Két­szer ad, aki gyor­san ad” – mond­ták, bár őszin­te ma­gya­rá­za­tot nem ad­tak ar­ra, mi­ért is kel­le­ne Ma­gyar­or­szág­nak bár­mit is ad­nia az USA-nak. „Amit most adunk, sok­szo­ro­san kap­juk vissza meg­ren­de­lé­sek­ben” – ér­zé­kel­tet­ték, de csak a mis­­szi­ót az utol­só pil­la­na­tig el­len­ző Fi­desz sa­rok­ba szo­rí­tá­sá­ra hin­tet­ték a port az em­be­rek sze­mé­be. Eköz­ben pon­to­san tud­ták, az ame­ri­ka­i­ak ha­son­ló mó­don ígér­get­tek a dél­szláv vál­ság után is, de Taszáron és Bosz­ni­á­ban gya­kor­la­ti­lag sem­mit sem kap­tunk. A ha­bot a tor­tán K. Lász­ló ér­vei ad­ták az ira­ki re­zsim ve­szé­lyes­sé­gé­ről, ame­lyek­ről a ma­gyar hír­szer­ző kö­zös­ség – így kül­ügy­mi­nisz­te­rünk is – már a há­bo­rú előtt tud­ta: ha­zug­sá­gok.
Ha mind­ezt egy jobb­ol­da­li kor­mány­zat te­szi, a bal­ol­da­li saj­tó tort ül­ne. Most azon­ban leg­fel­jebb az ame­ri­ka­i­ak té­ve­dé­se­i­ről (Aczél E.), eset­leg er­kölcs­te­len­sé­gé­ről (Eörsi I.) be­szél­nek, ar­ról alig szól­nak, hogy ezt a vo­na­lat K. Lász­ló kül­po­li­ti­ká­ja az el­ső pil­la­nat­tól száz szá­za­lé­ko­san tá­mo­gat­ta. Irak saj­nos a je­len­le­gi kor­mány­zat kül­po­li­ti­kai kon­cep­ci­ót­lan­sá­gá­nak a meg­tes­te­sü­lé­se: ami­kor ha­tá­ro­zot­tan kel­le­ne fel­lép­ni, meg­aláz­kod­nak (szlo­vák és ro­mán vi­szony­lat­ban), ami­kor pe­dig hall­gat­ni kel­le­ne (Irak), ke­mény­ked­nek. E so­rok író­ja nem kí­ván­ja ös­­sze­ke­ver­ni az er­köl­csöt és az ér­zel­me­ket az ér­de­kek­kel. Ha len­ne je­len­tős ma­gyar gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai ér­dek egy rossz ame­ri­kai po­li­ti­ka tá­mo­ga­tá­sa mö­gött, meg­ér­te­né azt. Ez a kül­po­li­ti­ka azon­ban in­kább kárt okoz, mint hasz­not hoz. Ne hi­vat­koz­zunk a szom­széd­ság­ra, hi­szen a ro­má­nok, szlo­vá­kok, len­gye­lek, uk­rá­nok kap­tak va­la­mit: Bu­ka­rest és Po­zsony NA­TO-tag­sá­got, Var­só kö­zép­ha­tal­mi stá­tuszt, Ki­jev pénzt és a pá­ria-lét­ből ki­ke­rü­lést. Ma­gyar­or­szág ed­dig a szép sza­va­kon, ira­ki­ak eset­le­ges újabb taszári ki­kép­zé­sén (ami ké­tes ér­té­kű ju­ta­lom), és pár mil­lió dol­lár ka­to­nai se­gé­lyen túl nem ka­pott és nem is vár­hat sem­mit. Vi­szont szem­be­ke­rült Né­met­or­szág­gal, a fél EU-val, az egész isz­lám vi­lág­gal és Orosz­or­szág­gal. Az Or­bán-kor­mány alatt ígé­re­te­sen fej­lő­dő, gaz­da­sá­gi­lag is gyü­möl­csö­ző­nek ígér­ke­ző ma­gyar-sza­ú­di kap­cso­la­to­kat el­fe­lejt­het­jük, a leg­te­kin­té­lye­sebb arab ál­lam, Egyip­tom dip­lo­má­ci­ai csa­tor­ná­kon ke­resz­tül már rég meg­üzen­te, ha­rag­szik. Ab­ban pe­dig csak re­mény­ked­he­tünk, hogy nem ke­rül­tünk fel az al-Kaida tér­ké­pé­re. A bosz­ni­ai, taszári ta­pasz­ta­la­tok alap­ján ele­ve két­sé­ges „ara­tást” el le­het fe­lej­te­ni. A fo­ko­za­to­san sú­lyos­bo­dó ira­ki ká­osz­ba ma­gyar mun­kást, mér­nö­köt kül­de­ni fe­le­lőt­len­ség len­ne. Az USA-t a baj­ból leg­fel­jebb a há­bo­rút el­len­ző, az új­já­épí­tés­ből ki­szo­rí­ta­ni szán­dé­ko­zott ha­tal­mak tud­ják ki­húz­ni, te­gyük hoz­zá: sze­ren­csés eset­ben. Az ame­ri­ka­i­ak au­gusz­tus­ban büsz­ke­sé­gü­ket fél­re­té­ve né­met, tö­rök fran­cia, in­di­ai és orosz se­gít­sé­get kér­tek, ők pe­dig – tel­je­sen jo­go­san – nagy sze­le­tet fog­nak kö­ve­tel­ni a tor­tá­ból. Ne­künk még azok a ne­vet­sé­ges mor­zsák sem fog­nak meg­ma­rad­ni, ame­lye­ket ere­de­ti­leg eset­leg át­en­ged­tek vol­na Ma­gyar­or­szág­nak.
A kor­rekt­ség ked­vé­ért el kell mon­da­ni, hogy bár a kül­de­tés va­lós ér­de­ke­ket alig­ha fog szol­gál­ni (ha egy újabb kéz­rá­zást Bush el­nök­kel, aki azt sem tud­ja, ki a ve­le szem­ben ál­ló za­vart, da­do­gó úri­em­ber, nem szá­mít­juk an­nak), a Ma­gyar Hon­véd­ség a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest jól fel­ké­szült a fel­adat­ra. Ka­to­ná­ink fel­sze­relt­sé­ge sok­kal jobb, mint köz­vet­len fegy­ver­tár­sa­in­ké; a mon­go­lok, do­mi­ni­ka­i­ak, hon­du­ra­si­ak, uk­rá­nok, szlo­vá­kok ál­lí­tó­lag irigy­ked­ve fi­gye­lik a ma­gyar ala­ku­la­tot. A len­gyel zó­na sem tar­to­zik a leg­ros­­szab­bak kö­zé, a szun­ni­ta vi­dék­hez, Bag­dad­hoz és a szét­esett inf­rast­ruk­tú­rá­jú dél­hez ké­pest „kel­le­mes” vi­dék.

Az ame­ri­ka­i­ak au­gusz­tus­ban büsz­ke­sé­gü­ket fél­re­té­ve né­met, tö­rök fran­cia, in­di­ai és orosz se­gít­sé­get kér­tek, ők pe­dig – tel­je­sen jo­go­san – nagy sze­le­tet fog­nak kö­ve­tel­ni a tor­tá­ból

A Ma­gyar­or­szág­nál va­la­mi­vel ki­sebb te­rü­le­tű, 5-6 mil­li­ós, túl­nyo­mó­an sí­i­ta la­kos­sá­gú te­rü­let ed­dig ira­ki vi­szony­lat­ban csen­des volt: ez azt je­len­ti, hogy „csak­” né­hány, és nem több tu­cat szö­vet­sé­ges ka­to­nát ölt meg az ellenállás. Természetesen mind­ez na­gyot vál­toz­hat, ha a szun­ni­ták­hoz ha­son­ló­an a sí­i­ták is ge­ril­la­harc­ba kez­de­nek a meg­szál­ló erők­kel szem­ben. (Ne le­gye­nek il­lú­zi­ó­ink: a la­kos­ság túl­nyo­mó ré­sze meg­szál­ló­nak te­kin­ti a ma­gya­ro­kat is, akár­csak az ame­ri­ka­i­a­kat.)
Ilyen mes­­szi­re ha­zánk­tól utol­já­ra 1942-ben bi­zo­nyí­tot­tuk, mi­lyen hű szö­vet­sé­ge­sek va­gyunk. Az Euf­rá­tesz­nél sincs több ke­res­ni­va­lónk, mint a Don­nál, rossz kül­po­li­ti­ka vi­szi oda a hon­vé­de­ket, nagy­ha­tal­mi ér­de­kek szol­gá­la­tá­ra. Csak re­mény­ked­he­tünk ben­ne, hogy a James Woolsey volt CIA igaz­ga­tó ál­tal IV. vi­lág­há­bo­rú­nak (a har­ma­dik sze­rin­te a hi­deg­há­bo­rú volt) ne­ve­zett konf­lik­tus­ba va­ló ak­tív és ér­tel­met­len be­kap­cso­ló­dá­sunk nem fog ma­gyar éle­te­ket kö­ve­tel­ni. Mert Irak nem éri meg egyet­len ma­gyar ba­ka csont­ja­it sem.