ja a vi­dá­man rö­fö­gő, nya­ká­ban lán­cot csör­ge­tő, mé­re­tes ko­ca fel­tű­né­se. Ba­rát­sá­gá­ból nem ké­rünk, úgy­hogy a fa­lu má­sik vé­ge fe­lé, a Ke­mény-csa­lád sír­kert­jének ves­­szük az irányt.
– A bá­csi nyolc­van­nyolc éves, az egyik Ugron bá­ró­nak a ke­reszt­fia, tő­le kap­ta azt a tel­két, ame­lyen a há­za áll, s bár már ne­he­zen jár, min­den vi­lá­gí­tás­kor ott van ve­lünk, ma­gya­rok­kal a te­me­tő­ben – me­sé­li a lel­ki­pász­tor ar­ról a ba­rát­sá­gos ro­mán pa­raszt­em­ber­ről, aki­nek a kert­jén ke­resz­tül kap­ta­tunk fel a Ke­mé­nyek sír­kert­jé­hez. Év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül dön­tö­get­ték a család sír­kö­ve­it az­zal az in­dok­lás­sal, hogy „bá­rók vol­tak s ma­gya­rok” ír­ja Sü­tő And­rás. A hely­zet va­la­mi­vel jobb ma, s a nem­ré­gen el­ké­szült ke­rí­tés­nek kö­szön­he­tő­en már az ál­la­tok sem jár­nak le­gel­ni Ke­mény Zsig­mond, az 1945-ben a köz­ség­há­za előtt agyon­vert Ke­mény Bé­la he­ge­dű­mű­vész és a töb­bi, itt el­te­me­tett Ke­mény sír­já­ra.
– Bár né­ha meg­for­dul az em­ber fe­jé­ben az el­me­ne­tel gon­do­la­ta, ma­rad­ni kell: ha én el­me­gyek, utá­nam már nem lesz ma­gyar lel­ké­sze a fa­lu­nak, az egy­ház­me­gye más településsel von­ja össze Ka­ma­rást. Úgy­ is mond­ha­tom, hogy a har­minc év múl­va el­tű­nő pusztakamarási ma­gyar­ság­nak én va­gyok az utol­só in­téz­mé­nye – jegy­zi meg a tisz­te­le­tes. Mon­da­ni nem tu­dunk sem­mit, a le­me­nő Nap fé­nyé­ben szót­la­nul bá­mul­juk a ko­pár­sá­guk­ban is fen­sé­ges domb­ol­da­la­kat. A fa­lu­ból ha­rang­szót és gye­rek­ne­ve­tést hoz fe­lénk a szél.